Ismét Őfelsége furcsa országában

A repülés jó volt (amennyire jó lehet bepréselődni egy ilyen székbe...), de a) a reptéri pénzváltás életem egyik komoly hibájának bizonyult, és b) a buszállomásig kb. egy mérföldet gyalogoltam hiába (egyik termináltól a harmadikig, hogy ott kiderüljön, hogy középen van az objektum). Viszont: ott pont jött egy vonat, és gyorsan és olcsón behozott a városba (a busz 1 órát megy, és mindkét alkalommal holt beteg lettem a kanyargásától).

És ez idő alatt volt alkalmam megnyugodni, hogy még mindig tudok angolul. És még az vicces, hogy a sok BBC-angol után állati erős a Mancunian / északi tájszólás, tényleg.

Marie-nál jó volt, forró csoki, csacs, ráérős reggel hot cross buns-zal (édes-kerek péksüti, forrón). Vasárnap is nála alszom, a hétfő-keddet még ki kell okoskodni (ketten Áronnal már nem férünk ott el).

A könyvtári számítógép még mindig működik az olvasójegyemmel; és máris összeszedtem annyi szórólapot, hogy csak gyúzzünk válogatni, mit csinálunk szerda estig. :-)

Csudák hétvégéje

Hát úgy esett, hogy ezen a hétvégén több „életemben először”-t vittem végbe, mint alighanem az egész év során.

Tegnap Anti Francival és Paullal kalandoztunk, először a Nemzeti Médiamúzeumban. Egy 3D filmmel kezdtük, egész zseniális volt: jobbára űrállomásokat mutatott be, ami kiváló téma 3 dimenziós feldolgozásra. Az űrhajósok szabályosan elúsztak mellettünk időről időre...
A BBC-vel kapcsolatos dolgok annyira nem kötöttek le, ez a két fotókiállítás viszont annál inkább.

Aztán továbbálltunk egy Saltaire nevezetű faluba (Wikipedia), amelyet egyetlen körben építtetett filantróp alapítója, Sir Titus Salt. Volt egy nagy böhöm gyapjúüzeme (lámaszőrt dolgozott fel, ami hatalmas biznisznek bizonyult) vagy háromezer munkással, akiknek aztán fölhúzatta a falut, templommal, vasárnapi és nem vasárnapi iskolával, kórházzal, szegényházzal stb.
A gyár most galéria mindenféle evőhelyekkel, a falu egészében pedig teljesen lakhatónak tűnik. Nem tudtam nem merengeni el egy percig, hogy vajon mikor fog Bill Gates városokat építeni a munkásainak...

Aztán este a liverpooli (Liverpudlian) leánykák farwell partyt (búcsúbulit) tartottak. A szervezésről annyit, hogy este 7 körül elsrták, hogy jajj, nem tudják, mi lesz az egészből, mert szinte senki nem tud jönni... Egy óra múlva érkeztek az elsők, és n10 táján szűk húsz ember próbálta kerülgetni egymást a konyha-ebédlő-nappaliban... Többségük a liverpooli Bárkából, de voltak templomi, JVC- és pub-ismerősök is. Származásilag Németország, Románia (egy román és egy magyar lány), Lengyelország, Litvánia, Írország és néhány közelebbről meg nem határozott afrikai ország képviseltette magát, amennyire emlékszem (plusz elvétve néhány brit, valamint az öt jelenlevő JVC önkéntes).
Az est fénypontja (a csocsó után, amely során különben megértettem, miért utálják a profik a pörgetőket) a karaoke volt. Az eszköz egy eltúlzott (vagy legalábbis jó régi) projektorra emlékeztet leginkább, van hozzá két mikorofon és egy kézi vezérlőkonzul, aztán hadd szóljon. A számok alatt vetíti a klipet, alul megy a szöveg (szépen kizöldül, amikor odaér a zene), a képernyőn pedig vízszintes vonalak futnak aszerinti magasságban, hogy hol kell(ene) szólnia. De azt is mutatja, hogy a delikvens hol énekel... sőt, minden sor végén hozzáfűz valami kommentárt (az awfultól (rémes) a coolig (király; ha van még ilyen otthon)). (Itt egy kép, hátha többet mond.) A végén pontoz, és ha ketten énekelnek, össze is hasonlítja őket.
Mi tagadás, komoly fenntartásaim voltak... Tudom, hogy egyesek szerint exhibicionista vagyok (de legalábbis vannak ilyen hajlamaim), de azért a templomi ötven-ember-énekel-valamit-én-meg-valami-mást nagyon más műfaj, higgyétek el nekem. :-) Mindenestre azzal, hogy kb. két számot ismertem, eléggé védve voltam a nyomástól. A végén, amikor a népek nagy része már valami mással volt elfoglalva, azért bevállaltam a Friday, I'm in Love-ot — katasztrofális eredménnyel. :-7 De összességében igazán jó heccnek bizonyult a móka.

