A haz s a varos

Szoval a haz nagy csalodas volt, egyszereuen mocsokban elnek az ideike, es valahogy pusztuloban van sokminden, amin mi dolgoztunk (mint az udvar, amin ugyan en szemelyesen sokat nem, de azert osszeszedtem a szemetet legalabb idorol idore).
Maguk az onkentesek amugy kedvesek, harom kontinens van kepviselve: van egy koreai lany (o orokolte a munkahelyeimet), egy ugandai srac, egy francia es egy brit fiu, meg egy brit lany. A francia srac batyja is itt van (angoltudas nelkul, de a jenga jo otletnek bizonyult tegnapelott este), plusz Aura, Aron meg en, szoval telt haz volt. :-)
Voltam a Booth-ban, s ugyan a staffnak csak a ferfi fele volt benn, ok nagyon orultek, hogy lattak (hogy oszinte legyek, a fel karomat odaadtam volna tavaly, hogy egyszer lassam Mattet ennyire orulni nekem; persze menet kozben azert rajottam, hogy valojaban csak ilyen fajta, s a marcona kulso erzo lelket takar, meg hasonlo kozhelyek). Amugy festes van, szoval sok service user nem volt a kornyeken, de majd jovore. :-)
Kaptam kolcson egy dvd-t is az utolso dramaprojektjuk gyumolcsevel, ma delelott meg is neztuk, es bar nem hallottam-ertettem mindent, igazan popec kis eloadas lehetett (a gazdasagi valsagrol, mi masrol), es rem orulok, hogy ez a vonal ennyire megy mostanaban.
Aztan a Manchesterben gyakrabban megfordulo ex-onkentesek mutattak egy uj helyet, a Nexust, a metodistak uzemeltetik, es allati jokat ettunk-ittunk ott a napokban.
Tegnap megneztuk a Hidden Manchester kiallitast Aronnal, meg elindultunk egy salfordi setara, de elriasztott a szel es egy gyors zapor. Viszont kalandoztunk egy nagyot egy tobbemeletes konyvesboltban, vettem is egyet-mast.
Este pedig Johnnal talalkoztunk negyesben (Aura, Aron meg en), es jot beszelgettunk mindenfele dolgokrol, amik eppen eszunkbe jutottak. Mindig lenyugoz, milyen utak vann: egy bangladeshi, aki elvett egy asztral lanyt, es a frissen megszerzett allampolgarsagaval Angliaban el vele meg a ket (hamarosan harom) gyerekukkel.

The Last Day

Fölrúgtam a(z informal) dress code-ot, és szoknyában jöttem a Booth-ba. Huhú! :-)
Aztán begépeltem négy over 50's story-t (az ötven fölöttiek helytörténetet írnak), közben ment a dráma műhely mögöttem. Jó volt.
Most virslileves (...), almás lepény (made by Alma, a 80 körüli önkéntes néni, hétről hétre), és hamarosan mosogatás. Aztán lassan véget ér a nap, és megyünk "out for a drink", juhé.
Este pedig Austejával, Kate-tel és Kevinnel eszünk az Odd Barban.

Harm Reduction // Ártalomcsökkentés

(Végre nekiveselkedem annak a két (három?) bejegyzésnek, amelynek éppen csak címet adtam, hogy el ne feledkezzem róluk végleg... Ez május 21-ről való, de a mostani dátummal fogom elmenteni, különben senki sem találná meg.)

Ezen a bizonyos májusi kedden (?) tehát a Lifeline nyílt napján jártam, az ő legfőbb tevékenységük pedig éppen ez: ártalomcsökkentés. Elsősorban kábítószeresekkel dolgoznak (illetve tanácsadással nem-használó érintetteknek, illetve van egy sor remek kiadványuk is), de nem kizárólag drog-témában: van pl. orvosuk (vagy legalábbis valami nővér-féle), aki rémséges dolgokat mesélt lábfekélyekről (az intravénás droghasználók között nagyon magas a trombózisosok aránya is, nyilván a fekélyesedés is keringési zavar), meg teszteket is csinálnak, dolgoznak pl. egy sor prostituálttal is, akik java része kelet-európai (és persze nem nagyon értik egymást)...
De a lényeg a tűcsere. (Életembe' nem gondoltam volna, hogy ennyiféle tű van...) Meg hogy osztanak valami más savat, amelyik nem teszi annyira tönkre a vénát, mint a citromsav (a pontos mechanizmussal nem vagyok tisztában, de úgy tűnik, a por-drogokat citromsavas vízben „szokás” feloldani, hogy injektálni lehessen — az pedig jól szétmarja az érfalat); meg kicsi szórólapokat arról, hogy hogyan tudod nagyobb eséllyel nem szúrni át a vénád túlsó falát is; meg ilyenek.
Persze, ennél távolabbra mutat a dolog: a tapasztalat azt mutatja, hogy pár hét (hónap, év...) „beetetés” ((értsd jól)) után könnyebb valamiféle egyéb szolgáltatások felé mozdítani a usert: orvos, érdeklősés esetén tanácsok a ritkább használathoz (to cut off on sg), detox és mentális segítség előtte-alatta-utána...

Mindenesetre én kept wondering (nem győztem csodálkozni). Mért gondolom azt, hogy fényévekre vagyunk ettől az alapállástól? Otthon valószínűleg az lenne a vélemény, hogy ettől csak több lesz a narkós, pedig... hát, én igazán nem értek hozzá, de valahogy nehéz elképzelnem akárkit, aki azt mondja, hogy „Remek! Ha kapok steril tűt, akkor igazán nincs mit aggódnom! Hajrá!” Szerintetek hogy van ez?

