Mondtam már,

hogy rettenetesen unom ezt a tetű (idei) (brit) nyarat? 20 fok fölé május óta nem ment a hőmérséklet, javarészt esik és/vagy fúj. Tavaly volt minden idők legvizesebb nyara itt (egy ismerős 11 esőtlen napot számlált meg...), de állítólag van esély, hogy az idei túlszárnyalja (ennyire még azért nem látszik vészesnek, be kell látnom). Két éve meg a legmelegebb volt, különben, 37 fokkal Londonban.
És tudom, hogy otthon egy hónap alatt hullára meg fogom utálni a kánikulát is, de most már igen-igen vágyom bele.

Mindenesetre azért csak-csak kimerészkedtem ma (öt-tíz perces esők követték egymást lehetőleg azokban a periódusokban, mikor éppen nem buszon ültem), és szétszórtam néhány plakátot a Faludi Akadémia idei filmfesztiváljáról, valamint elköltöttem egy kisebb vagyont a Unicornban (zseniális bio zölséges, élelmiszer- és házt(artás)i bolt). És még egy csudás táskát is vettem (a könyvtárban), itt van, ni:


Tartós, de ha mégis elkopott, lebomlik, és még klímasemleges is (az ő jóvoltukból).
Közben pedig belefutottam egy éneklős alkalomba, úgyhogy mindjárt maradtam is zengedezni velük. Nagyon vidám volt, kéne ilyeneket otthon is csinálni.

Harm Reduction // Ártalomcsökkentés

(Végre nekiveselkedem annak a két (három?) bejegyzésnek, amelynek éppen csak címet adtam, hogy el ne feledkezzem róluk végleg... Ez május 21-ről való, de a mostani dátummal fogom elmenteni, különben senki sem találná meg.)

Ezen a bizonyos májusi kedden (?) tehát a Lifeline nyílt napján jártam, az ő legfőbb tevékenységük pedig éppen ez: ártalomcsökkentés. Elsősorban kábítószeresekkel dolgoznak (illetve tanácsadással nem-használó érintetteknek, illetve van egy sor remek kiadványuk is), de nem kizárólag drog-témában: van pl. orvosuk (vagy legalábbis valami nővér-féle), aki rémséges dolgokat mesélt lábfekélyekről (az intravénás droghasználók között nagyon magas a trombózisosok aránya is, nyilván a fekélyesedés is keringési zavar), meg teszteket is csinálnak, dolgoznak pl. egy sor prostituálttal is, akik java része kelet-európai (és persze nem nagyon értik egymást)...
De a lényeg a tűcsere. (Életembe' nem gondoltam volna, hogy ennyiféle tű van...) Meg hogy osztanak valami más savat, amelyik nem teszi annyira tönkre a vénát, mint a citromsav (a pontos mechanizmussal nem vagyok tisztában, de úgy tűnik, a por-drogokat citromsavas vízben „szokás” feloldani, hogy injektálni lehessen — az pedig jól szétmarja az érfalat); meg kicsi szórólapokat arról, hogy hogyan tudod nagyobb eséllyel nem szúrni át a vénád túlsó falát is; meg ilyenek.
Persze, ennél távolabbra mutat a dolog: a tapasztalat azt mutatja, hogy pár hét (hónap, év...) „beetetés” ((értsd jól)) után könnyebb valamiféle egyéb szolgáltatások felé mozdítani a usert: orvos, érdeklősés esetén tanácsok a ritkább használathoz (to cut off on sg), detox és mentális segítség előtte-alatta-utána...

Mindenesetre én kept wondering (nem győztem csodálkozni). Mért gondolom azt, hogy fényévekre vagyunk ettől az alapállástól? Otthon valószínűleg az lenne a vélemény, hogy ettől csak több lesz a narkós, pedig... hát, én igazán nem értek hozzá, de valahogy nehéz elképzelnem akárkit, aki azt mondja, hogy „Remek! Ha kapok steril tűt, akkor igazán nincs mit aggódnom! Hajrá!” Szerintetek hogy van ez?

A vonatokról

Hétfő délután valami szűk két és fél óra alatt fölröpített a vonat Londonból (jó 260 km)... de én bizony visszasírtam a hazai, lassú és hangos testvéreit... amelyeken soha életemben nem voltam rosszul, ellentétben ezzel.
Az elméletem az, hogy míg az otthoni vonatok javarészt vertikálisan zötyögnek, az itteniek horizontálisan ráznak, és ez veri ki a mutatóimat.

Scared // Félek (?)

Huhh, elképesztő darabot láttam ma a Royal Exchange stúdiójában. Linket sajnos nem tudok adni, a Gugli 13 órája ugyan még látta ezt:

SCARED. This is the third production to come from the Royal Exchange's Refugee Theatre Company and is a response to the Refugee Action campaign on ... ,

de már a cache-ből sem tudom előszedni. :-( (Ennyi van, az oldal második fele.)

