Kedden keresztülkutyagoltunk

a városon "student Andy"-vel (Andykkel és Steve-ekkel van tele a Booth, ezért nekik jobbára mellékneveik is vannak), mire megtaláltuk a Cold Weather Provision nevezetű irodát, az eheti kiruccanás színhelyét. Ez egy igen érdekes kezdeményezés, gyakorlatilag a mi „krízis”-ünknek fele meg, csak egy fokkal hatékonyabb (jóllehet valami 13 ágyuk van összesen, vagy hat-hét különböző szállón).
A szép az volt a mókában, hogy Andynek nem lévén buszbérlete, gyalogoltunk. És én azt hittem, ő tudja, hova (végtére éveket járt itt az egyetemre) — ő meg azt, hogy én (végtére nekem „lett elmagyarázva”). De aztán valahogy csak megtaláltuk, és megint örültem magamban, hogy van velem egy native (avagy: egy bennszülöttel vagyok), aki el tud csevegni helyettem. (Bár most már én is el tudok, szinte bármilyen helyzetben, de csak egyszerűbb így. :-))
Visszafelé keresztülbaktatunk a Gay Village (vélhetően) főutcáján (és nem látszik rajta semmi).

Munka után beugrottam vért adni, és az is nagyon vidám volt (mint mindig). Kezdődik azzal, hogy a donorokat az orvosválasztással együtt gyűjtik, mármint a regisztrációs lapon van egy kérdés, hogy óhajt-e az illető vért adni. Ha kipipálja, nemsokára megérkezik a meghívó (én már kettőt is kaptam): egy A3-as papír, az egyik oldala egy szépséges levél, a másik a kérdőív; valamint mellékelve az időben-térben környékbeli véradások ideje. (Lehet időpontot is egyeztetni, de én nem tettem. Nemrég olvastam valakit az Evening News-ban is panaszkodni az új rendszerre.)
Szóval megkerestem a központot, persze a hosszabbik úton, de sebaj. hanem belépve... hát, amit láttam, arról eklőször egy óvóda jutott eszembe. :-) Egy nagy teremben zajlik minden, az orvosi helyiség valami cseles fa-paravánnal van lehatárolva, de úgy, hogy a tényleges véradás mintha egy labirintus túloldalán zajlana.
És minden SZÍNES. Nem nagyon, de a székek kárpitja sötétkék, akárcsak a nénik ruhája, az ágyak (amelyek mindkét vége emelhető: a szemem előtt valakit felém fejjel fektettek le, csak hogy kényelmesebb legyen a mellette már dolgozó nővérnek) türkizkékek, a falon körbefutó léc pedig egyenesen... sárga! Nem ám az a rémséges kórház-séma, hogy fehér, kórházzöld, netán egy-két vörös kereszt... Teljesen le voltam nyűgözve.
A kérdező nővér nagyon kedves volt (no, erre otthonról sincs panaszom), az első csepp vért egy sűrű zöld folyadékkal töltött kémcsőbe csöppentette, és elmesélte, hogy ha leszállt volna az aljára, akkor vashiányos lennék (de nem, remek). Beszélgettünk a hazai rendszerről: ők pl. nem mértek vérnyomást — viszont rettenetesen érdekelte őket, hogy melyik nap érkeztem az országba, és mettől meddig voltam hol közben. „Azért ellenőrzöm, bár sem Luxemburgban, sem Magyarországon nincs nagy esélye a maláriának, gondolom”, mosolygott rám a néni, és sajnos nem tudtam fölidézni, hogy nálunk hogy ellenőrzik a vasszintet, de valami üveglapocskákra cseppentgetnek, nem?
Természetesen egy tucat kérdést kaptam a szexuális szokásaimat illetően is (határozottan több részlet érdekelte őket, bár az utóbbi időben otthon is mintha többet kérdeznének), de nem tudott zavarba hozni. :-)
A véradás mint olyan egészen úgy ment, mint otthon, csak itt fölfújták a karomon a szorítót, nem megrángatták. És a végén vekkerrel mérték, hogy mennyit kell még feküdnöm. :-)
A keksz önkiszolgáló, a lét pedig egy ingyenessé berhelt italautomata ontja. Hogy ez nálunk miért nem jutott még senkinek sem eszébe...? Közben mindenfelől csili-vili szórólapok az egyéb lehetőségekről: csontvelő- és plazma(?)donorság, szervek és szövetek felajánlása... valamint visszajelzés-űrlap, ahol megírhatod az észrevételeidet compliment, complaint és comment (elismerés, panasz és megjegyzés) kategóriákban.
Egy szó mint száz, gördülékenyen és gyakorlatilag minden „kórház-szag” nélkül zajlott az egész. És ez nekem tetszik.