A színfalak mögött

(A)Nikónak és G. Gyurinak

Tegnapelőtt a Royal Exchange színházban jártam a Booth-szal, zseniális volt. Indul ugyanis az új dráma-workshop, és ez ott fog játszódni (a stúdióban), evégből a nulladik alkalommal végigvezettek a színházon. Némi zsargont is sikerült magamra szednem, persze már a felére se fogok emlékezni.
Szóval: a színpad (stage, persze, ez megvolt korábban is) körbe van ülve :-) nézőkkel, egészen pontosan 7 oldalról (így senkinek sem bámulnak egyenesen a képébe szemből). Mivel ilyenformán díszleteket (sets) csak igen korlátozottan tudnak használni, hangban mondanak el sokmindent: voltunk a hangmérnök (?) műhelyében is, egy félkörnyi asztalon állt a felszerelése, és a feje fölött körben 7 hangfal, hogy valamennyire visszaadja a színpadi hangzást. Minden darab teljes hanganyagát CD-re veszik, ahogy a világítás is számítógépbe van táplálva, és két gép van üzemben minden előadáson (show), hogy ha az egyik leállna, automatikusan vihesse tovább a másik. A fickó amúgy mindenhova viszi magával a hangfelvevőjét, mert sose lehessen tudni, éppen milyen anyagra bukkan. :-)
Súgó (prompt) nincs, állítólag profi színházakban itt már sehol.
Backstage (ez vajon mi lehet magyarul? :-)) híján persze a színészeknek nincs hová lelépniük, így hát az előadás idejére lezárják a külső teret (alsó kép), és a szereplők a nézők ajtóit használják. Kívül van egy-egy kicsi öltözőjük, egybe belestünk, a legfontosabb tartozék egy villanykanna volt. Ezek még előadás közben is teát isznak. :-) Amit feltehetőleg az öltöztetők (dressing people) vagy az ügyelők (?) (ushers) főznek nekik, mikor éppen nem az ajtót nyitogatják előttük (persze van képernyő is, amin látják a benti eseményeket, meg piros-zöld lámpa az ajtó fölött).
Aztán voltunk a műhelyben, ahol a jelmezeket (costumes) szabják-varrják, láttunk terveket, és megtudtuk, hogy ha lemegy az előadás (hat hétig játszanak mindent), akkor vagy a jelmezkölcsönzőbe kerülnek, vagy a raktárba (a parasztruhák). Körbe a falakon beépített szekrények a legkülönbözőbb felratokkal (szalagok, gombok, gyöngyök színek szerint stb. Az anyagokat vagy a helyi boltokban veszik, vagy katalógusból rendelik).
Az odavezető folyosón néhány böszme nagy mosógép állt, vasalódeszkák, vállfák...
Voltunk az öltözők folyosóján is (dressing rooms; de a bolti próbafülke lehet changing room vagy fitting room is), csak belesni nem tudtunk egybe se, mert már el voltak foglalva a matiné miatt. De az kiderült, hogy van zuhanyzó, az öltözőkben pedig ágy is. :-) És a folyosón egy hirdetőtáblán egy nyitott zacskó majomcsemege (mogyoró, dió, miegymás) lógott.
Végezetül megnéztük a stúdiót (középső kép), és utána a green room-ot (büfé és társalgó a dolgozóknak), ebben a legjobb az volt, hogy végre megértettem, miért hívják a Metro (egyik...) pletykarovatát The Green Room-nak. Amúgy ez épp narancssárga, de eredetileg zöldek voltak, mert azt tartották, hogy az megpihenteti a színészek szemét a reflektorok fénye után.
Amihez nem tudok mesét keríteni, az az opening night (bemutató) és a press night (sajtópremier?).
És én is színházban szeretnék dolgozni...

PS: A linkelt oldalak többsége alján vannak mindenféle vidám érdekességek ('bits & bobs'), érdemes legörgetni hozzájuk.

Itt jártak a bátyámék

és meg kell vallanom, a gyermekek fárasztóak (egészen általánosságban, gondolom), de emellett bűbájosak is (erről kevesebb képem van általánosságban, de remélem, így szokott lenni). Mese majd bizonyára lesz náluk, képekkel; nekem továbbra is inkább csak életjel-szinten van érkezésem jelentkezni. Tulajdonképpen hálás lehetek, hogy ennyi időt kibírt az internet egyhuzamban.
Az is nekik (Gáboréknak) köszönhető, hogy vannak új képek a Flickr-en (l. jobbra), csak mivel az ingyeneseknek csak három sorozatot engedélyez, nemigen tudom rendezni őket.

A Booth-ban tegnap olasz babos-tésztás levest főztünk (és persze itt senki sem tudta leütni a magas labdát, „eredetiben” Pasta&Bean Soup), majd talán lefordítom a receptet egyszer. Jövő héten még izgalmasabbra vállalkozunk: vietnámi fasírt földimogyorós szósszal (sajna ez nincs meg online). Nem tudom, a népeim mennyire fogják szeretni, de hát kísérletezés az élet...