Szóval ebédnél került szóba, hogy akár mehetnék színházba is ma este a céggel, és hát persze miért is ne.
A darabot nyolc (?) különböző korú (kb. 19–60 éves), különböző eredetű (Angola, Kongó, Irak, effélék) menekült adta elő, volt valamiféle története, de leginkább a saját történeteik lazán összefűzve.
Szóba került, hogy „Anglia, és a fair play. Ez a kettő összetartozik”... Hát... A menekült státusért folyamodás 7-10 évet is igénybe vehet, addig a minimálbér alatti juttatások (+ tömegszállás, ami többnyire olyan épületeket jelent, amelyeket másra már nem tudnak hasznosítani), javarészt kuponok formájában. Dolgozni nem dolgozhatnak (nem is önkénteskedhetnek) legalább az itt tartózkodásuk első fél évében, de talán mintha később se. Akit elutasítanak, az ebből a jövedelemből is kiesik, marad az utca, a civil szervezetek, vagy a haza(??)térés.
Peter, a JVC főnöke mesélte, hogy szociális munkásként járt a manchesteri reptér alatt kialakított, ablak nélküli fogdában, ahol a kitoloncolás előtt állókat tartják őrizetben...
Mindehhez a menekülteket végzés nélkül fogva lehet tartani évekig. Jópáran itt lesznek öngyilkosok — soha nem hallani róluk.

És igen, ezeknek az embereknek még így is jobb itt lenniük, mint otthon. És ez a szörnyű igazán. (Meg ugye az emberi jogok ebben a highly civilised, évszázados demokráciában.)

Belátom, a darabról nem sokat írtam, de nem is igen tudok. Talán annyit, hogy nem volt cél a vérfagylalás, volt benne humor jócskán, és volt remény is. A szereplők teljesen felszabadulatk voltak, ahogy utána találkoztunk a kicsi előtérben. Talán ők már megkapták a menedékjogot (a becslések szerint ez mintegy 30% jó szerencséje), ami persze vajmi kevés reménnyel kecsegtet a nyugati körülmények között, de mégis: nem fogja holnap lemészárolni őket a rezsim, a szomszéd törzs...

Ajúniusi Refugee Week (menekültek hete) programfüzetének a címlapján ez áll: Let's all celebrate! (Ünnepeljünk mind!) Hát, én nem tudom...

Bits 'n' Bobs // Ez meg az

Az egyik, hogy vettem egy könyvet. Azóta rájöttem, hogy lehet, hogy nem is annyira nekem lesz jó, mint inkább mondjuk Julinak vagy Áronnak (én, ha elém kerül egy papírdarab, írni kezdek rá; ők rajzolgatnak), de sebaj, meglátjuk.

A másik, hogy ma a templomból jövet szembetalálkoztam Amandával, a főnökömmel (Booth): a Nagy Manchesteri Futásból jött éppen. Egymást érik a sportesemények. :-)

A misén amúgy bérmálás volt. Püspök sehol, de ami még furcsább, a kölkek úgy 10-12 évesek lehettek, és ahogy a végén kiderült, többen még elsőáldozók is csak ezután lesznek. Kicsit meglepett ez a fajta ügyvitel, majd megkérdezem Sarah-t, hogy az országos szokás-e ez, vagy csak valami helyi ötlet. (Megindokolni persze meg lehet ezt is, azzal nincs gond.)

Különben remek időnk van, éppen két hete! Egy-két egészen meleg nap is volt, de főleg az, hogy napos, talán 3x esett összesen. Holnap kezdem a második Week of Walk-omat (A sétálás hete :-)) azzal a felkiáltással, hogy minek nekem buszbérlet, mikor a hónapból mindössze két héten dolgozom (és vagyok a városban, egyáltalán). A múltkori (két hete) egészen csudás volt, keresztül-kasul bóklásztam Ancoatsban, és a fő bajom az volt, hogy olykor már nem volt további (a tisztesség határain belül) levehető ruhadarab rajtam. Erre a hétre esőket mondanak, hát, a végén legföljebb veszek egy-két buszjegyet.

Local News // Helyi hír

Tegnap valami nagy focimeccs volt ittend (Istenem, hát én még mindig nem tudom, mi az UEFA, de mindenesetre final cup-ja volt), elverték a skótokat (azt viszont már tudom egy ideje, hogy Glasgow protestáns csapata a Rangers; a katolikusnak most persze nem tudnám fölidézni a nevét), és hát lett belőle nagy haddelhad(d?). Összefoglalót nem találtam róla, de megnézhetitek például egy résztvevő rendőr meséjét (videókkal, amelyeket én itt nem tudok lejátszani), illetve az olvasók fotóit (immár „tájkép csata után” hangulatban).
Ja, én eközben mit sem sejtve Rainhillben készülődtem a litván találkozóra, már csak a netről értesültem a fejleményekről. Egyszer majd írok a lelkigyakorlatról is (ezt-azt), de lehet, hogy az már nem ma lesz.

