Képek

A Link Weekend fotói itt (Aura) meg itt (Clare, az új főnök) meg itt (sajátok) láthatóak.
Ez pedig a szent háromnap, szintén Aura szerint.

A hetvege

Csudas volt a Link Weekend: szabalyosan ugy ereztem magam, mintha ugy egy honapja talalkoztam volna utoljara mindenkivel. Talan hozzajarul az is, hogy mindaz, ami az elmult 9 honapban tortent, otthon tortent, Angliaban pedig az "alapertelmezett statusom" a JVC onkentes; de ahogy neztem, mindenki mas is kb. ugyanigy erzett, szoval biztos nem csak ezert.
El is dontottuk, hogy csinalunk reuniont evente, a kovetkezot jovore a husvet utani hetvegen.
Es csudas ido is volt, napsuteses, meleg. Penteken besetaltam a Visitors' Centrebe, ami feledheto elmeny volt, utana viszont folgyalogoltam a hazba, ahol a hetveget toltottuk, es nagyon jolesett. Szombaton meg vasarnap frizbiztunk is egy-egy jot, tan soha nem elveztem meg ennyire.
Aztan vasarnap delutan a salfordi dokkok helzen kialakitott setany-felen korzoztunk Tommal, Auraval es Joval, korulneztunk az Imperial War Museum tetejerol, beszelgettunk. Lejartuk a labunkat, es az is jo volt nagyon.
Vasarnap megint Marie-nal aludtam, megneztuk az Elisabethet, orultem, hogy tud kommentalni tortenelmi szemszogbol, es eszembe jutott, mikor 8. elejen a rendkivul ambiciozus uj toritanarunk addig-addig kerdezgetett, hogy kideritse, hol is tarthatunk az anyagban, mig a vegen vett egy mely lelegzetet, es folirta a tablara: 1588. A gyozhetetlen Armada legyozettetese. (Es ezutan kb. a XX. szazad kozepeig eljutottunk meg abban az evben.)

Csudák hétvégéje

Hát úgy esett, hogy ezen a hétvégén több „életemben először”-t vittem végbe, mint alighanem az egész év során.

Tegnap Anti Francival és Paullal kalandoztunk, először a Nemzeti Médiamúzeumban. Egy 3D filmmel kezdtük, egész zseniális volt: jobbára űrállomásokat mutatott be, ami kiváló téma 3 dimenziós feldolgozásra. Az űrhajósok szabályosan elúsztak mellettünk időről időre...
A BBC-vel kapcsolatos dolgok annyira nem kötöttek le, ez a két fotókiállítás viszont annál inkább.

Aztán továbbálltunk egy Saltaire nevezetű faluba (Wikipedia), amelyet egyetlen körben építtetett filantróp alapítója, Sir Titus Salt. Volt egy nagy böhöm gyapjúüzeme (lámaszőrt dolgozott fel, ami hatalmas biznisznek bizonyult) vagy háromezer munkással, akiknek aztán fölhúzatta a falut, templommal, vasárnapi és nem vasárnapi iskolával, kórházzal, szegényházzal stb.
A gyár most galéria mindenféle evőhelyekkel, a falu egészében pedig teljesen lakhatónak tűnik. Nem tudtam nem merengeni el egy percig, hogy vajon mikor fog Bill Gates városokat építeni a munkásainak...