A Nagy Káposztasétáltatás

Ma délelőtt Han Bing kínai művész járt a Booth-ban egy kaliforniai fordító, egy osztrák nő és egy brit-forma férfi kíséretében. A szombati káposztasétáltatásról meséltek, melynek keretében egy — remélhetőleg felbukkanó — manchesteri csoportosulás káposztákat fog húzni maga után a városban.
A történet hátterében olyasmik vannak, hogy a káposzta a kínaiak számára kb. a mi krumplinkkal azonos értéket hordoz: olcsó, tartós, sokoldalú... És hogy újabban ott is megjelentek a pet-ek, amelyekkel a(z új)gazdagok azt (is) óhajtják kifejezni, hogy nekik nemcsak maguknak jut ennivalójuk, de még egy ilyen jószágnak is... miközben a legtöbbeknek továbbra is leginkább csak káposztára futja.
Vagy valami ilyesmi. :-)
Végülis a művészet jó esetben leginkább elgondolkoztatni akar....

Vidám az élet a Szigeten,

lásd a mellékelt MTI-híradást is, na, szépen vagyunk.
Az idő egészen kellemes, ma reggel esett (mikor fölkeltem, már nem), aztán gyönyörű napsütés volt egy ideig, aztán a városban elkapott egy hózápor, ami aztán elállt, és este még egy kis eső is esett.
Lemondtam arról, hogy rendesen leírjam, mi minden is történt az elmúlt két hétben. :-(
Meszeltünk-mázoltunk a cégnél, "We don't need no decoration" jelszóval by (Student) Andy (aki utóbb egy hétre fel is szívódott egy hang nélkül, már nyomozni kezdtem utána a Facebookon, amikor megkerült, igaz, csak virtuálban, élőben azóta se láttam), a konklúzió az, hogy végülis ez is közelebb vitt a hivatásomhoz: nem szeretnék festő-mázoló lenni.
És aztán jött a Juli meg a Záron, és egészen sokkot kaptam a gondolatra, hogy idáig stoppoltak (nélkülem!!! Hiába, a tanítvány túlnőtt mesterén — könnyű sóhaj), és kicsit furcsálltam, hogy Tom hagyott nekem egy hangüzenet', hogy találkozott a látogatóimmal, és, hmm, ez valóban nagy meglepetés, de nem vennék-e akkor már még egy kenyeret meg doboz corn flakes-t — aztán hazaértem, és a szobámban ott találtam Cilit meg Gabssyt!
Elég tetű időnk volt, meg különben is, négy vendégre már nehéz programot egyeztetni, de azért elvoltunk, meg különben is: négy vendég remekül elszórakoztatja egymást, így aztán jól sikerült a hétvége, bár nem fér hozzá kétségem, hogy az ideút nagyobb emlék marad nekik, mint az ittlét. De sebaj.
Hétfő reggel szabályosan hazaküldtek a cégtől azzal, hogy nem fejezték be a konyhát, nincs mit csinálnom, így még egy kávézóba be tudtunk ülni Áronnal és még egy kicsit bóklászni a többiekkel. Utána kitöltöttem egy piackutató kérdéssort (Millward Brown, yeah) egy érintőképernyős laptopon — mindenre kíváncsiak voltak a csokoládévásárlási szokásaimat illetően, csak az egyetlen releváns tényezőre, az etikai preferenciáimra nem. Hát, így jártak.
Kedden és szerdán a konyhafelszerelést mosogattam-pakolásztam, és aztán bementem még csütörtök délelőtt is szétkapni a szendvicses hűtőt, amelynek a kitakarítása kifejezetten kihívásnak tűnt, és azt hiszem, amennyire házilag meg lehetett oldani, meg is oldottam. Közben Kevin, a manager és a supervisorom (egyik sem egészen a hazai jelentésében, de ez most mindegy) szabadságra ment két hónapra (valami háromszózötven éves házán dolgozni), úgyhogy high time to make friends a staff többi tagjával is. Matt a legkeményebb dió: egy kortalan (30 vagy 40?) arcú új-zélandi, akinek minden szavára legalább egyszer vissza kell kérdeznem (Istennek hála, nem sokat beszél :-)), és aki emellett hihetetlen cinikus tud lenni. De pl. csütörtökön, míg csak hármacskán voltunk Amandával (a coordinator), már egész jól elkommunikáltunk.
Csütörtök délután és tegnap börtön, amelyről nincs mit írni.
Közben egyszer sütöttem bannockot (nem egészen ilyet, ezt inkább), egészen rendben lett, csak a legalja egy kicsikét sületlen talán. És valaki magyarázza meg, mit kell a kelttésztákhoz adni, ha veszettül ragadnak... És egyszer kedgeree-t is csináltam, pofonegyszerű és remek eledel füstölt tőkehalból, mmm... :-) (Tengert Szegednek!)
Holnap pedig már igazán elmegyek a Blake-kiállításra, mert a végén még leszedik nélkülem.