Still Human Still Here (Mégis ember, mégis itt van...?)

A nap egyetlen említésre méltó eseménye az volt, hogy elmentünk Tommal tüntetni a menekültek ingyenes orvosi ellátásáért. Volt vagy száz ember (ők szervezték), a legkülönfélébb transzparensek alatt, igazából csak a humanistákat hiányoltam, itthon gyakorlatilag ők a legaktívabbak efféle kérdésekben.
Éreztem némi késztetést, hogy a Communist Party zászlaja alatt felvonulókat megkérdezzem, mégis mennyire gondolják ezt komolyan; de aztán beértem annyival, hogy Tommal értekeztem egy sort az elméleti és a gyakorlati kommunizmus fölötte eltérő voltáról. De ott voltak az anarchisták, a városi tanács (?) mentális betegségekkel foglalkozó csoportja, a nemzeti újságírószövetség, a brit—líbiai szolidaritás, valakik a klímaváltozás ellen... ki tudja, ki mindenki még.
Vonultunk egy jó kört, aztán a városháza előtt meghallgattunk néhány speakert (kisebb részt menekülteket, nagyobb részt velük foglalkozókat, de még egyiptomból is telefonált valaki, ami mintha kevésbé vágott volna ide, de nem baj, azért lelkesedtünk kicsit, hadd hallják, hogy velük vagyunk — valami gyár 25 ezer (!) dolgozója sztrájkol), aláírtunk két kérvényt, aztán hazajöttünk.

103., melyben visszatér a furcsa országba, alszik, dolgozik és választ

Tegnap tehát vissza, egészen kényelmesen, hála a Ferihegy vasútállomásnak. („És Ferihegyig is utazik?” — kérdezte a kalauz, Áron szerint azt kellett volna válaszolnom, hogy „Nem, Manchesterig, de a vonat csak Ferihegyig visz.”)
A liverpooli reptér szép beatleses, de jócskán túlnőtte önmagát, úgyhogy visszafelé egyrészt sétáltunk egy jó ötpercet a kifutópálya oldalán (zárt, de azért huzatos alagútban), másrészt álltunk sorban még úgy húszat (részben már benn) az útlevélvizsgálatra várakozva. Párszáz emberre három néni, nagy komótosan...

Ma délelőtt aludtam, aztán vettem színházjegyet estére (Tenessee Williams: The Glass Menagerie — magyarul a szerzőről és a darabról), aztán bementem dolgozni, ahol Something Unexpected Has Happened (Valami Váratlan Történt), 3/4 4-kor bezárták a bótot (börtönt), és lélek az ajtón se ki, se be. Állítólag az szokott történni, hogy valamelyik irányban elszámolják a rabokat (mármint befelé menet a szárnyuktól a látogatásra vagy vissza), és akkor aztán megáll az élet, mert mi van, ha valaki megszökött.
Persze sose szökik meg senki, de azért az aznapi látogatásokat lefújják, és amíg megoldódik minden, addig marad mindenki a helyén. Jelen esetben még a kétórai látogatók is benn voltak, pedig nekik 3-kor ki kellett volna jönniük.
Így megy ez.

Az előbb pedig választottam, Tom iránymutatását követve a zöld párt jelöltjét. Lehet, hogy visszamegyek, és megpróbálok csinálni fotókat... bár kb. ugyanúgy ment a rendszer, attól eltekintve, hogy a fülkéken nincs függöny, a szavazólaphoz pedig boríték, ceruzával kell szavazni, és össze kell hajtani, majd megmutatni a cédula (ballot paper) külsején a jelet, mielőtt bedobnád az urnába (ballot box).
És hogy ne érhessen meglepetés, szép nagy papírokon közlik, mennyire vagy büntethető különböző választási csalásokért. :-)

Na, megyek omlettet sütni vacsorára.

Kis színes

Az előbb gondosan kiválogattam 48 pennyt a tárcámból azzal, hogy mi sem jobb alkalom túladni egy csomó aprón, és elballagtam vele a postára. Erre nem ma emelték a bélyegtarifákat? Úgyhogy lógok nekik kettővel, de benyelték, szerencsére.

Különben hajnali 4-kor arra ébredtem, hogy valakik éktelenül ordibálnak a mögöttünk lévő zsákutcában (cul-de-sac). Mikor eluntam, leballagtam a nagyszobába, és némi vizsgálódással kiderítettem, hogy nem ölik egymást, úgyhogy végül nem a rendőröket hívtam, hanem a community wardeneket (hihetetlen, milyen tudatos állampolgárt farag belőlem ez a környék), de persze csak az üzenetrögzítő (answering machine, ez is milyen már :-) ) vette föl. De közben egy őszülő fickó be is ült a ház előtt parkoló autóba, és elhajtott vele, úgyhogy a nő is abbahagyta az üvöltözést az ajtóban.