Aztán este a liverpooli (Liverpudlian) leánykák farwell partyt (búcsúbulit) tartottak. A szervezésről annyit, hogy este 7 körül elsrták, hogy jajj, nem tudják, mi lesz az egészből, mert szinte senki nem tud jönni... Egy óra múlva érkeztek az elsők, és n10 táján szűk húsz ember próbálta kerülgetni egymást a konyha-ebédlő-nappaliban... Többségük a liverpooli Bárkából, de voltak templomi, JVC- és pub-ismerősök is. Származásilag Németország, Románia (egy román és egy magyar lány), Lengyelország, Litvánia, Írország és néhány közelebbről meg nem határozott afrikai ország képviseltette magát, amennyire emlékszem (plusz elvétve néhány brit, valamint az öt jelenlevő JVC önkéntes).
Az est fénypontja (a csocsó után, amely során különben megértettem, miért utálják a profik a pörgetőket) a karaoke volt. Az eszköz egy eltúlzott (vagy legalábbis jó régi) projektorra emlékeztet leginkább, van hozzá két mikorofon és egy kézi vezérlőkonzul, aztán hadd szóljon. A számok alatt vetíti a klipet, alul megy a szöveg (szépen kizöldül, amikor odaér a zene), a képernyőn pedig vízszintes vonalak futnak aszerinti magasságban, hogy hol kell(ene) szólnia. De azt is mutatja, hogy a delikvens hol énekel... sőt, minden sor végén hozzáfűz valami kommentárt (az awfultól (rémes) a coolig (király; ha van még ilyen otthon)). (Itt egy kép, hátha többet mond.) A végén pontoz, és ha ketten énekelnek, össze is hasonlítja őket.
Mi tagadás, komoly fenntartásaim voltak... Tudom, hogy egyesek szerint exhibicionista vagyok (de legalábbis vannak ilyen hajlamaim), de azért a templomi ötven-ember-énekel-valamit-én-meg-valami-mást nagyon más műfaj, higgyétek el nekem. :-) Mindenestre azzal, hogy kb. két számot ismertem, eléggé védve voltam a nyomástól. A végén, amikor a népek nagy része már valami mással volt elfoglalva, azért bevállaltam a Friday, I'm in Love-ot — katasztrofális eredménnyel. :-7 De összességében igazán jó heccnek bizonyult a móka.

Ma megrökönyödésemre 10 körül fenn voltunk Aurával (2 táján fekhettünk le), és ekkor jött a harmadik kaland: a biciklizés az út túloldalán. És igazán nem kispályáztunk, mindjárt 2x3 sávban nyomtuk... (És csak egyszer kanyarodtam a másikba, azt sem ott, hanem valami kis mellékutcában.)
Persze ennyire nem volt azért egyszerű. A lányok meglehetősen elhanyagolták a bringáikat, úgyhogy az egyik egész lapos volt, a másik kevésbé (de azért nem is jó). A pumpájuk meg úgy arasznyi, úgyhogy láttuk, hogy azzal nem jutunk messzire. Nosza, gugli, nearest petrol station (legközelebbi benzinkút). Meg is lett, persze félrenavigáltam Aurát (a harmadik napom ebben a városban, talán nem olyan nagyon ciki), végül egy sofőr segített, meg is leltük, éljen.
A pumpa persze out of work (nem működik).
És addigra már arra is rájöttem, hogy a bringa legalább félarasznyival alacsonyabbra van állítva a nekem kényelmesnél... Úgyhogy Aura végülis rávett, hogy kérdezzem meg a benzinkutast, ő ui. nem tudja, hogy hívják a szükséges eszközt (hadd ne mondjam, nem voltak illúzióim egy esetleges french key-ről („francia kulcs”), úgyhogy én is maradtam a screw driver-nél (csavarhúzó)).
A benzinkutas mogorva volt, nem úgy az éppen fizető (alighanem skót) fazon, aki a fél kisteherautóját feltúrta a kedvünkért, csak hogy a végén rájöjjön, hogy a telephelyén hagyott mindent.
A végén még a helyben vett gyümölcslevét is ott felejtette, úgyhogy azt hirtelen el is tettem...
Közben került pumpa egy rasztahajú (?) négertől, jó kis taposós, ment, mint a karikacsapás. Aura tett még egy kísérletet csavarhúzóra (közben megbeszéltük, hogy in Lithauania / Hungary minden autóban kell lennie szerszámoknak...), sikertelenül, úgyhogy nekivágtunk, mondván, hogy a végén sehova nem jutunk.
Hanem alig mentünk ötven métert (részemről ugyebár a biciklin guggolva), amikor nagy integetve megállt mellettünk az utoljára megkérdezett ezüstszín kabrió, és kiszólt belőle az ötvenes néni eképpen:
— If you give my son ten minutes, he goes home and brings you a screw driver // Ha adtok tíz percet a fiamnak, hazamegy, és hoz egy csavarhúzót.
Hát adtunk.
Úgyhogy hamarosan immár a pöpecre turbúzott biciklijeinken karikáztunk, a nap során először hegyről lefelé — ez volt az a pont, ahol rájöttünk, hogy a fékek egészen elképesztően nyikorognak. Sebaj, féklámpa híján ez is jó balesetvédelmül; többet nem foglalkoztunk vele.

