A hetvege

Csudas volt a Link Weekend: szabalyosan ugy ereztem magam, mintha ugy egy honapja talalkoztam volna utoljara mindenkivel. Talan hozzajarul az is, hogy mindaz, ami az elmult 9 honapban tortent, otthon tortent, Angliaban pedig az "alapertelmezett statusom" a JVC onkentes; de ahogy neztem, mindenki mas is kb. ugyanigy erzett, szoval biztos nem csak ezert.
El is dontottuk, hogy csinalunk reuniont evente, a kovetkezot jovore a husvet utani hetvegen.
Es csudas ido is volt, napsuteses, meleg. Penteken besetaltam a Visitors' Centrebe, ami feledheto elmeny volt, utana viszont folgyalogoltam a hazba, ahol a hetveget toltottuk, es nagyon jolesett. Szombaton meg vasarnap frizbiztunk is egy-egy jot, tan soha nem elveztem meg ennyire.
Aztan vasarnap delutan a salfordi dokkok helzen kialakitott setany-felen korzoztunk Tommal, Auraval es Joval, korulneztunk az Imperial War Museum tetejerol, beszelgettunk. Lejartuk a labunkat, es az is jo volt nagyon.
Vasarnap megint Marie-nal aludtam, megneztuk az Elisabethet, orultem, hogy tud kommentalni tortenelmi szemszogbol, es eszembe jutott, mikor 8. elejen a rendkivul ambiciozus uj toritanarunk addig-addig kerdezgetett, hogy kideritse, hol is tarthatunk az anyagban, mig a vegen vett egy mely lelegzetet, es folirta a tablara: 1588. A gyozhetetlen Armada legyozettetese. (Es ezutan kb. a XX. szazad kozepeig eljutottunk meg abban az evben.)

Kutyák a börtönben

Ez egy újabb erősen érdekes börtönös dolog volt: két tiszt jött két kutyával, megmutatni, mit is tudnak. (A kutyák.)
Előtte meséltek is kicsit róluk, például olyasmiket, hogy ahol én egy vekni kenyér láttán (szagoltán) azt mondom, hogy ez egy vekni kenyér (szaga), ott a kutya lisztet, élesztőt meg miegyebet érez. Ezért nehezebb azokat a kutyákat képezni, amelyek embereket vizsgálnak (body scanning), pl. a látogatóinkat, hogy nem akarnak-e drogot csempészni be: a kutyának figyelmen kívül kell hagynia az ilettő által aznap elfogyasztott (let's say) cheese 'n' onion pie-t két pint ale-lel (hagymás-sajtos lepény két pofa világos, nem szénsavas sörrel), az illatszereit, az izzadtságát stb.
De azért így is elég jól megy nekik. :-)
És persze a kutyák játszani akarnak (minden találat után játszhatnak egy sort a teniszlabdával), ez hajtja őket. (De nagyon. Láttam.)
És aztán a legérdekesebb: a mobiltelefon-kereső kutyák. Mert ugye a telefonok is meglehetősen nemkívánatos tárgyak odabenn: kezve attól, hogy percek alatt fizetőeszközzé válik, addig, hogy nemrég valaki megrendelt egy gyilkosságot a cellájából. Hanem a mobilok azért nem szaglanak úgy, mint egy zacskó por, úgyhogy ez fárasztó nagyon. Míg drogok után egy-egy kutya két szárnyat is végig tud vizslatni egy nap, addig a telefonszimatolókat majdhogynem minden cella után pihentetni kell kicsit.
De azért így is elég jól megy nekik. Megtalálják a bekapcsolt telefont, a kikapcsolt telefont, a töltőt, és még a SIM-kártyát is (ha egyszer már volt telefonban, mert az egészben az akkumulátorfolyadék a lényeges, azt érzik).