Tegnap megérkezett a behívóm az önkormányzati választásra. Május elsején, csütörtökön lesz, reggel 7-től este 10-ig, és a szavazókörünk ((vagy az nem is a hely, ahol szavazok, hanem a terület, amelyik egy helyen voksol...?)) (polling station — végre rájöttem, mitől exit poll a felmérés), szóval ahová el kell fáradnunk választani, az nem más, mint a szomszéd templom. :-) (De szavazhatnék postán is, mármint úgy, hogy kiküldik a szavazólapot, és aztán választhatnék, hogy visszaküldöm vagy beadom személyesen (a helyiség ezúttal közelebb lenne, mint a postaláda..).) Személyazonosítás nincs, a neved és a címed kell bemondani. Hihetetlen.
A jelöltekről egyelőre semmi, sehol.

Vidám az élet a Szigeten,

lásd a mellékelt MTI-híradást is, na, szépen vagyunk.
Az idő egészen kellemes, ma reggel esett (mikor fölkeltem, már nem), aztán gyönyörű napsütés volt egy ideig, aztán a városban elkapott egy hózápor, ami aztán elállt, és este még egy kis eső is esett.
Lemondtam arról, hogy rendesen leírjam, mi minden is történt az elmúlt két hétben. :-(
Meszeltünk-mázoltunk a cégnél, "We don't need no decoration" jelszóval by (Student) Andy (aki utóbb egy hétre fel is szívódott egy hang nélkül, már nyomozni kezdtem utána a Facebookon, amikor megkerült, igaz, csak virtuálban, élőben azóta se láttam), a konklúzió az, hogy végülis ez is közelebb vitt a hivatásomhoz: nem szeretnék festő-mázoló lenni.
És aztán jött a Juli meg a Záron, és egészen sokkot kaptam a gondolatra, hogy idáig stoppoltak (nélkülem!!! Hiába, a tanítvány túlnőtt mesterén — könnyű sóhaj), és kicsit furcsálltam, hogy Tom hagyott nekem egy hangüzenet', hogy találkozott a látogatóimmal, és, hmm, ez valóban nagy meglepetés, de nem vennék-e akkor már még egy kenyeret meg doboz corn flakes-t — aztán hazaértem, és a szobámban ott találtam Cilit meg Gabssyt!
Elég tetű időnk volt, meg különben is, négy vendégre már nehéz programot egyeztetni, de azért elvoltunk, meg különben is: négy vendég remekül elszórakoztatja egymást, így aztán jól sikerült a hétvége, bár nem fér hozzá kétségem, hogy az ideút nagyobb emlék marad nekik, mint az ittlét. De sebaj.
Hétfő reggel szabályosan hazaküldtek a cégtől azzal, hogy nem fejezték be a konyhát, nincs mit csinálnom, így még egy kávézóba be tudtunk ülni Áronnal és még egy kicsit bóklászni a többiekkel. Utána kitöltöttem egy piackutató kérdéssort (Millward Brown, yeah) egy érintőképernyős laptopon — mindenre kíváncsiak voltak a csokoládévásárlási szokásaimat illetően, csak az egyetlen releváns tényezőre, az etikai preferenciáimra nem. Hát, így jártak.
Kedden és szerdán a konyhafelszerelést mosogattam-pakolásztam, és aztán bementem még csütörtök délelőtt is szétkapni a szendvicses hűtőt, amelynek a kitakarítása kifejezetten kihívásnak tűnt, és azt hiszem, amennyire házilag meg lehetett oldani, meg is oldottam. Közben Kevin, a manager és a supervisorom (egyik sem egészen a hazai jelentésében, de ez most mindegy) szabadságra ment két hónapra (valami háromszózötven éves házán dolgozni), úgyhogy high time to make friends a staff többi tagjával is. Matt a legkeményebb dió: egy kortalan (30 vagy 40?) arcú új-zélandi, akinek minden szavára legalább egyszer vissza kell kérdeznem (Istennek hála, nem sokat beszél :-)), és aki emellett hihetetlen cinikus tud lenni. De pl. csütörtökön, míg csak hármacskán voltunk Amandával (a coordinator), már egész jól elkommunikáltunk.
Csütörtök délután és tegnap börtön, amelyről nincs mit írni.
Közben egyszer sütöttem bannockot (nem egészen ilyet, ezt inkább), egészen rendben lett, csak a legalja egy kicsikét sületlen talán. És valaki magyarázza meg, mit kell a kelttésztákhoz adni, ha veszettül ragadnak... És egyszer kedgeree-t is csináltam, pofonegyszerű és remek eledel füstölt tőkehalból, mmm... :-) (Tengert Szegednek!)
Holnap pedig már igazán elmegyek a Blake-kiállításra, mert a végén még leszedik nélkülem.