Útközben Liverpool néhány eddig ismeretlen utcáján száguldottunk :-) végig, most kezdtem csak megérteni, hogy azért ez is jó nagy város, ha kisebb is Manchesternél.
Az Albert Dock szépséges, körbesétáltunk, Aura fényképezett, megnéztük a piermaster házát (ő volt felelős gyakorlatilag a dokk teljes forgalmának biztonságáért — és az ő háza maradt meg egyedül épségben a német bombázások után), aztán beálltunk a sorba a Beatles múzeum előtt. Fáin idő volt, öröm volt a lépcsőn süttetni a hátunkat (sorban állás címén), odalenn pedig gond nélkül kaptunk kedvezményes jegyet a JVC-levelünkre (8.50 12.50 helyett, hmm).
Az audioguide-ot hallgatva (hangos vezetés, egy kis kütyü, amelyiken a megfelelő számot beütve meg lehet hallgatni, hogy mit látsz, meg még többet is, persze, hiszen a Beatles korából számtalan szemtanút stb. meg lehetett interjúvolni) rájöttem, hogy ez is megváltozott: mikor jöttem, könnyebben be tudtam fogadni az olvasott szöveget, mint a hallottat. Elég későn kaptam rá a rádióra (az olvasáshoz képest is), de azóta szinte folyamatosan hallgatom; alighanem nem eredménytelenül.

Itt kell beszúrnom, hogy a BBC Radio4 egyszerűen zseniális. Az egy dolog, hogy az egész BBC-n nincs reklám (az előfizetési díjakból tartják fenn). Egyébként ez kicsit kétélű — a műsoroknak főcímzenéje se igen van, így meglehetősen egybefolynak a legkülönbözőbb beszélgetések, a kezdő rádiózónak legalábbis biztos; de azért kétségkívül hatalmas vívmány. Hanem ami még jobb: hogy egyszerűen minden érdekes rajta. Azt hiszem, kb. három alkalommal válthattam más csatornára helyette.
Újságban ugyanilyen a Guardian. (Mondjuk azt furcsállom, hogy egy napilapban a címlap legyen az egyetlen reklámmentes oldal, a többinek legalább a negyede, de akár a kétharmada lehet hirdetés... de hát ahány ház, annyi szokás).

No, a múzeum után még biciklizgettünk egy sort a város dombjain (javarészt sétálóutcákban, persze, de csak egy férfi ordított ránk; megjegyzem, otthon én is utálom ezt, de itt egyszerűen nem ismerem a várost eléggé), aztán jó fáradtan értünk haza. Kicsit szundítottam a kanapén, aztán zuhany és mise a katedrális altemplomában.

És holnap megyek haza...

El is felejtettem

megírni, hogy jelentkeztem egy (fél)állásra. Kicsit dreamjob-szaga van, nem is annyira bánom, hogy innen intézem: egyelőre nem foglalkoztat az egész munkaszerzés túlzottan, így alighanem az sem fog, ha nem kapom meg.
De azért jó lenne.
(Lehet, hogy nem kellett volna közzétennem még, mert mi lesz, ha most aztán innen fognak özönleni hozzájuk a jelentkezők?! ;-))

Vajmi kevés izgalmas

Beneveztem SzadóGézához péntektizenharmadikázni.
Tegnap befejeztem az új Volunteers' Newslettert a Visitors' Centre-nek, az előző (4) után ez most 8 oldal, meg is gyűlt vele a bajom, míg kiagyaltam, melyiket hova kell szerkeszteni, hogy aztán működjön nyomtatva-összehajtva.
Walinak (vincés önkéntes lányka — a maga mondjuk 182 cm-ével, izé — Zambiából) a következő az utolsó hete, úgyhogy nagy reményeket fűzök egy esetleges közeli börtönsétához.
Tegnap csináltam bodzaszörpöt, red cabbage & apple bake-et (lilakáposztás almás dolog sütőben) és Ottis-féle zabpelyhes kekszet. Az első egyelőre alig világosabb, mint a kóla (a karamell miatt), kíváncsi vagyok rá erősen. A másodikat megjegyezzük, mert jó (le kéne másolnom azt az egész zöldséges szakácskönyvet), a harmadik pedig még az előző zabpelyhes dolgoknál is finomabb lett, juhé. (Alighanem azért is, mert ezúttal nem tettem bele beáztatatlan mazsolát...)
Tegnap gyors egymásutánban három ízben nyertem rummikubban Aura és Tom ellen. Vajon a sudoku okosít? :-)

Pay it forward!

