Hard to Belive // Alig hiszem

Egy hete először rendesen megy az internet itthon már majdnem egy órája, úgyhogy most próbálok mindent elintézni, gyorsan... (Annyira azért nem rossz a helyzet, mindkét munkahelyemen jutott belőle.)
Különben hamarosan indulunk Liverpoolba, ahol öreg-önkéntes :-) találkozóval, tartományfőnökös misével és (coming of age) bulival ünnepeljük a JVC nagykorúságát (21 éve fut a program, juhé).

Ja igen, a tárgyakról akartam még mesélni. A rossz hír az, hogy földobta a talpát (?) a fényképezőgépem. Óvatlanul kihúztam a kábelt belőle (még Londonban; a számítógép szemlátomást nem vett tudomást a csatlakozásról, úgyhogy meg voltam győződve, hogy baj nélkül megtehetem), amire szabályosan lefagyott, olyannyira, hogy az egyetlen gomb, amelyre reagál, az üzemmódválasztó tekerő. Végül kínomban kivettem belőle az akkumulátort, de ha visszateszem, most is elindul, dacára az OFF-ra húzott póver gombnak.

A másik, a jó hír, hogy tegnapelőtt vettem magamnak egy karkötőt. Meg egy nyakláncot is hozzá. :-) Színes, üveg, indiai, és supposedly fairly traded (állítólag méltányos kereskedelemből származik). Igazából ősz óta kacérkodtam velük, de most érett meg az idő.

Scared // Félek (?)

Huhh, elképesztő darabot láttam ma a Royal Exchange stúdiójában. Linket sajnos nem tudok adni, a Gugli 13 órája ugyan még látta ezt:

SCARED. This is the third production to come from the Royal Exchange's Refugee Theatre Company and is a response to the Refugee Action campaign on ... ,

de már a cache-ből sem tudom előszedni. :-( (Ennyi van, az oldal második fele.)

Szóval ebédnél került szóba, hogy akár mehetnék színházba is ma este a céggel, és hát persze miért is ne.
A darabot nyolc (?) különböző korú (kb. 19–60 éves), különböző eredetű (Angola, Kongó, Irak, effélék) menekült adta elő, volt valamiféle története, de leginkább a saját történeteik lazán összefűzve.
Szóba került, hogy „Anglia, és a fair play. Ez a kettő összetartozik”... Hát... A menekült státusért folyamodás 7-10 évet is igénybe vehet, addig a minimálbér alatti juttatások (+ tömegszállás, ami többnyire olyan épületeket jelent, amelyeket másra már nem tudnak hasznosítani), javarészt kuponok formájában. Dolgozni nem dolgozhatnak (nem is önkénteskedhetnek) legalább az itt tartózkodásuk első fél évében, de talán mintha később se. Akit elutasítanak, az ebből a jövedelemből is kiesik, marad az utca, a civil szervezetek, vagy a haza(??)térés.
Peter, a JVC főnöke mesélte, hogy szociális munkásként járt a manchesteri reptér alatt kialakított, ablak nélküli fogdában, ahol a kitoloncolás előtt állókat tartják őrizetben...
Mindehhez a menekülteket végzés nélkül fogva lehet tartani évekig. Jópáran itt lesznek öngyilkosok — soha nem hallani róluk.

És igen, ezeknek az embereknek még így is jobb itt lenniük, mint otthon. És ez a szörnyű igazán. (Meg ugye az emberi jogok ebben a highly civilised, évszázados demokráciában.)

Belátom, a darabról nem sokat írtam, de nem is igen tudok. Talán annyit, hogy nem volt cél a vérfagylalás, volt benne humor jócskán, és volt remény is. A szereplők teljesen felszabadulatk voltak, ahogy utána találkoztunk a kicsi előtérben. Talán ők már megkapták a menedékjogot (a becslések szerint ez mintegy 30% jó szerencséje), ami persze vajmi kevés reménnyel kecsegtet a nyugati körülmények között, de mégis: nem fogja holnap lemészárolni őket a rezsim, a szomszéd törzs...

Ajúniusi Refugee Week (menekültek hete) programfüzetének a címlapján ez áll: Let's all celebrate! (Ünnepeljünk mind!) Hát, én nem tudom...

Uhh

Volt egy fiatal nő a Visitors' Centre-ben, az ősszel majd' minden héten találkoztunk: azok közül való volt, akik szemlátomást jól kopingolnak az eseményekkel. Párhónapos fiúcskát hordott magával, játszott vele, nevetett rá, és általában, mosolygott mindenkire, beszélgetett... tényleg kevés ilyenünk akad, sajnos.
Emlékszem, mondta valaki, hogy a szemünk előtt fog felnőni a gyermek, mert apukát nagyon hosszú időre ítélték...
Aztán most már pár hónapja nem találkoztam velük, a férfit átvitték valahova máshova, talán utána is költöztek, ahogy az néha megesik.
...És az előbb az újságban megtaláltam, tiszta véletlenből, először nem is tudtam, honnét ismerős ez a név. Tavaly télen egy másik huszonpár évessel együtt mintegy másfél óra alatt 4 embert raboltak ki, ők nem tanúsítottak ellenállást. Az ötödik, egy hatvanas férfi igen, őt gyakorlatilag agyonverték, mikor nem volt hajlandó megmondani nekik a bankkártyája PIN-kódját. Aztán magára hagyták, és nincs kizárva, hogy még egy napig élt a szerencsétlen — 17 nappal később találták meg a holttestét.
Tegnap ítélték el őket, legalább 28 illetve 24 év letöltendőre (az életfogytiglan automatikus). Több gyereke nem fog születni, ezt pedig nem fogja látni felnőni... De marad a kérdés, hogy milyen volt ez az ember „civilben”... hogy mi vitte idáig... hogy mi lesz a feleségével, aki, hacsak nincs most valahol nagyon messze Greater Manchestertől, most az egész környék gyűlöletének ki van téve újra (ahogy eddig is minden alkalommal, mikor cikkeztek a dologról, gondolom)...