Happy Holidays

Ja, annyi még, hogy tegnap majd' tíz napra befejeztem a dolgozást: a Booth zárva a héten építési munkák miatt (megoldják a klotyó szellőzését, csuhajja), csütörtökön pedig már Loyola Hallban leszek szentháromnapozni, úgyhogy azt amúgy is kivettem volna, nagypéntek és húsvéthétfő pedig szabadnap anyway.
Úgyhogy holnapután irány Oxford, szerdán vissza, és rögvest tovább is Rainhillbe. Remek lesz. :-)

Blake esete Carmennel

És igen, az embereink zseniálisat alkottak ma a Withworth galériában. Én ugyan végignéztem az egész próbafolyamatot az elmúlt másfél hónap szerdáin, de be kell vallanom, nem számítottam ennyire jóra. Hirtelen összeállt a sok kis jelenet, lett eleje, vége és íve: kerek egésszé vált [látom a képzavart, igen]. És rettenetesen élvezték, minden lámpalázuk ellenére.
A közönséget nagyjából a Booth munkásai, önkéntesei, trusty-jai (ez valami alapítványi kütykürütty, mondjuk kurátor) és over-fifty-jei, a város egyéb homeless-szektorbeli dolgozói, a szereplők különböző workerei (szocmunkás etc.) és a Streetwise munkatársai alkották; mindenesetre lehettünk vagy harmincan, éppen optimális létszám. Utána volt fényképezkedés, tea és keksz (gyanúsan home-made, és nagyon finom), csacsogás (a magam részéről kezdek belejönni ebbe a koktélparti-műfajba :-) ), és mindenki hihetetlenül boldog volt.
Külön tisztelet a két „rendező”-operaénekesnek, Robnak és Rowannak: lenyűgözően jól ineteracted az emberekkel, mondanám, hogy kezelték őket, de nem — az történt, ami a felnőttoktatás célja: kihozták a csoportból és az egyesekből mindazt, amire képesek. És mindezt lelkesen és profin játszva is, ami pedig az eddigi tapasztalataim szerint nem szükségszerű képessége az operaénekeseknek... Le a kalappal!
És mert valami drámának mennie kell tovább, húsvét után indul a Royal Exchange Theatre műhelye, aminek az eredménye júliusban fog előadódni, ott.

Lúúzeer

Fájdalmasan lúzer voltam ma, kezdve a tegnap estével. Láttam, hogy teljes holdfogyatkozás 20-án hajnalban, aztán ránéztem a monitor sarkában a dátumkijelzőre, amely február húszat mutatott. Megnéztem még pár weboldalt, és a végére egészen meggyőződtem, hogy éppen csak hogy nem késtem le.
Föl is keltem negyed 4-kor, és lestem a holdat az ablakból egy negyed órát (úgy ítéltem meg, hogy elég hideg van ott is, nem megyek ki), játszódtam a "Night Scenery" című beállítással a fényképezőgépen (persze nem jutottam sokra, mkivel a hosszú exponálás miatt teljesen elmosódott minden), aztán, biztos, ami biztos, még írtam egy cetlit Sarah-nak, hogy keltsen fel (tudván, hogy ő is meg akarja nézni), és végül visszadőltem.
Persze 4 is lett, mire elaludtam újra.

Aztán reggel ahelyett, hogy a szokásos „szundi” üzemmódra kapcsoltam volna, lelőttem a telefont egy az egyben, úgyhogy legközelebb 8.21-kor ébredtem, mikor indulnom kellene optimális esetben... De akkor már elmélkedtem még egy sort, meg alighanem aludtam is, és végül 8.55-kor indultam el, amikor ott kéne lennem (de tudtam, hogy nem lesznek nagyon short on volunteers, és oda is telefonáltam, és helyből mondták, hogy no problem, don't worry. — Most ezt fordítsam le?! Na jó, lássátok, kivel van dolgotok, Zsófi és Timike. :-) Szóval egyrészt tudtam, hogy nem lesznek híjával az önkénteseknek nélkülem se, másrészt biztosítottak telefonon, hogy semmi gond, ne aggódjak).
Szóval 9.20-ra értem be, de előtte még gondosan beélesítettem a riasztót, aminek örülhetett Sarah, mikor kicsit később kilépett a folyosóra... Egész biztos voltam benne, hogy én vagyok az utolsó távozó.

A délelőtt valamiféle álomszerű állapotban telt, félig alva, de nem nagyon kómásan... csak a realitásérzékem volt kicsit talán tompább (de nem vészesen). Muszáj hagynom valamicske időt még itthon a felébredésre.
Aztán bevásároltam (paprikáskrumplit csináltunk a népekkel, juhé), csak persze műanyag dobozokért voltam lusta már elmenni, úgyhogy megkértem szépen Andyt. Aki el is ment, és hozott is négyet — akkorákat, mint egy-egy bőrönd, rögzíthető fedéllel meg minden. Éppen csak azt felejtettem el idejekorán közölni vele, hogy arra kell, hogy a népek haza/elvihessék benne, amit főztek. Szóval kicsi, eldobható dobozokra lett volna szükség...
Mindegy, a háromból csak két ember akart élni a lehetőséggel, annyi kis dobozunk meg éppen volt.

Rövid megjegyzés a paprikáskrumplihoz. A múlt hét végén azt főztem itthon, és megtévesztésig hasonlított az otthonira. Ma (amennyire emlékeztem) ezt a metódust írtam le lépésenként, és mégis, az outcome (eredmény) meglehetősen távol állt a paprikáskrumplitól a háromból úgy két és fél esetben. Ettől még élvezhető volt gond nélkül, csak egész más volt. Ki érti ezt...?

Ja, és még egy helyiérdekű rejtély. A múlt héten végre ráeszméltam, miért van az, hogy az egyik karácsonyi rejtvényújságban a rejtvények nagy részének ránézésre tudom a megfejtését, és határozott deja vu-m van velük.
Azért, mert kettő van az adott számból. Sosem találkoztak össze, mert egyiket a hátizsákomban tartottam, a másikat itthon; de most kiderült, addig kutattam. A kérdés az, hogy hogy az égbe lett belőlük kettő. Egyet édesanyám hozott karácsonykor, az rendben van, de a másik? Novemberben csak nem kaphattam karácsonyi számot (Luxemburgban), januárban pedig nem hozott újságot Áron, úgy tele voltam-vagyok velük. Máshonnan meg nem jött semmi, úgy rémlik. Nem tudok rájönni.