Új játék van blogger-körökben (én Ottisnál leltem rá), így fest:

1. Csatlakozhat bárki, akinek van blogja.
2. Az első három kommentben jelentkező kézzel készített ajándékot kap tőlem.
3. Az ajándék az elkövetkező 365 nap valamelyikén fog érkezni.
4. Cserébe előre kell fizetni, mégpedig úgy, hogy ezt a felhívást a jelentkezők is közzéteszik a saját blogjukban, vagyis maguk is megajándékoznak három embert.

Hajrá-hajrá! ;-)

Hard to Belive // Alig hiszem

Egy hete először rendesen megy az internet itthon már majdnem egy órája, úgyhogy most próbálok mindent elintézni, gyorsan... (Annyira azért nem rossz a helyzet, mindkét munkahelyemen jutott belőle.)
Különben hamarosan indulunk Liverpoolba, ahol öreg-önkéntes :-) találkozóval, tartományfőnökös misével és (coming of age) bulival ünnepeljük a JVC nagykorúságát (21 éve fut a program, juhé).

Ja igen, a tárgyakról akartam még mesélni. A rossz hír az, hogy földobta a talpát (?) a fényképezőgépem. Óvatlanul kihúztam a kábelt belőle (még Londonban; a számítógép szemlátomást nem vett tudomást a csatlakozásról, úgyhogy meg voltam győződve, hogy baj nélkül megtehetem), amire szabályosan lefagyott, olyannyira, hogy az egyetlen gomb, amelyre reagál, az üzemmódválasztó tekerő. Végül kínomban kivettem belőle az akkumulátort, de ha visszateszem, most is elindul, dacára az OFF-ra húzott póver gombnak.

A másik, a jó hír, hogy tegnapelőtt vettem magamnak egy karkötőt. Meg egy nyakláncot is hozzá. :-) Színes, üveg, indiai, és supposedly fairly traded (állítólag méltányos kereskedelemből származik). Igazából ősz óta kacérkodtam velük, de most érett meg az idő.

Címszavas

Van két megcímzett, de még üres bejegyzésem is, lehet, hogy sose lesz belőlük semmi... Most mindenesetre csak röviden:
Ezerrel készülök Litvániára, most éppen hajléktalanság és rabok a királyságban témában;
délután munka, aztán jön Melitta,
holnap de. visitorok, délután indulunk a Lake District-be az egyetemi lelkészséggel,
vasárnap este én vissza (ő marad hétfőig a többiekkel),
hétfő reggel vonat > Gatwick > repülő > Vilnius,
szombaton vissza > London,
a következő kb. 18 órát várhatóan megállás nélküli beszélgetéssel töltjük Szisszel,
majd vasárnap haza.
Hogy mindeközben honnan és mennyiit írok majd, az remains to be seen avagy még kétséges.

Bits 'n' Bobs // Ez meg az

Az egyik, hogy vettem egy könyvet. Azóta rájöttem, hogy lehet, hogy nem is annyira nekem lesz jó, mint inkább mondjuk Julinak vagy Áronnak (én, ha elém kerül egy papírdarab, írni kezdek rá; ők rajzolgatnak), de sebaj, meglátjuk.

A másik, hogy ma a templomból jövet szembetalálkoztam Amandával, a főnökömmel (Booth): a Nagy Manchesteri Futásból jött éppen. Egymást érik a sportesemények. :-)

A misén amúgy bérmálás volt. Püspök sehol, de ami még furcsább, a kölkek úgy 10-12 évesek lehettek, és ahogy a végén kiderült, többen még elsőáldozók is csak ezután lesznek. Kicsit meglepett ez a fajta ügyvitel, majd megkérdezem Sarah-t, hogy az országos szokás-e ez, vagy csak valami helyi ötlet. (Megindokolni persze meg lehet ezt is, azzal nincs gond.)