Uhh

Volt egy fiatal nő a Visitors' Centre-ben, az ősszel majd' minden héten találkoztunk: azok közül való volt, akik szemlátomást jól kopingolnak az eseményekkel. Párhónapos fiúcskát hordott magával, játszott vele, nevetett rá, és általában, mosolygott mindenkire, beszélgetett... tényleg kevés ilyenünk akad, sajnos.
Emlékszem, mondta valaki, hogy a szemünk előtt fog felnőni a gyermek, mert apukát nagyon hosszú időre ítélték...
Aztán most már pár hónapja nem találkoztam velük, a férfit átvitték valahova máshova, talán utána is költöztek, ahogy az néha megesik.
...És az előbb az újságban megtaláltam, tiszta véletlenből, először nem is tudtam, honnét ismerős ez a név. Tavaly télen egy másik huszonpár évessel együtt mintegy másfél óra alatt 4 embert raboltak ki, ők nem tanúsítottak ellenállást. Az ötödik, egy hatvanas férfi igen, őt gyakorlatilag agyonverték, mikor nem volt hajlandó megmondani nekik a bankkártyája PIN-kódját. Aztán magára hagyták, és nincs kizárva, hogy még egy napig élt a szerencsétlen — 17 nappal később találták meg a holttestét.
Tegnap ítélték el őket, legalább 28 illetve 24 év letöltendőre (az életfogytiglan automatikus). Több gyereke nem fog születni, ezt pedig nem fogja látni felnőni... De marad a kérdés, hogy milyen volt ez az ember „civilben”... hogy mi vitte idáig... hogy mi lesz a feleségével, aki, hacsak nincs most valahol nagyon messze Greater Manchestertől, most az egész környék gyűlöletének ki van téve újra (ahogy eddig is minden alkalommal, mikor cikkeztek a dologról, gondolom)...

103., melyben visszatér a furcsa országba, alszik, dolgozik és választ

Tegnap tehát vissza, egészen kényelmesen, hála a Ferihegy vasútállomásnak. („És Ferihegyig is utazik?” — kérdezte a kalauz, Áron szerint azt kellett volna válaszolnom, hogy „Nem, Manchesterig, de a vonat csak Ferihegyig visz.”)
A liverpooli reptér szép beatleses, de jócskán túlnőtte önmagát, úgyhogy visszafelé egyrészt sétáltunk egy jó ötpercet a kifutópálya oldalán (zárt, de azért huzatos alagútban), másrészt álltunk sorban még úgy húszat (részben már benn) az útlevélvizsgálatra várakozva. Párszáz emberre három néni, nagy komótosan...

Ma délelőtt aludtam, aztán vettem színházjegyet estére (Tenessee Williams: The Glass Menagerie — magyarul a szerzőről és a darabról), aztán bementem dolgozni, ahol Something Unexpected Has Happened (Valami Váratlan Történt), 3/4 4-kor bezárták a bótot (börtönt), és lélek az ajtón se ki, se be. Állítólag az szokott történni, hogy valamelyik irányban elszámolják a rabokat (mármint befelé menet a szárnyuktól a látogatásra vagy vissza), és akkor aztán megáll az élet, mert mi van, ha valaki megszökött.
Persze sose szökik meg senki, de azért az aznapi látogatásokat lefújják, és amíg megoldódik minden, addig marad mindenki a helyén. Jelen esetben még a kétórai látogatók is benn voltak, pedig nekik 3-kor ki kellett volna jönniük.
Így megy ez.

Az előbb pedig választottam, Tom iránymutatását követve a zöld párt jelöltjét. Lehet, hogy visszamegyek, és megpróbálok csinálni fotókat... bár kb. ugyanúgy ment a rendszer, attól eltekintve, hogy a fülkéken nincs függöny, a szavazólaphoz pedig boríték, ceruzával kell szavazni, és össze kell hajtani, majd megmutatni a cédula (ballot paper) külsején a jelet, mielőtt bedobnád az urnába (ballot box).
És hogy ne érhessen meglepetés, szép nagy papírokon közlik, mennyire vagy büntethető különböző választási csalásokért. :-)

Na, megyek omlettet sütni vacsorára.