Most az van,

hogy ha elkezdem írni azt a bejegyzést, amit már egy ideje tervezek („A bulvársajtó olvasásának mérgező voltáról”), akkor itt ülhetek egész este, amit erősen nem szeretnék. Így hát ez most elmarad.
Ma egész eseménytelen napunk volt a Booth-ban, különösen ha úgy veszem, hogy én kimaradtam a mentőhívásból (epilepsziás roham tört valakire a kertben), minthogy tényleg mit sem sejtve ücsörögtem közben az irodában. Délelőtt ott üldögéltem, míg a népek telefonálgattak, délután elintéztem egy születési anyakönyvi kivonatot (nagyon okosan immár rendszeresítettem a táskámba egy rejtvényújságot unalmas idők kitöltésére), a többi mosogatás-takarítás.
Hanem majd holnap lesz nagy élet! 11-től fél 3-ig Streetwise Live lesz, ami hatalmas nyüzsgést jelent, és fergeteges hangulatot. A jövő héten előadás, rém kíváncsi vagyok...
Gyönyörőséges napsütés van szombat (vagy talán vasárnap reggel) óta. Ma reggel ugyan fagyott, de délutánra megint egészen tavasziasra fordult. Rövidujjúban járnak a punkok és a nyolcévesek. :-)

Metamorfózis

Valami igen furcsa történt velem ma.

Úgy ébredtem, mint egy zombi (ez nem meglepő újabban, sajnos), négy-öt óránál aligha aludtam többet. Ehhez jött az eső (kb. két hete megy, egy napnyi szünet nélkül — és az egész hétre ez az előrejelzés), a sötétség (szabályos szürkület van reggel negyed 9-kor (!) még)... Ma ébredtem először azzal a határozott vággyal, hogy lennék inkább otthon. Soha nem fogok ebben az országban élni, ez biztos. Útban a cég felé azon meditáltam, hogy mintha lassan, de biztosan én is kifejleszteném ((develop)) a magam Seasonal Affective Disorderét, pedig mekkora marhaságnak tűnt ez még pár hete is. (Gyakorlatilag arról van szó, hogy ezek az emberek súlyosabban reagálnak az időjárás változásaira, mint mások. Vö. téli depresszió, napfény-függés és effélék.)
Mindehhez jött még néhány nem kimondottan szívderítő e-mail délelőtt.
Annyira magam alatt voltam ("under the weather", az időjárás alatt, milyen plasztikusan is tudnak fogalmazni ezek az angolok...), hogy már-már a userek próbáltak mosolyt csalni a fancsali képemre.
Aztán fél 1 körül elkezdődött a Cookery, a maximális (hatfős :-) ) létszámmal, közülük kettő önálló, kettő teljesen kézivezérlésű, a maradék kettő némi megerősítésekkel eldolgozgatott magában. Állandó figyelmet és beszédet követelt a dolog (jóllehet Kevin is ott volt), ráadásul egyszercsak rájöttem, hogy currypor helyett chilivel etetem őket... Szerencsére még csak a fele kezdte el, és abból is ketten pillanatok alatt újra tudták gyártani az így kidobásra ítélt kevéské vöröslencsét (ne kérdezd, hogy miért nem öblíttettem csak le, egyszerűen nem jutott eszembe). A harmadik már főzte, de ő meg nem bánta ("experimenting" — kísérletezés).
Na, de a lényeg az, hogy észre sem vettem, mikor, de valahogy életre támadtam menet közben. A végére egészen megteltem energiával, ami ki is tartott mostanáig ((ez itt egy present perfect lenne :-) )). És ez jó. Különösen, ha este aludni is fogok tudni, mert akkor van remény, hogy a holnapot kezdenem élőhalottként kell. (Legszebb gimis korszakom alvás-deficitjét hozom lassan, azt hiszem. Akkor volt utoljára, hogy _muszáj_ volt időben fölkelni minden áldott hétköznap...)

Áron pedig már valahol a Csatorna fölött szállhat...

Kedden keresztülkutyagoltunk

a városon "student Andy"-vel (Andykkel és Steve-ekkel van tele a Booth, ezért nekik jobbára mellékneveik is vannak), mire megtaláltuk a Cold Weather Provision nevezetű irodát, az eheti kiruccanás színhelyét. Ez egy igen érdekes kezdeményezés, gyakorlatilag a mi „krízis”-ünknek fele meg, csak egy fokkal hatékonyabb (jóllehet valami 13 ágyuk van összesen, vagy hat-hét különböző szállón).
A szép az volt a mókában, hogy Andynek nem lévén buszbérlete, gyalogoltunk. És én azt hittem, ő tudja, hova (végtére éveket járt itt az egyetemre) — ő meg azt, hogy én (végtére nekem „lett elmagyarázva”). De aztán valahogy csak megtaláltuk, és megint örültem magamban, hogy van velem egy native (avagy: egy bennszülöttel vagyok), aki el tud csevegni helyettem. (Bár most már én is el tudok, szinte bármilyen helyzetben, de csak egyszerűbb így. :-))
Visszafelé keresztülbaktatunk a Gay Village (vélhetően) főutcáján (és nem látszik rajta semmi).