Különben remek időnk van, éppen két hete! Egy-két egészen meleg nap is volt, de főleg az, hogy napos, talán 3x esett összesen. Holnap kezdem a második Week of Walk-omat (A sétálás hete :-)) azzal a felkiáltással, hogy minek nekem buszbérlet, mikor a hónapból mindössze két héten dolgozom (és vagyok a városban, egyáltalán). A múltkori (két hete) egészen csudás volt, keresztül-kasul bóklásztam Ancoatsban, és a fő bajom az volt, hogy olykor már nem volt további (a tisztesség határain belül) levehető ruhadarab rajtam. Erre a hétre esőket mondanak, hát, a végén legföljebb veszek egy-két buszjegyet.

Irány a Baltikum

Nos, amin a másik két közösség heteket rágódott, azt mi úgy tíz perc alatt eldöntöttük, és úgy alakult, hogy Manchesterből én megyek a jezsuita önkéntesek évi rendes európai találkozójára, Litvániába. Május 26—31., Tanjával (Németo./Liverpool) és Dianával (Kolumbia/Birmingham).

Oxford, amiből nem sokat láttam :-)

Szóval nagyhét hétfőn nekivágtam, és elbuszoztam előbb Birminghambe majd onnan Oxfordba. Előbbiben volt két óra szabad időm, ebből egyet Quinh-nal töltöttem mászkálással, meg a galéria boltjában, persze. :-)
Oxfordba délután érkeztem meg, egy városszéli megállóba, aztán keresztül a városon Melittával, egyenest a konventbe.
Másnap sokáig aludtam, aztán kicsit kertészkedtünk (humuszkeverés és gyomlálás), majd ebéd után nekiültünk a BBC Pride&Prejudice-nak, és néztük estig. :-) És fölöttébb jól mulattunk. :-)
Szerdán reggel kiderült, hogy a Park&Ride itt igenis működik: legalább kétszáz autó pihent a parkolóban 9-kor, mikor én fölszálltam a buszomra, a sofőrjeik és esetleges utasaik pedig szépen sorban várakoztak a saját, városi munkahelyeikre szállító buszaikra. És még van vagy négy-öt ugyanilyen Oxford körül, ha jól értettem.
Az utam visszafelé kicsit viszontagságosabb volt, amennyiben papíron öt percem volt átszállásra Birminghamben két különböző buszállomás között, de (siettemben taxival — utóbb kiderült, hogy valószínűleg fölöslegesen) végülis megoldottam.
Így aztán volt még röpke két-három órám is itthon, mielőtt továbbvonatoztam volna...

Oly szép lett

a kenyérke (bár nem lett napocskaforma — túl kicsik a tepsijeink), hogy lesz majd róla kép is (egyszer, majd, ha megint elégn lelkes leszek letöltögetni). És finom is lett, puhább, mint bármelyik korábbi (még tojás nélkül is). Megtartjuk a receptet. :-) (A változtatások: joghurt helyett tejszínnel kentem, mert az volt otthon, és amúgy se sok ötletem van, hogy mit csináljak vele. Hacsak nem Réku töltött hagymáját. :-) Belejöttem a gasztroblog-olvasásba; persze Réku(é)t korántsem csak ezért szeretjük.)

Más nem sok izgi. Azaz: szép idő van. Kellett már, olyan szelek voltak esténként újabban, hogy azt hittem, elviszi a tetőt. Persze kicsit csöpörgött azért ma is, de alapvetően enyhe, napos-borús váltogatásokkal. (Azt hiszem, írtam már, hogy amit otthon mondjuk „felhős”-nek neveznék, az itt "sunny" minden gond nélül...)

Holnap este kezdődik a LiveIt!, amelyre jön Liverpool, Birmingham és még Sarah egy barátja is, szóval full house. Jó lesz. :-) És magára a hepeningre is kíváncsi vagyok nagyon, majd írok róla.

