Képek

A Link Weekend fotói itt (Aura) meg itt (Clare, az új főnök) meg itt (sajátok) láthatóak.
Ez pedig a szent háromnap, szintén Aura szerint.

Meg még egy (cikk)

Ezzel a lelkigyakorlaton találkoztam, és bár nem feltétlenül nagyon időszerű, érdekes lehet (nekem az volt): Why Catholics Fast.

Bits 'n' Bobs // Ez meg az

Az egyik, hogy vettem egy könyvet. Azóta rájöttem, hogy lehet, hogy nem is annyira nekem lesz jó, mint inkább mondjuk Julinak vagy Áronnak (én, ha elém kerül egy papírdarab, írni kezdek rá; ők rajzolgatnak), de sebaj, meglátjuk.

A másik, hogy ma a templomból jövet szembetalálkoztam Amandával, a főnökömmel (Booth): a Nagy Manchesteri Futásból jött éppen. Egymást érik a sportesemények. :-)

A misén amúgy bérmálás volt. Püspök sehol, de ami még furcsább, a kölkek úgy 10-12 évesek lehettek, és ahogy a végén kiderült, többen még elsőáldozók is csak ezután lesznek. Kicsit meglepett ez a fajta ügyvitel, majd megkérdezem Sarah-t, hogy az országos szokás-e ez, vagy csak valami helyi ötlet. (Megindokolni persze meg lehet ezt is, azzal nincs gond.)

Különben remek időnk van, éppen két hete! Egy-két egészen meleg nap is volt, de főleg az, hogy napos, talán 3x esett összesen. Holnap kezdem a második Week of Walk-omat (A sétálás hete :-)) azzal a felkiáltással, hogy minek nekem buszbérlet, mikor a hónapból mindössze két héten dolgozom (és vagyok a városban, egyáltalán). A múltkori (két hete) egészen csudás volt, keresztül-kasul bóklásztam Ancoatsban, és a fő bajom az volt, hogy olykor már nem volt további (a tisztesség határain belül) levehető ruhadarab rajtam. Erre a hétre esőket mondanak, hát, a végén legföljebb veszek egy-két buszjegyet.

Alig ért vissza, máris továbbáll

Most akkor lelkigyakorlat, ma estétől jövő szombat reggelig. Mérsékelten lelkesít, de azért jó lesz.
Más érdekes éppen nem jut eszembe, így hát most csak ennyi.

Szent Háromnap

Szerda este tehát már Rainhillben, Loyola Hallban aludtam. A lelkigyakorlat igen-igen jó volt, de most képtelen vagyok sokat recollect róla... Mindenesetre sütöttünk kenyeret, énekeltünk sokat, csináltunk kollázst egy Bosch(?)-kép köré, dramatizáltuk meg vizualizáltuk az olvasmányokat, énekeltünk sokat [ja, ezt már írtam], ettünk pászka-vacsorát...
Majd lesznek képek, csak okosan ott felejtettem a fényképezőgépem, és egyelőre nem járt arra senki, hogy elhozza. :-(

Vicc

[Bocsánat, a végén egy időre kénytelen leszek angolra váltani, különben nem működik. De garantáltan mindenki érteni fogja.]

A transzatlanti repülőjáraton váratlan probléma lép fel. A pilóta a következőket mondja a hangosbemondóba:
— Hölgyeim és uraim, váratlan technikai probléma merült fel, süllyedünk. Kénytelenek vagyunk megszabadulni a fölösleges rakománytól. Beleegyeznek, hogy kinyissam a raktér ajtaját?
— Hogyne, hogyne, nyomban! — hallatszik mindenfelől.
A pilóta így is tesz, de nem sok történik.
— Kedves utasaink, a probléma még nem oldódott meg egészen, további súlyfölösleget kell elengednünk. A személyzet körüljár, és kihajigálja a kézipoggyászaikat, ha nem bánják.
— Igen, igen, tegyenek így — kiabálnak az utasok.
A légikísérők körüljárnak, leveszik a poggyászokat az utasok feje felől, majd sorban kihajigálják őket. A repülő helyzete stabilizálódik, mindenki föllélegzik. Ám néhány perc múlva újra megszólal a kapitány:
— Hölgyeim és uraim, a probléma továbbra is fenyegető, az egyetlen megoldás az, ha kidobunk mintegy ötven utast. Semmi pánik, odalenn a parti őrség ki fogja menteni őket.
Dermedt csend.
— Társaságunk esélyegyenlőségi politikája szellemében a válogatást az ábécé alapján fogjuk végezni. Are there any Africans on board?
Mély csend.
— Are there any black people on board?
Még mélyebb csend.
— Are there any Caribbeans on board?
A hátsó sorok egyikében egy fekete kisfiú az apjához fordul:
— Apa, mi kik vagyunk?
— Zuluk, fiam!