Okosodás

Ma már a második rövid okosításon vettem részt ezen a héten. Az első a City Center Project meglátogatása volt, amelyik 16–25 éveseknek nyújt mindenféle szolgáltatást (reggeli, zuhany, mosoda, tanfolyamok, szakemberek) Manchester belvárosában.
A másik, a mai azokról a (mentális) tréningekről szólt, amelyeket a rabok végezhetnek a börtönben, részletesebben az ETS-ről (kb. „hatékony gondolkodás” — magyarul hogy előbb mérlegeljük a lehetőségeinket és a következményeket, és aztán cselekedjünk lehetőleg), a SOTP-ről („szexuális elkövetők” tréningje, amelynek során egész komolyan újrajátszatják és -gondoltatják velük a történteket; erről volt a legtöbb szó, és elég keménynek hangzott), meg röviden a HRP-ről („egészséges kapcsolatok program”). Nagyon érdekes volt az egész, pl. ahogy adaptálni próbálják a módszereket írástudatlan vagy alacsony intelligenciaszintű emberekre.
Én továbbra is leginkább bejutni szeretnék, de kezdem azt hinni, hogy nem fog összejönni.

...és elkezdődött az újabb :-)

Mindenek előtt (fanfár, dobpergés): fényképek! (Tavalyiak, bocs'. :-) )

Ez a három angyal vigyázza zsebkendőnyi (de annál drágább) műjegünket a Piccadilly Gardens-en.

Ez pedig maga őfelsége börtöne, előtérben a Visitors' Centre-rel.

Amely belülről így fest.

Ma már csak emlék: ezt a bájos betlehemet itthon találtuk. Aztán elvittem a plébánia karácsonyi vásárára. :-)

Maradván a dekorációnál: ez a Fa, amelyet Aura alkotott a falra a buli előtti éjszakán. A lánc-féleség a Birminghamtől kapott adventi naptárunk, és jobb oldalt a karácsonyfa is látható.

Ez a vidor angyal Lymm katolikus templomában húzza, az éjféli misén szemezgettem vele.

Lufikutya. És én csináltam! (Környezetét a karácsonyi ebéd maradványia adják, háttérben a Christmas cake-kel.)

29-én Anti Francival meg a szüleimmel bóklásztunk Oldham környékén.

Megint elmaradtam

Próbálom időrendben, majd meglátjuk, mi lesz belőle...

Szombaton Loyola Hall. Sikerrel elkerültem a csatlakozást (egy megállóval arrébb szálltam le), úgyhogy a miséig kb. húsz percem maradt Gerryre (+ az autóban töltött idő, mert miután fölhívtam, hogy ez a helyzet, kijött elém az állomásra). Sebaj, kaptam két könyvet, és az egyik egészen zseniális (a másikba még nem olvastam bele).
A vacsoránál megismerkedtem egy fiatal szlovén jezsuitával, akinek az apjának Kiskunhalas körül van lófarmja. :-)
Visszafelé nem nyílt az udvar kapuja, úgyhogy végül a későbbi vonattal jöttem el egy újabb háromnegyed óra olvasgatás után.

Vasárnap bementünk Liverpoollal megnézni a vásárt — ronggyá áztunk, míg beértünk. Az az utálatos, vízszintesen eső eső esett, jó nagy szél volt. A vásárt elég gyorsan föladtam egy hazajövetelért.
Aznap este "community review"-t tartottunk, hogy mi minden lett (illetve mi nem) mindabból, amit kb. egy hónapja, a skiptoni "residential"-ön elhatároztunk. Derültek ki érdekes dolgok egymásról, komoly beszélgetés lett belőle.