Munka után beugrottam vért adni, és az is nagyon vidám volt (mint mindig). Kezdődik azzal, hogy a donorokat az orvosválasztással együtt gyűjtik, mármint a regisztrációs lapon van egy kérdés, hogy óhajt-e az illető vért adni. Ha kipipálja, nemsokára megérkezik a meghívó (én már kettőt is kaptam): egy A3-as papír, az egyik oldala egy szépséges levél, a másik a kérdőív; valamint mellékelve az időben-térben környékbeli véradások ideje. (Lehet időpontot is egyeztetni, de én nem tettem. Nemrég olvastam valakit az Evening News-ban is panaszkodni az új rendszerre.)
Szóval megkerestem a központot, persze a hosszabbik úton, de sebaj. hanem belépve... hát, amit láttam, arról eklőször egy óvóda jutott eszembe. :-) Egy nagy teremben zajlik minden, az orvosi helyiség valami cseles fa-paravánnal van lehatárolva, de úgy, hogy a tényleges véradás mintha egy labirintus túloldalán zajlana.
És minden SZÍNES. Nem nagyon, de a székek kárpitja sötétkék, akárcsak a nénik ruhája, az ágyak (amelyek mindkét vége emelhető: a szemem előtt valakit felém fejjel fektettek le, csak hogy kényelmesebb legyen a mellette már dolgozó nővérnek) türkizkékek, a falon körbefutó léc pedig egyenesen... sárga! Nem ám az a rémséges kórház-séma, hogy fehér, kórházzöld, netán egy-két vörös kereszt... Teljesen le voltam nyűgözve.
A kérdező nővér nagyon kedves volt (no, erre otthonról sincs panaszom), az első csepp vért egy sűrű zöld folyadékkal töltött kémcsőbe csöppentette, és elmesélte, hogy ha leszállt volna az aljára, akkor vashiányos lennék (de nem, remek). Beszélgettünk a hazai rendszerről: ők pl. nem mértek vérnyomást — viszont rettenetesen érdekelte őket, hogy melyik nap érkeztem az országba, és mettől meddig voltam hol közben. „Azért ellenőrzöm, bár sem Luxemburgban, sem Magyarországon nincs nagy esélye a maláriának, gondolom”, mosolygott rám a néni, és sajnos nem tudtam fölidézni, hogy nálunk hogy ellenőrzik a vasszintet, de valami üveglapocskákra cseppentgetnek, nem?
Természetesen egy tucat kérdést kaptam a szexuális szokásaimat illetően is (határozottan több részlet érdekelte őket, bár az utóbbi időben otthon is mintha többet kérdeznének), de nem tudott zavarba hozni. :-)
A véradás mint olyan egészen úgy ment, mint otthon, csak itt fölfújták a karomon a szorítót, nem megrángatták. És a végén vekkerrel mérték, hogy mennyit kell még feküdnöm. :-)
A keksz önkiszolgáló, a lét pedig egy ingyenessé berhelt italautomata ontja. Hogy ez nálunk miért nem jutott még senkinek sem eszébe...? Közben mindenfelől csili-vili szórólapok az egyéb lehetőségekről: csontvelő- és plazma(?)donorság, szervek és szövetek felajánlása... valamint visszajelzés-űrlap, ahol megírhatod az észrevételeidet compliment, complaint és comment (elismerés, panasz és megjegyzés) kategóriákban.
Egy szó mint száz, gördülékenyen és gyakorlatilag minden „kórház-szag” nélkül zajlott az egész. És ez nekem tetszik.

Hétfőn hektikus

volt minden. Délelőtt először lettem rettenetesen mérges a Booth-ra: bevásárlás után tudtam meg, hogy mégsem Garden chicken supreme-ot (izé, lehet, hogy mégis Chicken garden, de most mindegy) kéne főznöm a népekkel délután. Most nem írom le az összes részletet, elég az hozzá, hogy kész újabb receptet kaptam (végül fajitát csináltunk), meg minden egyéb támogatást is, és azt hiszem, azt is látom, hogy miért alakult így az egész az utolsó pillanatban; de ott egy pillanatig (na jó, egy félóráig) menthetetlennek tűnt az egész. És mindez persze az általam (!) vezetett (ööö, koordinált, mentorált, mederben tartandó) főzőcske-kurzus első alkalma előtt.
No, de végülis csak egész jól sült el minden, persze ott volt a talán-egyetlen arc, akivel nemigen csípjük egymást, viszont a négyből három delikvens kellően önálló volt ahhoz, hogy a negyedikkel foglalkozhassak eleget. És a végén pont a legkevésbé kedvelt adta nekem a maradék( kb. három adag)ot.
Este community partnerek voltak, a munkahelyeinkről beszélgettünk, és igen gyümölcsözőnek találtuk az egészet. A dolog úgy fest, hogy mindannyiunknak két-két helye van, és mind eléggé utáljuk az egyiket... Majd kiderül ki merre lép, de mindenképp jó volt kicsit számba venni a lehetőségeket.

Képeslapok

Azon tűnődöm (olykor, de napok óta), hogy vajon hol van a hiba (s van-e egyáltalán), ha az elküldött kb. kéttucat karácsonyi lap helyébe mindösszesen egyet kaptam, a bátyáméktól (ők jobban nyomták!).
Talán hozzájárul a külföldön lét is.
Meg aztán jött egy kvázi-karácsonyi ma is, és olvasom, hogy elvileg még egy-kettő úton van. Lehet, hogy csak félrehordta őket a postás (ismét).