Oxford, amiből nem sokat láttam :-)

Szóval nagyhét hétfőn nekivágtam, és elbuszoztam előbb Birminghambe majd onnan Oxfordba. Előbbiben volt két óra szabad időm, ebből egyet Quinh-nal töltöttem mászkálással, meg a galéria boltjában, persze. :-)
Oxfordba délután érkeztem meg, egy városszéli megállóba, aztán keresztül a városon Melittával, egyenest a konventbe.
Másnap sokáig aludtam, aztán kicsit kertészkedtünk (humuszkeverés és gyomlálás), majd ebéd után nekiültünk a BBC Pride&Prejudice-nak, és néztük estig. :-) És fölöttébb jól mulattunk. :-)
Szerdán reggel kiderült, hogy a Park&Ride itt igenis működik: legalább kétszáz autó pihent a parkolóban 9-kor, mikor én fölszálltam a buszomra, a sofőrjeik és esetleges utasaik pedig szépen sorban várakoztak a saját, városi munkahelyeikre szállító buszaikra. És még van vagy négy-öt ugyanilyen Oxford körül, ha jól értettem.
Az utam visszafelé kicsit viszontagságosabb volt, amennyiben papíron öt percem volt átszállásra Birminghamben két különböző buszállomás között, de (siettemben taxival — utóbb kiderült, hogy valószínűleg fölöslegesen) végülis megoldottam.
Így aztán volt még röpke két-három órám is itthon, mielőtt továbbvonatoztam volna...

Mindennapi nonszenszünk

A könyvtárnak egyetlen vécéje van. És azt takarítás címén egyszerűen bezárták 20 percre. Hol van ilyenkor az EU, hol az emberi jogok?!

Nagy az öröm...

Érdemes volt beállítanom az MTI híreket is RSS-be: így legalább fölkészülhetek lélekben a várhatóan vasárnap estére megérkező ítéletidőre... Máshol még nem találkoztam vele, alighanem azért sem, mert (lélekölő hatásaira való tekintettel) gyakorlatilag nullára redukáltam a helyi ingyenes sajtó olvasását (mást meg eddig se olvastam). A BBC honlapja "heavy rain"-t (erős eső) jósol hétfőre, ez minden... nem mondhatnám, hogy pánikkeltés zajlana. :-) (...) Na jó, némi kutatás után a Weather.co.uk egy sarkába eldugva találtam egy Warnings linket (ennél kevésbé felhasználóbarátra aligha tudták volna csinálni), legalább már tudom, hogy a hétfő lehet necces.

Valamint, és ez valóban örömhír, megérkezett Bori és Anti esküvői meghívója. Vivát! :-)

Már-már tavasz

Süt a nap, és amíg nem fúj a szél, egészen jó idő is van (az internet szerint 9 fok). Éljen-éljen.

A képzés végülis Food&Mood volt, evés és mentális egészség. Nagyon sok újdonságot nem hallottam (olajos hal, olajos hal, olajos hal — kivéve kisgyerekeknek, kismamáknak és időseknek, mert ugye ki tudja, mit meg nem evett a szerencsétlen hal az algákon kívül — az algákból jön az omega-3 zsírsav , ami kell nekünk, mert a víz mellett abból áll javarászt az agy), valamint napi fél liter tej, sok zöldség-gyümölcs és kevés cukor; szóval semmi forradalmi, viszont remek salátákat mixeltünk ebédre, és gyümölcslevet préseltünk, ami különösen föllelkesített.

Tegnap az egészségügy berkeit jártam, gyorsan elmesélem, itt hogy működik a háziorvos, mert nekem tetszik. Szóval az orvos konzultál, a nővér cselekszik. Külön szobában vannak, és külön időpontot is kell kérni hozzájuk, viszont van számítógépes adatbázis, ami azon nyomban megjelenít mindent, amit a másik ajánlott-csinált.
A folyosó külső végén számzáras ajtó van, az orvos/nővér maga fárad ki és kiáltja ki a neveket (érkezéskor be kell csekkolni a recepción, hogy csókolom, megjöttem, akkor aztán látják ők is benn a monitorukon). Nincs soron kívül beóvakodás, nincs kuncsorgás az asszisztensnél, és nincs gyógyszerügynök. Hihhetetlen felvilágosult és gördülékeny a rendszer.
Nekem legalábbis így tűnt az alatt az óra alatt, amelyet benne töltöttem.

Hó van!