Elhangzott ma délután, a LiveIt! konferencián (amelyről majd még lesz szó) John Sentamu yorki anglikán érsek szájából.

Magyar mise

Na, ez még megérdemelne egy bejegyzést, de vasárnap óta nem tudom összeszedni az idevágó gondolataimat...
Szóval történt pár hete, hogy a Magyar Kurír lehozta a Londoni Magyar Katolikus Lelkészség új honlapjának a címét, amit aztán addig-addig bogarásztam, míg ki nem derült, hogy van magyar mise havonta Rochdale-ben (az pedig még Greater Manchester > buszbérlet).
Nosza, tegnapelőtt fölkerekedtem. Az rémlett a bátyámék történeteiből (egyszer-kétszer elnéztek a belgiumi (?) magyar misére nemezeti ünnepek alkalmából), hogy a várható átlagéletkor 70 év, valamint hogy meglehetősen ódivatú liturgiára számíthatok; egyéb prekoncepcióm nemigen volt.
Nos igen, a legfiatalabb alighanem a pap bácsi volt úgy 55-tel... :-) Hamisítatlan falusi misében lehetett részem, agyonnyújtott énekekkel, külön strófával Úrfelmutatás után, közös imádsággal áldozás után. De az is beigazolódott (mégiscsak volt még egy előfeltevésem), hogy az efféle vidám öregek igen szeretnek ifjúságot (s hát még katolikusat...) látni. A mise után eleintén ugyan nemigen foglalkozott velem senki, de aztán ellúzerkedtem a buszt, és visszamentem még egy kicsit — már csak körülnézni is. Végül nem csináltam fotókat, hogy ne tűnjek outstandernek, így csak körülírással próbálkozhatom; de azzal sem most fogok, mert fogy az időm (a könyvtárban vagyok, ahol egy órára adják a gépeket naponta).
Aztán valamiféle vers- és prózamondó (-olvasó) alkalom vette kezdetét, s addigra már a (botcsinálta :-)) kántor bácsi és gömbölyű-mosolygós felesége mellett ücsörögtem. 51 éve vannak itt... A két fiuk már itt született, az egyik iskolai tanár, a másik egyetemi oktató.
Addigra megjelent némi fiatal(abb)ság is, a kedvencem egy brit úr volt (negyvenes évei elején kb.), aki Janus Pannoniust olvasott fel angolul, saját megjegyzéseivel. És aztán kiállt a lánya is (nyolcesztendős-forma), és szépen fölolvasta, hogy „Egy, kettő, három, négy, / kis őzike, hová mégy?” Anyuka a magyar, és a nagymama is ott volt, úgyhogy arra tippelek, hogy anyuka már itt születhetett.
No, mindenesetre delightful délutánt töltöttem velük. Megyek húsvéthétfőn is, ha nem tervezünk valami egyebet a többiekkel.

Kicsi világ?!

Tegnap este egy műhelyen jártam (a megkülönböztetésről (szentignáci műszó, most nem mennék bele) és a döntéshozásról szólt). És összefutottam Johnnal. Akivel először idestova két éve, Gyalun, az Idegen voltam és befogadtatok — hajléktalanság és lakhatás Európában című európai régiós WSCF konferencián. A brit SCM-et képviselte. És bangladesi. :-)
Azóta már nem SCM, de továbbra is kapcsolatban van velük, a St Peter's (ökumenikus) lelkészségen dolgozik. Ennél sokkal többet nem tudtam meg róla egyelőre, de a jövő héten leülünk "to catch up" (utolérni magunkat, kb.).

A Brand New Skill Again

Azaz újabb képesség: kiábrándult e-mailek írogatása különböző szervezeteknek. Tegnap a buszosokat világosítottam föl, hogy a reggeli buszuk nap nap után 6-8-... percet késik; ma a katedrálisnak, a belvárosi anglikán majd a belvárosi katolikus templomnak írtam, hogy miért nincs egyetlen ökumenikus liturgikus alkalmuk sem az imahét alkalmából. (A katedrálisban lesz 1 db előadás, de valahogy azt nem érzem elégségesnek.)
Szép az élet.