Ja, és ha már itt tartok, megosztom Veletek egy képeslapos élményemet... A Booth Centre minden évben rendez karácsonyilap-gyűjtést, hogy legyen mit tenni a népek csomagjába (a sapka-sál-kesztyű + valami meglepetés mellé). Na most az idén valakitől kaptunk néhányat a következő szöveggel:

If only life could keep
its Christmas glow
When hearts are warm
and to our homes we go —
Our love to show,
our word of love to say —
And gifts of love to give
on Christmas Day.
(? Strong, nem tudom elolvasni, olyan a betűtípus)

A nyelvet nem bírók számára álljon itt egy hevenyészett fordítás:

Bárcsak meg tudná őrizni
karácsonyi ragyogását az élet
Mikor a szívek melegek
és otthonunkba megyünk —
Hogy kimutassuk a szeretetünket,
kimondjuk a szeret szavait —
És a szeretet ajándékait adjuk
karácsony napján.

Kíváncsi lennék, elolvasták-e egyszer is, mielőtt berakták a csomagba... és ha igen, vajon komolyan gondolták-e egészen... (A vers élvezeti értéke különben eredetiben sem sokkal nagyobb a fordításoménál... de ez igazán messze vezetne, l. még Petronius levele Neróhoz...)

Ember tervez :-)

Hétfőn elfelejtettem, hogy csak fél napot vagyunk nyitva, és meglepetésemre itthon voltam 1-kor. Ma tudtam, hogy délben zárunk, de azért volt mit csinálni háromig. :-) Na persze a mosogatás megvárt, örültem, hogy valami hasznosat csinálok délután is.
A napot javarészt ((ó, hogy utálom, mikor beírok fél sort, aztán várok tíz másodpercet, hogy megjelenjen, és hasonló sebességgel visszamehessek javítani...!)) különböző boltokban töltöttem: beadtam egy adag fotót és kiváltottam kettőt (összesen három körben, miért is ne — igaz, két helyen), voltam a postán (lehet kapni kartonpapír-hátlapú C4-es borítékot, nagyon okos), és feltöltöttem az elsősegélydobozt (a drogériában, ahol az egyik fényképes menetet is intéztem. All in one).
És végül még csináltam egy nagy kupac fotót a betlemeről a katedrálisban: a Booth Centre népei csinálták októbertől decemberig (hatante), bezonyám! Majd ha lesz türelmem újabb tízperceket tölteni minden egyes fölcsatolással, akkor idekerülnek.

Benne voltunk az Evening News-ban

A Manchester Evening News egy kb. hatvan oldalon, naponta x kiadásban megjelenő, ingyenes városi újság (a Metro mellett, természetesen, amely itt szintén kb. ötven oldalra rúg, és előszeretettel boncolgat zöld témákat. Ja, és az Evening New-nak van még egy párhónapos testvére-gyermeke is, a Shortlist: hetilap férfiaknak. Nagyon trendi..). (Az ingyenességhez: furcsa módon a szemközti közértben 38 pennybe kerül, ennek az okát még ki kell derítenem, de nem önkényes, rá van nyomtatva. De egyébként a belvárosban rikkancsok osztogatják minden sarkon.) (Mindennek a papír-felemésztési követkenzményeit most ne latolgassuk...)
Na, és a tegnapiban végre lejött a cikk a hétfői szakácsos megmozdulásról. :-)

Nagy zabálások

Az úgy volt, hogy ma jött egy igazi, profi séf az egyik városi étteremből, és ő főzte az ebédet a népeinknek. :-) Van ugyanis egy StreetSmart nevezetű program, amelynek keretében a novemberben és decemberben a résztvevő éttermekben evő pógárokat fizetéskor megkérdezik, van-e kedvük egy fontot (vagy többet) rátenni a cehre, amit aztán (pályázati rendszerben) továbbítanak különböző hajléktalanokkal foglalkozó cégeknek. Például nekünk.
A menü nem volt valami nagyon különös, de mégis két fogás (valami jó sűrű leves, káposztával, babbal; meg valamiféle rizses-csirkés-szószos cuccos), és finom is volt nagyon.
Csak kicsit túl sok.

És még nincs vége: este a centre munkatársainak és önkénteseinek (ideértve a user volunteerokat is) lesz karácsonyi vacsorája egy indiai étteremben...

Kertész legyen, ki boldogságra vágyik!

Tegnap kertészkedtem. A Phoenix program keretében az embereink mehetnek kertészkedni mindenféle közösségi tereken: templomkert, öregek otthona stb.; ezt néztem most meg egy idősek napközi otthona mellett — jó közelről. :-) Az önkormányzat célja a biodiverzitás erősítése volt, úgyhogy olyan növényeket választott Alan, amelyek vonzzák a madarakat-bogarakat-stb. Elültettünk három törpe almafát (hogy az öregek is le tudják majd szüretelni), egy csomó hagymát, és át egy halom másik növényt. Mindemellé pedig kaptunk karácsonyi ebédet (crackerrel, pudinggal, ami kell), mert éppen aznap tartották az odajáróknak. :-) (Degeszre ettem magam tiszta udvariasságból, utána nem volt jó nekiállni hajlongani újra.)
Hónapok ót nem töltöttem ennyi időt outdoor, halálosan jólesett. És még a nap is sütött.
Ó igen, és tlálkoztam egy asszonnyal, akinek szó szerint nem volt nyaka. Elképesztő látvány, nem is tudom leírni: gyakorlatilag egy a vállára tett háromszögben van az arca. De nagyon kedves volt (alkalmazott az otthonban), és nagyon igyekeztem nem bámulni meg túlságosan... ilyenkor annyira szégyellem magam.