Hallják meg hivők, hitetlenek: reggel havazott! Még épp láttam, igazából csak egy negyed órája állt el. Meg is maradt elég jól, bár innen bentről vizeskésnek tűnik. (Úgy kezdődött, hogy Anti Franci küldött egy sms-t, hogy valami komoly cipőben menjek, mert Roytonban hó van. Még el is tűnődtem, hogy milyen már ez, húsz kilométerre (annyi se?) hó van, itt meg semmi; illetve hogy á, biztos csak dér, ilyenek ezek az angolok... aztán kihúztam a függönyt.)
Aztán: tettem föl képeket. Nem havasak, de mégis. Ne sírjon a szátok. :-P

Metamorfózis

Valami igen furcsa történt velem ma.

Úgy ébredtem, mint egy zombi (ez nem meglepő újabban, sajnos), négy-öt óránál aligha aludtam többet. Ehhez jött az eső (kb. két hete megy, egy napnyi szünet nélkül — és az egész hétre ez az előrejelzés), a sötétség (szabályos szürkület van reggel negyed 9-kor (!) még)... Ma ébredtem először azzal a határozott vággyal, hogy lennék inkább otthon. Soha nem fogok ebben az országban élni, ez biztos. Útban a cég felé azon meditáltam, hogy mintha lassan, de biztosan én is kifejleszteném ((develop)) a magam Seasonal Affective Disorderét, pedig mekkora marhaságnak tűnt ez még pár hete is. (Gyakorlatilag arról van szó, hogy ezek az emberek súlyosabban reagálnak az időjárás változásaira, mint mások. Vö. téli depresszió, napfény-függés és effélék.)
Mindehhez jött még néhány nem kimondottan szívderítő e-mail délelőtt.
Annyira magam alatt voltam ("under the weather", az időjárás alatt, milyen plasztikusan is tudnak fogalmazni ezek az angolok...), hogy már-már a userek próbáltak mosolyt csalni a fancsali képemre.
Aztán fél 1 körül elkezdődött a Cookery, a maximális (hatfős :-) ) létszámmal, közülük kettő önálló, kettő teljesen kézivezérlésű, a maradék kettő némi megerősítésekkel eldolgozgatott magában. Állandó figyelmet és beszédet követelt a dolog (jóllehet Kevin is ott volt), ráadásul egyszercsak rájöttem, hogy currypor helyett chilivel etetem őket... Szerencsére még csak a fele kezdte el, és abból is ketten pillanatok alatt újra tudták gyártani az így kidobásra ítélt kevéské vöröslencsét (ne kérdezd, hogy miért nem öblíttettem csak le, egyszerűen nem jutott eszembe). A harmadik már főzte, de ő meg nem bánta ("experimenting" — kísérletezés).
Na, de a lényeg az, hogy észre sem vettem, mikor, de valahogy életre támadtam menet közben. A végére egészen megteltem energiával, ami ki is tartott mostanáig ((ez itt egy present perfect lenne :-) )). És ez jó. Különösen, ha este aludni is fogok tudni, mert akkor van remény, hogy a holnapot kezdenem élőhalottként kell. (Legszebb gimis korszakom alvás-deficitjét hozom lassan, azt hiszem. Akkor volt utoljára, hogy _muszáj_ volt időben fölkelni minden áldott hétköznap...)

Áron pedig már valahol a Csatorna fölött szállhat...

Kedden keresztülkutyagoltunk

a városon "student Andy"-vel (Andykkel és Steve-ekkel van tele a Booth, ezért nekik jobbára mellékneveik is vannak), mire megtaláltuk a Cold Weather Provision nevezetű irodát, az eheti kiruccanás színhelyét. Ez egy igen érdekes kezdeményezés, gyakorlatilag a mi „krízis”-ünknek fele meg, csak egy fokkal hatékonyabb (jóllehet valami 13 ágyuk van összesen, vagy hat-hét különböző szállón).
A szép az volt a mókában, hogy Andynek nem lévén buszbérlete, gyalogoltunk. És én azt hittem, ő tudja, hova (végtére éveket járt itt az egyetemre) — ő meg azt, hogy én (végtére nekem „lett elmagyarázva”). De aztán valahogy csak megtaláltuk, és megint örültem magamban, hogy van velem egy native (avagy: egy bennszülöttel vagyok), aki el tud csevegni helyettem. (Bár most már én is el tudok, szinte bármilyen helyzetben, de csak egyszerűbb így. :-))
Visszafelé keresztülbaktatunk a Gay Village (vélhetően) főutcáján (és nem látszik rajta semmi).