Magyar mise

Na, ez még megérdemelne egy bejegyzést, de vasárnap óta nem tudom összeszedni az idevágó gondolataimat...
Szóval történt pár hete, hogy a Magyar Kurír lehozta a Londoni Magyar Katolikus Lelkészség új honlapjának a címét, amit aztán addig-addig bogarásztam, míg ki nem derült, hogy van magyar mise havonta Rochdale-ben (az pedig még Greater Manchester > buszbérlet).
Nosza, tegnapelőtt fölkerekedtem. Az rémlett a bátyámék történeteiből (egyszer-kétszer elnéztek a belgiumi (?) magyar misére nemezeti ünnepek alkalmából), hogy a várható átlagéletkor 70 év, valamint hogy meglehetősen ódivatú liturgiára számíthatok; egyéb prekoncepcióm nemigen volt.
Nos igen, a legfiatalabb alighanem a pap bácsi volt úgy 55-tel... :-) Hamisítatlan falusi misében lehetett részem, agyonnyújtott énekekkel, külön strófával Úrfelmutatás után, közös imádsággal áldozás után. De az is beigazolódott (mégiscsak volt még egy előfeltevésem), hogy az efféle vidám öregek igen szeretnek ifjúságot (s hát még katolikusat...) látni. A mise után eleintén ugyan nemigen foglalkozott velem senki, de aztán ellúzerkedtem a buszt, és visszamentem még egy kicsit — már csak körülnézni is. Végül nem csináltam fotókat, hogy ne tűnjek outstandernek, így csak körülírással próbálkozhatom; de azzal sem most fogok, mert fogy az időm (a könyvtárban vagyok, ahol egy órára adják a gépeket naponta).
Aztán valamiféle vers- és prózamondó (-olvasó) alkalom vette kezdetét, s addigra már a (botcsinálta :-)) kántor bácsi és gömbölyű-mosolygós felesége mellett ücsörögtem. 51 éve vannak itt... A két fiuk már itt született, az egyik iskolai tanár, a másik egyetemi oktató.
Addigra megjelent némi fiatal(abb)ság is, a kedvencem egy brit úr volt (negyvenes évei elején kb.), aki Janus Pannoniust olvasott fel angolul, saját megjegyzéseivel. És aztán kiállt a lánya is (nyolcesztendős-forma), és szépen fölolvasta, hogy „Egy, kettő, három, négy, / kis őzike, hová mégy?” Anyuka a magyar, és a nagymama is ott volt, úgyhogy arra tippelek, hogy anyuka már itt születhetett.
No, mindenesetre delightful délutánt töltöttem velük. Megyek húsvéthétfőn is, ha nem tervezünk valami egyebet a többiekkel.

Blake esete Carmennel

És igen, az embereink zseniálisat alkottak ma a Withworth galériában. Én ugyan végignéztem az egész próbafolyamatot az elmúlt másfél hónap szerdáin, de be kell vallanom, nem számítottam ennyire jóra. Hirtelen összeállt a sok kis jelenet, lett eleje, vége és íve: kerek egésszé vált [látom a képzavart, igen]. És rettenetesen élvezték, minden lámpalázuk ellenére.
A közönséget nagyjából a Booth munkásai, önkéntesei, trusty-jai (ez valami alapítványi kütykürütty, mondjuk kurátor) és over-fifty-jei, a város egyéb homeless-szektorbeli dolgozói, a szereplők különböző workerei (szocmunkás etc.) és a Streetwise munkatársai alkották; mindenesetre lehettünk vagy harmincan, éppen optimális létszám. Utána volt fényképezkedés, tea és keksz (gyanúsan home-made, és nagyon finom), csacsogás (a magam részéről kezdek belejönni ebbe a koktélparti-műfajba :-) ), és mindenki hihetetlenül boldog volt.
Külön tisztelet a két „rendező”-operaénekesnek, Robnak és Rowannak: lenyűgözően jól ineteracted az emberekkel, mondanám, hogy kezelték őket, de nem — az történt, ami a felnőttoktatás célja: kihozták a csoportból és az egyesekből mindazt, amire képesek. És mindezt lelkesen és profin játszva is, ami pedig az eddigi tapasztalataim szerint nem szükségszerű képessége az operaénekeseknek... Le a kalappal!
És mert valami drámának mennie kell tovább, húsvét után indul a Royal Exchange Theatre műhelye, aminek az eredménye júliusban fog előadódni, ott.

Titokzatosság

Most írt Áron, hogy „valaki Szegedről” meg készül látogatni március 27-én...

Nekem pedig megvan a buszjegyem Oxfordba március 17-re, megyek Melittához, juhé! És mindezt 10 font 50-ért oda-vissza, opcionális biztosítással együtt. Nem rossz!

Kicsi világ?!