Megint elmaradtam

Próbálom időrendben, majd meglátjuk, mi lesz belőle...

Szombaton Loyola Hall. Sikerrel elkerültem a csatlakozást (egy megállóval arrébb szálltam le), úgyhogy a miséig kb. húsz percem maradt Gerryre (+ az autóban töltött idő, mert miután fölhívtam, hogy ez a helyzet, kijött elém az állomásra). Sebaj, kaptam két könyvet, és az egyik egészen zseniális (a másikba még nem olvastam bele).
A vacsoránál megismerkedtem egy fiatal szlovén jezsuitával, akinek az apjának Kiskunhalas körül van lófarmja. :-)
Visszafelé nem nyílt az udvar kapuja, úgyhogy végül a későbbi vonattal jöttem el egy újabb háromnegyed óra olvasgatás után.

Vasárnap bementünk Liverpoollal megnézni a vásárt — ronggyá áztunk, míg beértünk. Az az utálatos, vízszintesen eső eső esett, jó nagy szél volt. A vásárt elég gyorsan föladtam egy hazajövetelért.
Aznap este "community review"-t tartottunk, hogy mi minden lett (illetve mi nem) mindabból, amit kb. egy hónapja, a skiptoni "residential"-ön elhatároztunk. Derültek ki érdekes dolgok egymásról, komoly beszélgetés lett belőle.

Hétfő délután leléptem a Booth-ból a Beacon-be, és találkoztam H. Z. honfitársunkkal. A fickó annyit beszélt, hogy én ilyet... na jó, ilyen magyart :-) már rég nem láttam. A két lányka, akik a számlák között próbáltak rendet rakni az asztal túlsó oldalán, időnként meg-megszakította, ami szemlátomást nem zavarta (és legközelebb valami egész másba fogott), de különben valószínűleg még most is ott ülnék. A történet lényege: 2001-ben költöztek ki Kanadába, ahol a fazon meg a felesége dolgozott, a gyerekei iskolába jártak, és minden szép volt meg jó, míg egy januárban (kb. 2006) ki nem ebrudalták őket elutasított menedékkérőként (hogy mi a bánat alapján kértek menedékjogot egyáltalán, azt nem tudom..). A lányuk addigra férjhez ment, ő maradhatott, meg egy ideig a fiuk is, de aztán ő is eljött... mindegy, némi londoni kitérő után 4 hónapot az utcán töltöttek a feleségével Manchesterben, mígnem összetalálkoztak a Beacon utcafrontos csapatával, és aztán valahogy került nekik lakás meg a feleségének munka is (hauskeeper egy ügyvédnél).
Aznap este Sarah születésnapját ünnepeltük a Tampopóban, meg aztán egy kis glühweinnal a vásárban. Ezáltal végül nem jutottam el az egyetem Hungarian Associationjének a találkozójára, de sebaj, majd legközelebb.

Kedden talán semmi izgalmas... Este valami mondjuk 'tonhalas-zöldborsós sült rizs' névre keresztelhető valamit kreáltam az egyik talált szakácskönyvből. Finom lett (wok nélkül is). :-)

Szerdán délelőtt három csocsival meg öt másik emberrel sétálgattam: az Urbisszel van egy közös bizniszünk, egy három-szerdás sorozat: digitális fotókat készítenek a népeink a városban, aztán megszerkesztgetik majd együtt számítógépen, és a végén lesz belőle kiállítás az Urbisben.
Ebből az alkalomból jutottam el először az Angel Meadow-nak ('angyalmező') nevezett parkba, amit a hajdanvolt utolsó proletártelep temetőjének a helyén alakítottak ki. A neve az eltemetett sokezer gyerekre utal nem csoda, hogy Engels azon a vidéken kezdett el töprengeni... (A Wikipédia szócikkének az alján az utolsó előtti linkre érdemes még rápillantani, illetve az onnan letölthető két PDF dokumentumra, azok igen szemléletesek (korabeli képekkel-szemelvényekkel).)
Délben aztán továbbálltam a Visitors' Centerbe karácsonyi ebédre (erdetiben: "Seasonal Celebration"... alig szekularizálódott...). Volt kvíz, bingó, tombola, ebéd, süti, ami kell. :-) Jó kis szocialitzálódási alkalom.
Este megnéztük a maradék 4 részt a BBC 1988-as Narnia-sorozatából. Istenem, azok a boldog idők, amikor ezeket még speciális effekteknek nevezték, és hatottak is... :-)
Ja a múlt héten A hóembert láttuk, az is csudás... És főleg az bennük a jó/érdekes, hogy kb. annyira részei a korosztályom (vagy még inkább a pár évvel fiatalabbak) kollektív tudatának, mint otthon a tévémaci lehet(ett. Van még tévémaci?).

Csütörtökön valami egészen munkás délutánom volt a V. C.-ben, aztán ma is. A fene tudja, ha nem izgatom magam a délelőtti semmittevésen, akkor nem is olyan rossz. Persze lehetnék ennél hasznosabb is — valahol másutt.