Remembrance (Sun)day

A Nemzetközösség ma az első világháború meg valamennyi egyéb háború (de főleg a későbbiek) katonáira emlékezik. Az „emlékezet napja” ráadásul kivételesen a Remembrance Sunday-jel is egybeesett (ami gyakorlatilag az ünnep maga, a november 11-hez legközelebbi vasárnap. November 11-én ért ui. véget az első vh. 1918-ban).
Ennek örömére a templomban (ma a szomszédban voltunk, az anglikánoknál) volt valamiféle liturgia (nagyjából ez), a templom előtt kezdtük, közben ki-ki leszúrta a földbe a pipaccsal (papírból, persze) ékesített hegyes aljú fakeresztjét, aztán volt egy perc csend, és végül a templomban is megkoszorúztuk (papírpipacs- koszorúval) a hősök emléktábláját. Később előkerült a himnusz is.

Back to the Cold House

Hát visszajöttem, és jó volt. Igazából nem is annyira lelkigyakorlat jellege volt, inkább képzés-önképzés-együttgondolkodás, szóval sokat beszélgettünk mindenféle dolgokról a közösségek kapcsán általában, meg a sajátjainkról különösen. Fél nap jutott az egyszerű életnek is, a powerpoint is, meg a beszélgetés is érdekes volt, csak addigra már kicsit tele volt a fejem az okossággal, és nemigen akaródzott befogadnia bármit is. De összességében igen jó időt töltöttünk együtt, és kicsit közelebb kerültünk a többiekhez is
Rossz hír, hogy megvan az első kilépő, Jenny Liverpoolból. Munkahelyi okai voltak jórészt. A közössége viszont így brit nélkül maradt, ami nehéz lesz nekik, de csak megoldják.
Az is kiderült, hogy mi alighanem mi vagyunk a legszervezettebbek, ami csak kis részben a mi érdemünk. Liverpoolnak még nincs bankszámlája (és innentől különösen nehéz lesz, a külföldieket nemigen szeretik a bankok), sőt telefonjuk és internetük sincs a házban, mert a tavalyi közösség felmondta őket. (Ami viszont disznóság volt szerintem.) Birmingham ilyen szempontból jól áll, valami okból azonban ők még mindig nem kapták meg a lelkivezetőiket.
Manchester kellően közel van a tűzhöz...

Különben egy ökumenikus közösség által fenntartott lelkigyakorlatos házban voltunk, ahol a lelkigyakorlatok mellett túrahétvégéket, kézműveskurzusokat, fotóstanfolyamokat és mítoszrombolásokat is tartanak (jelesül összeeresztenek különböző színű, vallású stb. embereket, és megvárják, míg rájönnek, hogy nem is olyan hülye a másik :-) ).

Back in the U...K

Egy cseppet zsúfolt volt az elmúlt hét. A türelmem véges lévén, inkább csak címszavakban.

Hétfőn Zsófi jött, találkozott Balázzsal, aztán mindketten velem, aztán jól bejártuk a belvárost. Valami négy órát sétálgattunk, olyan helyeken is, ahol én se jártam korábban. Jó volt nagyon, de a végére alaposan elfáradtam. Azt hiszem, akkor kezdhettem megfázni.
Kedden elkezdtem az üzem, nem, intézménylátogatást: a Cornerstone (szegletkő) nevezetű katolikus nappali akármiben jártam, Salfordban. Érdekes volt: egy marha nagy csarnokot kell elképzelni, jobb oldalán leválasztott helyiségekkel (zuhanyzó, alvószoba, iroda, tévészoba, kápolna, mosoda), középen asztalokkal, biliárddal stb., szemben egy fél szinttel följebb ruhosztás húsz- meg ötvenpennys alapon. Balra konyha, természetesen :-) , a meleg ételek szintén fizetősek. Egy vincés önkéntes lánykával ültettek le, aki amerikai volt, de remekül értettem, és egyáltalán, abban az órában semmi sztereotip amerikait nem tudtam fölfedezni benne.
A legmeglepőbb (azon túl, hogy valami napi kétszáz emberrel foglalkoznak) az volt, hogy egész sor ilyen-olyan, könnyű szellemi sérült ember fordult meg körülöttünk: "people suffering from homelessness, social isolation, disabilities and addictions" (hajléktalanságtól, társadalmi elszigeteltségtől, fogyatékosságoktól és függőségektől szenvedők).
Aztán este még taizéi imaórán is jártunk Aurával meg a megismert és egy másik, zambiai vincés önkéntes lánnyal (ő egyébként munkatársam lesz a börtönben). Olvastam Jánost magyarul a népeknek, jó volt. :-)