Tegnap este egy műhelyen jártam (a megkülönböztetésről (szentignáci műszó, most nem mennék bele) és a döntéshozásról szólt). És összefutottam Johnnal. Akivel először idestova két éve, Gyalun, az Idegen voltam és befogadtatok — hajléktalanság és lakhatás Európában című európai régiós WSCF konferencián. A brit SCM-et képviselte. És bangladesi. :-)
Azóta már nem SCM, de továbbra is kapcsolatban van velük, a St Peter's (ökumenikus) lelkészségen dolgozik. Ennél sokkal többet nem tudtam meg róla egyelőre, de a jövő héten leülünk "to catch up" (utolérni magunkat, kb.).

Tulajdonképpen fogalmam sincs, mit akarok,

csak gondoltam, tartozom Nektek egy bejegyzéssel...
Mindenesetre itt van egy online petíció az indiai Orissa keresztény kisebbégének jogaiért, egy ott dolgozó jezsuita ajánlotta a figyelmünkbe (közvetve, a bocs.hu-n keresztül), vessetek rá egy pillantást.
S aztán ma megjöttünk Walesből, ami érdekes, valami miatt gazdagságra számítottam, de (comparing to England) nem az, sőt;
viszont láttam a tengert, megint lenyűgözött, a britek meg nem értik :-) ;
a residential (letettem arról, hogy magyar nevet adjak neki) jó volt, lelkesítő, elgondolkoztató, ösztönző;
rengeteg időm volt magamban lenni, és egyre inkább érzem, hogy ez tölt föl;
és sétáltam is egy jót, kabát sem kellett, csak két pulóver, és láttam egy csomó mókust;
és ma este volt egy jó beszélgetésünk Tommal meg Aurával;
és továbbra sem tudom, mi a társadalmi igazságosság, de azt igen, hogy ami van, az nem jól van most, s hogy tenni kell, kicsiben és nagyban egyaránt.
És örüljetek nagyon Jankának!

Hó van!

Hallják meg hivők, hitetlenek: reggel havazott! Még épp láttam, igazából csak egy negyed órája állt el. Meg is maradt elég jól, bár innen bentről vizeskésnek tűnik. (Úgy kezdődött, hogy Anti Franci küldött egy sms-t, hogy valami komoly cipőben menjek, mert Roytonban hó van. Még el is tűnődtem, hogy milyen már ez, húsz kilométerre (annyi se?) hó van, itt meg semmi; illetve hogy á, biztos csak dér, ilyenek ezek az angolok... aztán kihúztam a függönyt.)
Aztán: tettem föl képeket. Nem havasak, de mégis. Ne sírjon a szátok. :-P

Szombaton szemlélődtem

ezúttal a Whitworth múzeumban, amelyik jó, szép, és nagy. Mindössze három termet jártam végig: az egyikben szövetek vannak különféle szempontok szerint kirakosgatva a tárlókban, a másik modern festészet (? — meg nem csak), a harmadik (és egyben számomra a legizgalmasabb) a rabszolgaságról mesél. Ennyi a fejemnek elegendő lévén a boltban folytattam, majd a vásárolt képeslapot meg is írtam a kávézóban egy 'decaff latte' (gy. k. koffeinmentes tejeskávé) mellett. Az asztalon egy feles-pohárban virágok virítottak, a kávé és a cukor fairly traded, a süti home-made, az egyéb ennivalók szezonálisak és helyben termesztett összetevőkből készülnek. Nemrossz, nemrossz. :-)
Délután 'Garden chicken supreme'-ot főztem (sütögettem), ami nagyjából sült csirkét jelent valamiféle paradicsomos-zöldséges szósszal. Finom lett. :-)
Este megjött Aura, és rettenetesen örültem neki. El is beszélgettünk egy ideig, ami különösen is jólesett, mert tőle érzem magam talán legtávolabb néha.

Elmúlt egy újabb hét

és majd' minden napra jutott írnivaló, csak mind lusta voltam hozzá. De most nekiveselkedem, ezúttal kisebb részekben, hogy könnyebb legyen felfüggeszteni az írást meg az olvasást is.
Csak előtte még ideteszem a legújabb szerzeményem: egy remekbe szabott naptár, féláron, mert kissé ütődött volt (meg ugye idestova január közepe van). Azt hiszem, ebből se lesz sokkal több a Dél-Alföldön, mint a tavalyiból volt (amelyet az Európai Bizottság adott volt ki luxemburgi dolgozói számára :-)).