Munka után beugrottam vért adni, és az is nagyon vidám volt (mint mindig). Kezdődik azzal, hogy a donorokat az orvosválasztással együtt gyűjtik, mármint a regisztrációs lapon van egy kérdés, hogy óhajt-e az illető vért adni. Ha kipipálja, nemsokára megérkezik a meghívó (én már kettőt is kaptam): egy A3-as papír, az egyik oldala egy szépséges levél, a másik a kérdőív; valamint mellékelve az időben-térben környékbeli véradások ideje. (Lehet időpontot is egyeztetni, de én nem tettem. Nemrég olvastam valakit az Evening News-ban is panaszkodni az új rendszerre.)
Szóval megkerestem a központot, persze a hosszabbik úton, de sebaj. hanem belépve... hát, amit láttam, arról eklőször egy óvóda jutott eszembe. :-) Egy nagy teremben zajlik minden, az orvosi helyiség valami cseles fa-paravánnal van lehatárolva, de úgy, hogy a tényleges véradás mintha egy labirintus túloldalán zajlana.
És minden SZÍNES. Nem nagyon, de a székek kárpitja sötétkék, akárcsak a nénik ruhája, az ágyak (amelyek mindkét vége emelhető: a szemem előtt valakit felém fejjel fektettek le, csak hogy kényelmesebb legyen a mellette már dolgozó nővérnek) türkizkékek, a falon körbefutó léc pedig egyenesen... sárga! Nem ám az a rémséges kórház-séma, hogy fehér, kórházzöld, netán egy-két vörös kereszt... Teljesen le voltam nyűgözve.
A kérdező nővér nagyon kedves volt (no, erre otthonról sincs panaszom), az első csepp vért egy sűrű zöld folyadékkal töltött kémcsőbe csöppentette, és elmesélte, hogy ha leszállt volna az aljára, akkor vashiányos lennék (de nem, remek). Beszélgettünk a hazai rendszerről: ők pl. nem mértek vérnyomást — viszont rettenetesen érdekelte őket, hogy melyik nap érkeztem az országba, és mettől meddig voltam hol közben. „Azért ellenőrzöm, bár sem Luxemburgban, sem Magyarországon nincs nagy esélye a maláriának, gondolom”, mosolygott rám a néni, és sajnos nem tudtam fölidézni, hogy nálunk hogy ellenőrzik a vasszintet, de valami üveglapocskákra cseppentgetnek, nem?
Természetesen egy tucat kérdést kaptam a szexuális szokásaimat illetően is (határozottan több részlet érdekelte őket, bár az utóbbi időben otthon is mintha többet kérdeznének), de nem tudott zavarba hozni. :-)
A véradás mint olyan egészen úgy ment, mint otthon, csak itt fölfújták a karomon a szorítót, nem megrángatták. És a végén vekkerrel mérték, hogy mennyit kell még feküdnöm. :-)
A keksz önkiszolgáló, a lét pedig egy ingyenessé berhelt italautomata ontja. Hogy ez nálunk miért nem jutott még senkinek sem eszébe...? Közben mindenfelől csili-vili szórólapok az egyéb lehetőségekről: csontvelő- és plazma(?)donorság, szervek és szövetek felajánlása... valamint visszajelzés-űrlap, ahol megírhatod az észrevételeidet compliment, complaint és comment (elismerés, panasz és megjegyzés) kategóriákban.
Egy szó mint száz, gördülékenyen és gyakorlatilag minden „kórház-szag” nélkül zajlott az egész. És ez nekem tetszik.

Életem legfurcsább karácsonya (címszavakban)

Semmi Mennyből az angyal, semmi Fel nagy örömre
Sehol egy rokon
Fagy is alig, nemhogy hó
Semmi beigli, semmi szaloncukor
Padlószőnyeg van a templomban, és ezerrel fűtenek
Padlószőnyeg van a fürdőszobában is
Ismerősök (számomra ismeretlenek) látogattak szenteste
Kvázi megnyertem (két másikkal együtt) egy s ö r k ó s t o l ó t karácsony szent délelőttjén
Csináltam lufikutyát
Pattogattam party crackert
Lazacot ettem, Christmas pudingot meg Christmas cake-et
És sikerrel igyekeztem nem állni be az átlagbritek sorába, akik karácsony napján mintegy 7000 kalóriát vesznek magukhoz, és az ünnep örömére negyven kiló szemetet termelnek...

Benne voltunk az Evening News-ban

A Manchester Evening News egy kb. hatvan oldalon, naponta x kiadásban megjelenő, ingyenes városi újság (a Metro mellett, természetesen, amely itt szintén kb. ötven oldalra rúg, és előszeretettel boncolgat zöld témákat. Ja, és az Evening New-nak van még egy párhónapos testvére-gyermeke is, a Shortlist: hetilap férfiaknak. Nagyon trendi..). (Az ingyenességhez: furcsa módon a szemközti közértben 38 pennybe kerül, ennek az okát még ki kell derítenem, de nem önkényes, rá van nyomtatva. De egyébként a belvárosban rikkancsok osztogatják minden sarkon.) (Mindennek a papír-felemésztési követkenzményeit most ne latolgassuk...)
Na, és a tegnapiban végre lejött a cikk a hétfői szakácsos megmozdulásról. :-)

Megint elmaradtam

Próbálom időrendben, majd meglátjuk, mi lesz belőle...