Szerdán repülőre szálltam, és elutaztam Luxemburgába a bátyámékhoz, Áronhoz meg a mamámhoz. Az út elég stresszesre sikeredett a vélt időkrízis és az elképesztő méretű manchesteri reptér miatt; aztán kicsit elszámoltuk a tömegközlekedést is, úgyhogy jól átfáztam estére.
Az éjjel már lázas voltam, és a csütörtököt otthon kellett töltenem, változó, de inkább rossz közérzettel.
Péntekre elmúlt a láz és csak nátha maradt meg a reggeli-esti rekedtség. Délután kimentünk a német katonai temetőbe (l. a bátyámnál), este pedig leginkább a brazil bárban ücsörögtünk Áronnal. :-)
Szombaton Nancyba kirándultunk. Jó kis tőrőlmetszett barokk-rokokó főtere van, és nem kevésbé izgalmas libanoni étterme, a Mandaloun. Halbarátoknak pedig kötelező a látogatás az állattani múzeumba, ahol valami elképesztő mennyiségű és minőségű akváriumot lehet végigcsodálni a legkülönfélébb tengeri és édesvízi szörnyekkel. Az emeleten sok szép halott állatot tartanak kitömve, az kihagyható.
Vasárnap délelőtt misén voltunk (valami tévedés folytán csak németül és letzebuergiül zajlott), aztán az uszodában (pezsgőfürdeni :-)), aztán Áronnal bóklásztunk még egy kicsit a belvárosban, ettünk egy-egy remek tonhalas baguette-et a Kapucinusok utcájában, ittunk mellé nem túl erős kapucsínót, nagyon francia hangulata volt az egésznek. Megnéztük a katedrálist is, valami igen furcsa kiállítás van benne.
Aztán csokifondüztünk, az pedig igen-igen jó. A második feltétlenül szükséges háztartási gép (a jacuzzi után), ha egyszer majd. ((Don't panic, viccelek.))
Végezetül gépre ültem, és visszajöttem. Ennek a részleteibe nem mennék bele, elég talán annyi, hogy a gépet a hazai légtérben jól megrázogatták a szelek, késtünk 40 percet, aztán mire buszra szálltam, egy újabb óra eltelt, és aztán még egy rajta. 11 előtt estem be.

Az éjjel olyan köhögések kínoztak, hogy azt hittem, a tüdőm is szakad ki vele. Úgyhogy most betegszabadság, itthon.

Spiritual director avagy lelkivezető

Tegnap megkaptuk a levelet a JVC-től a lelkivezetőinkkel. Az enyémet Gerald O'Mahony-nak hívják (SJ), és valami okos ember lehet...
A Loyola Hall honlapját egyébként is érdemes megnézni. Kíváncsi lennék például, hogy mikor lesz nálunk vajon ilyen, mondjuk:

Called to Life
Stephen Hoyland, Rob Marsh SJ and Loyola Hall Team
A weekend for lesbian, gay, bisexual and transgendered Christians. Time to listen and reflect, to meet and celebrate, to relax and pray.

Életre hívva
S. H., R. M. és a Loyola Hall csapata
Hétvége leszbikus, meleg, biszexuális és transznemű keresztényeknek. Alkalom figyelni és reflektálni, találkozni és ünnepelni, relaxálni és imádkozni.

Vagy hogy egy kicsit kevésbé/másképp meglepőt is mutassak:

Finding God in Film
This retreat offers an exploration through film of some of the key themes of the Spiritual Exercises of St. Ignatius Loyola.
Why do we go to the pictures? To be entertained, to be distracted, to be informed, to be with friends. The cinema has been described as the contemporary church. The cinema has taken on for most of our culture the effects and resources of religious worship. The films we see, from the most elevated and profound to the most exploitative and banal, all share those manifestations of the divine.
This week [!] will use the medium of film to explore spiritual ideas by reflecting upon the film, ourselves and the Spiritual Exercises.

