A polgári ellenállásról

A mai Guardian hozott egy igen-igen érdekes és szép cikket arról, ahogyan különböző helyi közösségek próbálnak közbelépni a bukott menekültek erőszakos deportálása (vagy földönfutóvá tétele) ellen. A leghajmeresztőbb az a társulás (azaz hát ami őket életre hívta), amely egy olyan (önkormányzati) iroda mellett üzemel, ahol a menekülteknek időről időre jelentkezniük kell. A szervezet listát vezet mindenkiről, aki bemegy — és aztán, aki nem jelentkezik kijövetben, azután elkezdenek nyomozni. Ugyanis így szoktak ún. detention centre-ekben eltűnni illetve visszatoloncolódni az emberek... Jónéhányukat sikerült kiszabadítani tárgyalással, lobbival.
Ráadásul, az egyik fő érv a menekültek ellen az, hogy nem illeszkednek be: hát, ezekben az esetekben, amikor fél lakótelepek fognak össze egy-egy családért, ez aligha tartható érv.

Scared // Félek (?)

Huhh, elképesztő darabot láttam ma a Royal Exchange stúdiójában. Linket sajnos nem tudok adni, a Gugli 13 órája ugyan még látta ezt:

SCARED. This is the third production to come from the Royal Exchange's Refugee Theatre Company and is a response to the Refugee Action campaign on ... ,

de már a cache-ből sem tudom előszedni. :-( (Ennyi van, az oldal második fele.)

Szóval ebédnél került szóba, hogy akár mehetnék színházba is ma este a céggel, és hát persze miért is ne.
A darabot nyolc (?) különböző korú (kb. 19–60 éves), különböző eredetű (Angola, Kongó, Irak, effélék) menekült adta elő, volt valamiféle története, de leginkább a saját történeteik lazán összefűzve.
Szóba került, hogy „Anglia, és a fair play. Ez a kettő összetartozik”... Hát... A menekült státusért folyamodás 7-10 évet is igénybe vehet, addig a minimálbér alatti juttatások (+ tömegszállás, ami többnyire olyan épületeket jelent, amelyeket másra már nem tudnak hasznosítani), javarészt kuponok formájában. Dolgozni nem dolgozhatnak (nem is önkénteskedhetnek) legalább az itt tartózkodásuk első fél évében, de talán mintha később se. Akit elutasítanak, az ebből a jövedelemből is kiesik, marad az utca, a civil szervezetek, vagy a haza(??)térés.
Peter, a JVC főnöke mesélte, hogy szociális munkásként járt a manchesteri reptér alatt kialakított, ablak nélküli fogdában, ahol a kitoloncolás előtt állókat tartják őrizetben...
Mindehhez a menekülteket végzés nélkül fogva lehet tartani évekig. Jópáran itt lesznek öngyilkosok — soha nem hallani róluk.

És igen, ezeknek az embereknek még így is jobb itt lenniük, mint otthon. És ez a szörnyű igazán. (Meg ugye az emberi jogok ebben a highly civilised, évszázados demokráciában.)

Belátom, a darabról nem sokat írtam, de nem is igen tudok. Talán annyit, hogy nem volt cél a vérfagylalás, volt benne humor jócskán, és volt remény is. A szereplők teljesen felszabadulatk voltak, ahogy utána találkoztunk a kicsi előtérben. Talán ők már megkapták a menedékjogot (a becslések szerint ez mintegy 30% jó szerencséje), ami persze vajmi kevés reménnyel kecsegtet a nyugati körülmények között, de mégis: nem fogja holnap lemészárolni őket a rezsim, a szomszéd törzs...

Ajúniusi Refugee Week (menekültek hete) programfüzetének a címlapján ez áll: Let's all celebrate! (Ünnepeljünk mind!) Hát, én nem tudom...

Still Human Still Here (Mégis ember, mégis itt van...?)

A nap egyetlen említésre méltó eseménye az volt, hogy elmentünk Tommal tüntetni a menekültek ingyenes orvosi ellátásáért. Volt vagy száz ember (ők szervezték), a legkülönfélébb transzparensek alatt, igazából csak a humanistákat hiányoltam, itthon gyakorlatilag ők a legaktívabbak efféle kérdésekben.
Éreztem némi késztetést, hogy a Communist Party zászlaja alatt felvonulókat megkérdezzem, mégis mennyire gondolják ezt komolyan; de aztán beértem annyival, hogy Tommal értekeztem egy sort az elméleti és a gyakorlati kommunizmus fölötte eltérő voltáról. De ott voltak az anarchisták, a városi tanács (?) mentális betegségekkel foglalkozó csoportja, a nemzeti újságírószövetség, a brit—líbiai szolidaritás, valakik a klímaváltozás ellen... ki tudja, ki mindenki még.
Vonultunk egy jó kört, aztán a városháza előtt meghallgattunk néhány speakert (kisebb részt menekülteket, nagyobb részt velük foglalkozókat, de még egyiptomból is telefonált valaki, ami mintha kevésbé vágott volna ide, de nem baj, azért lelkesedtünk kicsit, hadd hallják, hogy velük vagyunk — valami gyár 25 ezer (!) dolgozója sztrájkol), aláírtunk két kérvényt, aztán hazajöttünk.