Hétfő délután leléptem a Booth-ból a Beacon-be, és találkoztam H. Z. honfitársunkkal. A fickó annyit beszélt, hogy én ilyet... na jó, ilyen magyart :-) már rég nem láttam. A két lányka, akik a számlák között próbáltak rendet rakni az asztal túlsó oldalán, időnként meg-megszakította, ami szemlátomást nem zavarta (és legközelebb valami egész másba fogott), de különben valószínűleg még most is ott ülnék. A történet lényege: 2001-ben költöztek ki Kanadába, ahol a fazon meg a felesége dolgozott, a gyerekei iskolába jártak, és minden szép volt meg jó, míg egy januárban (kb. 2006) ki nem ebrudalták őket elutasított menedékkérőként (hogy mi a bánat alapján kértek menedékjogot egyáltalán, azt nem tudom..). A lányuk addigra férjhez ment, ő maradhatott, meg egy ideig a fiuk is, de aztán ő is eljött... mindegy, némi londoni kitérő után 4 hónapot az utcán töltöttek a feleségével Manchesterben, mígnem összetalálkoztak a Beacon utcafrontos csapatával, és aztán valahogy került nekik lakás meg a feleségének munka is (hauskeeper egy ügyvédnél).
Aznap este Sarah születésnapját ünnepeltük a Tampopóban, meg aztán egy kis glühweinnal a vásárban. Ezáltal végül nem jutottam el az egyetem Hungarian Associationjének a találkozójára, de sebaj, majd legközelebb.

Kedden talán semmi izgalmas... Este valami mondjuk 'tonhalas-zöldborsós sült rizs' névre keresztelhető valamit kreáltam az egyik talált szakácskönyvből. Finom lett (wok nélkül is). :-)

Szerdán délelőtt három csocsival meg öt másik emberrel sétálgattam: az Urbisszel van egy közös bizniszünk, egy három-szerdás sorozat: digitális fotókat készítenek a népeink a városban, aztán megszerkesztgetik majd együtt számítógépen, és a végén lesz belőle kiállítás az Urbisben.
Ebből az alkalomból jutottam el először az Angel Meadow-nak ('angyalmező') nevezett parkba, amit a hajdanvolt utolsó proletártelep temetőjének a helyén alakítottak ki. A neve az eltemetett sokezer gyerekre utal nem csoda, hogy Engels azon a vidéken kezdett el töprengeni... (A Wikipédia szócikkének az alján az utolsó előtti linkre érdemes még rápillantani, illetve az onnan letölthető két PDF dokumentumra, azok igen szemléletesek (korabeli képekkel-szemelvényekkel).)
Délben aztán továbbálltam a Visitors' Centerbe karácsonyi ebédre (erdetiben: "Seasonal Celebration"... alig szekularizálódott...). Volt kvíz, bingó, tombola, ebéd, süti, ami kell. :-) Jó kis szocialitzálódási alkalom.
Este megnéztük a maradék 4 részt a BBC 1988-as Narnia-sorozatából. Istenem, azok a boldog idők, amikor ezeket még speciális effekteknek nevezték, és hatottak is... :-)
Ja a múlt héten A hóembert láttuk, az is csudás... És főleg az bennük a jó/érdekes, hogy kb. annyira részei a korosztályom (vagy még inkább a pár évvel fiatalabbak) kollektív tudatának, mint otthon a tévémaci lehet(ett. Van még tévémaci?).

Csütörtökön valami egészen munkás délutánom volt a V. C.-ben, aztán ma is. A fene tudja, ha nem izgatom magam a délelőtti semmittevésen, akkor nem is olyan rossz. Persze lehetnék ennél hasznosabb is — valahol másutt.