Isten a filmben (szó szerint „Isten megtalálása filmben”)
Ez a lelkigyakorlat filmeken keresztül ajánlja Loyolai Szent Ignác Lelkigyakorlatainak néhány kulcstémájának fölfedezését.
Miért nyúlunk a képekhez? Hogy szórakozzunk, ???, informálódjunk, barátokkal legyünk. A mozit korunk templomaként emlegetik. Kultúránk legtöbb tagja számára a mozi adja meg mindazt a forrást és hatást, amelyet a vallásos áhítat jelentett. A filmek, amelyeket megnézünk, a legemelkedettebbtől és legmélyebbtől a legbanálisabbig, mind az isteni egy-egy megtestesülését osztják meg.
Ez a hét a film médiumát fogja használni lelki felfedezésekre; a filmekre, önmagunkra és a Lelkigyakorlatokra való reflektálás által.

Pénteki

Az ismert paradoxon lépett fel: az ember vagy ír, vagy él; és én erre a hétre az élést választottam.
Ez ilyanokat jelentett:
— Vasárnap este voltam egy remek egyetemi lelkészségi misén (orgonás, többé-kevésbé gregorián, és végigtömjénezték az egészet, hmm), és utána összetalálkoztam egy csomó ismerőssel (ex-JVC-k), ami mindig jó, de különösen egy kvázi-idegen országban-városban.
— Négy teljes munkanapot (9-től 4-ig) töltöttem a Booth Centerben (és hamarost indulok az ötödik fél-re), mert a börtönből majd hívnak, ha meglesz az összes papír, de igazából a pillanatnyi állás szerint talán azt sem bánnám, ha nem hívnának: továbbra is halálosan élvezem a Booth-t, és egyre inkább látom a háttérmunkát is (sőt, időnként végzem is).
— Tegnap voltam egy déli misén a Hidden Gem-ben a belvárosban... Hát, mit mondjak, amolyan ebédszüneti liturgia volt. Tíz percet késtem, és további 11 múlva kinn voltam, minthogy a szentmise véget ért. Viszont legalább ötven ember volt, és legalább a harmaduk férfi.
— Hétfő este a hitünk történetéről meséltünk-beszélgettünk a két community partnerünkkel, tegnap pedig immár a második reflexiót tartottuk magunknak (örömeink-küzdelmeink a héten), és mind a kettő jó volt. Nagyon.

Húsos hétvége és az első kimozdulásunk

Sarah elutazott a hétvégére, úgyhogy húst eszünk hússal. Hehe. Tegnap például „kolbászt” (sausage) sütöttem az omlettnek indított rántotta mellé. Azt kell tudni róla, hogy valahol félúton van a kolbász és a virsli között: méretre meg ízre inkább virsli, de tömörebb valamivel.

Ma napközben a ház körül és -ban dolgozgattunk „De a kedvencünk a — MOTOROS KASZAAA!” mottóval; illetve én a kerti munkából a szemétszedés nemes feladatát vállaltam (összejött egy zacskónyi, és az utcafronton a templom felé még nem is jártam). Aztán takarítás, mert addig még nemigen jutottunk az elmúlt két hétben.

Este pedig egy stockporti metodista gyülekezetben jártunk: Tom és Aura közös munkahelye, a CAP (Church Action on Poverty — mondjuk „egyházi szegénység-kampány”) egyik munkatársa hívott meg bennünket. Az alkalom vacsorával indult (nekünk ingyen, hmm), aztán az Amazing Grace című filmmel folytatódott. Idén 200 éves az a törvény, amely megszüntette a brit rabszolgakereskedelmet, és ennek kapcsán kiállítások és kisebb-nagyobb rendezvények vannak mindenfelé. ((Megjegyzem, a törvényt március 25-én fogadták el...))
A film közepén szünetet tartottak, nagy érzékkel... Jégkrémet és üdítőt lehetett venni, úgyhogy le is tudtam az eheti édességet :-) egy egyfontos (!) fagyival — még jó, hogy jótékonysági volt. Különben nem csinálják rosszul: David mesélte, mikor körbevezetett az alig tízesztendős templomban (az alagsortól az üvegezett karzatig, ahol a vetítés és hangzás teljes arzenálját működtetik), hogy a jótékonysági boltjukon (ahol mindenféle felajánlott dolgot árulnak) évi tízezer fontot keresnek. Úgyhogy ha egyszer befejezik az építkezés törlesztését, akkor is igyekeznek majd fenntartani. :-)
És van egy eredeti méretű snooker (=biliárd...?) asztaluk is. Sajna le volt takarva, de még így is lenyűgözött.
Aztán a film végén (miután megállapítottam, hogy jó nekünk, hogy van egy Tomunk, aki kedvesen el tud csevegni bárkivel) David hazafuvarozott, ami igen jólesett, mert ez nem feltétlenül az a környék, ahol éjszaka boldogan sétálgatnánk.