Szombaton Loyola Hall. Sikerrel elkerültem a csatlakozást (egy megállóval arrébb szálltam le), úgyhogy a miséig kb. húsz percem maradt Gerryre (+ az autóban töltött idő, mert miután fölhívtam, hogy ez a helyzet, kijött elém az állomásra). Sebaj, kaptam két könyvet, és az egyik egészen zseniális (a másikba még nem olvastam bele).
A vacsoránál megismerkedtem egy fiatal szlovén jezsuitával, akinek az apjának Kiskunhalas körül van lófarmja. :-)
Visszafelé nem nyílt az udvar kapuja, úgyhogy végül a későbbi vonattal jöttem el egy újabb háromnegyed óra olvasgatás után.

Vasárnap bementünk Liverpoollal megnézni a vásárt — ronggyá áztunk, míg beértünk. Az az utálatos, vízszintesen eső eső esett, jó nagy szél volt. A vásárt elég gyorsan föladtam egy hazajövetelért.
Aznap este "community review"-t tartottunk, hogy mi minden lett (illetve mi nem) mindabból, amit kb. egy hónapja, a skiptoni "residential"-ön elhatároztunk. Derültek ki érdekes dolgok egymásról, komoly beszélgetés lett belőle.

Hétfő délután leléptem a Booth-ból a Beacon-be, és találkoztam H. Z. honfitársunkkal. A fickó annyit beszélt, hogy én ilyet... na jó, ilyen magyart :-) már rég nem láttam. A két lányka, akik a számlák között próbáltak rendet rakni az asztal túlsó oldalán, időnként meg-megszakította, ami szemlátomást nem zavarta (és legközelebb valami egész másba fogott), de különben valószínűleg még most is ott ülnék. A történet lényege: 2001-ben költöztek ki Kanadába, ahol a fazon meg a felesége dolgozott, a gyerekei iskolába jártak, és minden szép volt meg jó, míg egy januárban (kb. 2006) ki nem ebrudalták őket elutasított menedékkérőként (hogy mi a bánat alapján kértek menedékjogot egyáltalán, azt nem tudom..). A lányuk addigra férjhez ment, ő maradhatott, meg egy ideig a fiuk is, de aztán ő is eljött... mindegy, némi londoni kitérő után 4 hónapot az utcán töltöttek a feleségével Manchesterben, mígnem összetalálkoztak a Beacon utcafrontos csapatával, és aztán valahogy került nekik lakás meg a feleségének munka is (hauskeeper egy ügyvédnél).
Aznap este Sarah születésnapját ünnepeltük a Tampopóban, meg aztán egy kis glühweinnal a vásárban. Ezáltal végül nem jutottam el az egyetem Hungarian Associationjének a találkozójára, de sebaj, majd legközelebb.

Kedden talán semmi izgalmas... Este valami mondjuk 'tonhalas-zöldborsós sült rizs' névre keresztelhető valamit kreáltam az egyik talált szakácskönyvből. Finom lett (wok nélkül is). :-)

Szerdán délelőtt három csocsival meg öt másik emberrel sétálgattam: az Urbisszel van egy közös bizniszünk, egy három-szerdás sorozat: digitális fotókat készítenek a népeink a városban, aztán megszerkesztgetik majd együtt számítógépen, és a végén lesz belőle kiállítás az Urbisben.
Ebből az alkalomból jutottam el először az Angel Meadow-nak ('angyalmező') nevezett parkba, amit a hajdanvolt utolsó proletártelep temetőjének a helyén alakítottak ki. A neve az eltemetett sokezer gyerekre utal nem csoda, hogy Engels azon a vidéken kezdett el töprengeni... (A Wikipédia szócikkének az alján az utolsó előtti linkre érdemes még rápillantani, illetve az onnan letölthető két PDF dokumentumra, azok igen szemléletesek (korabeli képekkel-szemelvényekkel).)
Délben aztán továbbálltam a Visitors' Centerbe karácsonyi ebédre (erdetiben: "Seasonal Celebration"... alig szekularizálódott...). Volt kvíz, bingó, tombola, ebéd, süti, ami kell. :-) Jó kis szocialitzálódási alkalom.
Este megnéztük a maradék 4 részt a BBC 1988-as Narnia-sorozatából. Istenem, azok a boldog idők, amikor ezeket még speciális effekteknek nevezték, és hatottak is... :-)
Ja a múlt héten A hóembert láttuk, az is csudás... És főleg az bennük a jó/érdekes, hogy kb. annyira részei a korosztályom (vagy még inkább a pár évvel fiatalabbak) kollektív tudatának, mint otthon a tévémaci lehet(ett. Van még tévémaci?).

Csütörtökön valami egészen munkás délutánom volt a V. C.-ben, aztán ma is. A fene tudja, ha nem izgatom magam a délelőtti semmittevésen, akkor nem is olyan rossz. Persze lehetnék ennél hasznosabb is — valahol másutt.