Just Another Boring Day

avagy csak egy újabb unalmas nap. Fél 2 felé aludtam el, h9-kor olyan mély álomból ébredtem, hogy percekbe telt, mire rájöttem, mi is van körülöttem. (És akkor még emlékeztem az álmomra, most már nem. Csak arra, hogy magyarul ment, de valamit azért fölfedeztem benne az itteni létemből.) De gyorsan föl tudtam kelni, és a végén még reggelizni, sőt, fogat mosni is volt időm.
Aztán délelőtt nem történt semmi a Visitors' Centre-ben, olvasgattam: két Woman's Weekly-t — nagyjából félúton a Kiskegyed és a Nők Lapja között — és az összefoglalót az idei őszi felmérésről a visitorok között. Ez határozottan tanulságos volt, pl. hogy mennyi bajt okoz, hogy állandóan változnak a szabályok arról, hogy mi számít személyazonosító igazolványnak, és mi nem. Ebből a szempontból a mi 14 éves korunkban kézbe kapott személyink határozottan fejlettebb rendszernek tűnik. (Itt ha jogosítványa és/vagy útlevele nincs az embernek, akkor jó eséllyel semmi fényképes. Nem-fényképesből viszont kettőt kell prezentálnia a belépéshez. Azonban a könyvtári olvasójegyet nemrégiben a TAJ-kártyával helyettesítették be... stb. stb.)
A délután az eddigiekhez képest igazán tevékenyen telt: egyedül voltam a teabárban, és voltak vevők jócskán. Egy másfél órát alighanem így is eltöltöttem olvasással, de legalább nem kizárólag.
Apropó, olvasás: jelentem, jelentős előrehaladást vittem végbe a Háború és békében! A 150. oldal után már nem is olyan unalmas, most pl. vagy százhúszon keresztül csatároztak Napóleon seregeivel. Ha nem vigyázok, a vége még az lesz, hogy karácsonyra kihozatom a második kötetet...
Este pedig Austeja volt a vendégünk, elhozta az új szeretetcsomagunkat (amelyet Sarah híján még nem bontottunk ki), beszélgettünk, vacsoráztunk. Jó volt.

Holnap piacok (hacsak nem marad ilyen utálatos esős az idő — ma este valódi eső esett, nem csak olyan drizzling-szitálás): a Piccadilly Gardensen fairly traded (méltányos), az Urbisben Craft Mafia (kézműves-iparművész), az egész belvárosban pedig (German) Christmas. És "Liverpool comes Manchester", jön a liverpooli közösség (három tagjából kettő) látogatóba.
Én pedig délután a lelkivezetőmhöz vagyok hivatalos. Püspökszentlászlót itt Esőhegynek hívják. :-)

Őfelsége börtönének kapujában

Ez es megvolt, este is lett: az első napom a Visitors' Centre-ben.
Azt kell mondanom, hogy rém unalmas volt.
Fél 10-"ish"-re ('körül', 'féle', 'szerű') mentem, lett belőle 3/4 is, de sebaj, minthogy egész délelőtt semmi teendőm nem volt. Valamiféle (úgy húszperces) bevezetésben részesültem, aztán egyszer elmosogattam tíz bögrét, és ezzel megszűntem hasznos lenni ebédig.
Illetve igyekeztem azért lekötni magamat: végiglapoztam egy lakberendezési újságot (2005-ből...), valamint elolvastam számtalan szórólapot és brosúrát az alkohol hatásairól a kismamákra és a babákra nézve, a cannbisról és a börtön(ök)ről.
Az ebéd egy remek tonhalas zsömlében manifesztálódott (sajna gyors megéhezés követte), közben kicsit szocializálódtam (újabb körök a "Julia pronounced with a Y" témában („dzsúlia j-vel ejtve”)), egy önkéntes néni 70. születésnapja alkalmából még csokitorta is volt. A nénit 60-ra tippeltem volna.
Aztán beültem egy másik önkéntes néni mellé a recepcióra, és figyeltem a folyamatot. Nem túl izgalmas, ki kell pipálni a látogatókat egy listán. A látogatók kisebb-nagyobb hullámokban jönnek és mennek, a hullámok között viszonylagos nyugalom honol. Olyannyira, hogy a végén egy órát még a számítógéppel is eltöltöttem.
Hát így. Remélem, alakul majd azért a dolog, mert holnap 9-ish-re megyek, és ugyan van új bérletem, úgyhogy holnap nem sétálok, de még nem ismerem buszokat arra, szóval így is el kell indulnom negyed 9 felé. Mármost ha délig semmi, akkor eléggé szomorú leszek. (Bár legalább Wali ott lesz, a zambiai vincés önkéntes lányka, akit igen kedvelek.)