A hadaró papoktól — ments meg, Uram, minket!

Tegnap este a feltehetőleg legközelebbi üzemelő katolikus templomban voltam misén — 35 perc volt mindenestül. Igaz, csak a legvégén énekeltünk (valami ismerős dallamra, szóval próbáltam föléintonálni a másik szólamot, több-kevesebb sikerrel :-)). A templom új, félkörívben elhelyezett padokkal, a szentély felé lejtő hajóval, kétoldalt egy-egy „klasszikus” Jezus- és Mária-szoborral. Volt vagy harminc ember, plusz egy halom kisiskolás, egy részük melegítőben, amitől falnak megyek.
És volt egy pap, akiről már tudtam (Sarah és Aura a délelőtti misén volt ugyanott), hogy elég gyorsan nyomja, de hogy ennyire... Uhh. Kezemben volt a teljes miseszöveg, de a Hiszekegy harmadánál föladtam. Valószínűleg korábban is kissé frusztráló lett volna, de így, hozzászokva Paffy Isten adta mindenre-van-idő miséihez...

Viszont ha itt tartok, elmesélem, (villamoson, egy este a Széna téren... — honnan idéztem?) szóval elmesélem a múlt vasárnapi istentiszteletet (anglikán misét?) is. A szomszédba ballagtunk át, csak hogy egyértelmű legyen, mellékelem a képet is:


Nézd meg nagyobban
Katt a linkre alul, aztán közelíts, ameddig tudsz (+), aztán 1-2 kattintás a lefelé nyílra, és a bal alsó sarokban már látszik is a házunk. :-) (Valami csoda folytán süt a nap. Lehet, hogy photoshopolták, mint a koppenhágai képeslapokat...)
Az a fura formájú épület jobbra fölfelé pedig a templom. A furcsa oldala (éppen az udvarunk tőloldalán) a templom maga, a szélesebb, amelyik a kettéosztott út felé van, a közösségi terem.

De azért időben elindultunk, a n12-es szertartásra 11:05 körül.
A templomban 5 db néni volt, mind 60 fölött, tettek-vettek, rém lelkesen üdvözöltek bennünket — aztán egyszercsak megjelent a két pap, és kezdetét vette a liturgia, minden cécó nélkül, azzal, hogy „hányadika is van ma?”, amire valamelyik néni válaszolt, mira „ó igen, szeretettel köszöntünk mindenkit szeptember 16-án...”

Az egyik pásztor (a kvázi-főcelebráns) egy néni volt. Kicsit viccesen mutatott miseruhában, különösen mikor néha kiment az olvasóállvány vagy az oltár mögül, mert a felül még nagyjából átlagos testalkata valami irdatlan hátsóban folytatódott. De főleg az okozott valami hihetetlen disszonanciát, hogy a szertartás gyakorlatilag szó szerint egy mise volt. Kézbe kaptuk a szövegeket meg az énekeskönyvet (azóta ugyanazt láttam a reformátusoknál és a katolikusoknál is!), és nagyon kellemesen követhető volt az egész (még az oldalszámokat is mondták, a gyengébbek kedvéért).

Az orgonát egy CD-lejátszó helyettesítette. (Egyszer valami történt vele, akkor a capella folytattuk.)

Aztán a végén még elcsevegtünk kicsit a papokkal, áthívtuk őket egy kávéra, odaadtuk Peternek a postáját, amit ide hoztak a nyáron meg azóta, és mindenfélét megtudtunk tőlük a környékről. Ez igazából Peter temploma (meg van neki egy másik is a környéken), a néni a szomszéd parókiáról (plébániáról? végülis az anglikánok nem protestánsok...) jár át. Ígértek kerti szerszámokat, biztosítottak, hogy mehetünk bármikor, meg ilyesmik. Sarah-nak igaza volt az orientáción, mikor a kulturális különbségekről beszélgettünk: ez a hihetetlen verbális udvariasság tényleg minden angol sajátja.