Ma megrökönyödésemre 10 körül fenn voltunk Aurával (2 táján fekhettünk le), és ekkor jött a harmadik kaland: a biciklizés az út túloldalán. És igazán nem kispályáztunk, mindjárt 2x3 sávban nyomtuk... (És csak egyszer kanyarodtam a másikba, azt sem ott, hanem valami kis mellékutcában.)
Persze ennyire nem volt azért egyszerű. A lányok meglehetősen elhanyagolták a bringáikat, úgyhogy az egyik egész lapos volt, a másik kevésbé (de azért nem is jó). A pumpájuk meg úgy arasznyi, úgyhogy láttuk, hogy azzal nem jutunk messzire. Nosza, gugli, nearest petrol station (legközelebbi benzinkút). Meg is lett, persze félrenavigáltam Aurát (a harmadik napom ebben a városban, talán nem olyan nagyon ciki), végül egy sofőr segített, meg is leltük, éljen.
A pumpa persze out of work (nem működik).
És addigra már arra is rájöttem, hogy a bringa legalább félarasznyival alacsonyabbra van állítva a nekem kényelmesnél... Úgyhogy Aura végülis rávett, hogy kérdezzem meg a benzinkutast, ő ui. nem tudja, hogy hívják a szükséges eszközt (hadd ne mondjam, nem voltak illúzióim egy esetleges french key-ről („francia kulcs”), úgyhogy én is maradtam a screw driver-nél (csavarhúzó)).
A benzinkutas mogorva volt, nem úgy az éppen fizető (alighanem skót) fazon, aki a fél kisteherautóját feltúrta a kedvünkért, csak hogy a végén rájöjjön, hogy a telephelyén hagyott mindent.
A végén még a helyben vett gyümölcslevét is ott felejtette, úgyhogy azt hirtelen el is tettem...
Közben került pumpa egy rasztahajú (?) négertől, jó kis taposós, ment, mint a karikacsapás. Aura tett még egy kísérletet csavarhúzóra (közben megbeszéltük, hogy in Lithauania / Hungary minden autóban kell lennie szerszámoknak...), sikertelenül, úgyhogy nekivágtunk, mondván, hogy a végén sehova nem jutunk.
Hanem alig mentünk ötven métert (részemről ugyebár a biciklin guggolva), amikor nagy integetve megállt mellettünk az utoljára megkérdezett ezüstszín kabrió, és kiszólt belőle az ötvenes néni eképpen:
— If you give my son ten minutes, he goes home and brings you a screw driver // Ha adtok tíz percet a fiamnak, hazamegy, és hoz egy csavarhúzót.
Hát adtunk.
Úgyhogy hamarosan immár a pöpecre turbúzott biciklijeinken karikáztunk, a nap során először hegyről lefelé — ez volt az a pont, ahol rájöttünk, hogy a fékek egészen elképesztően nyikorognak. Sebaj, féklámpa híján ez is jó balesetvédelmül; többet nem foglalkoztunk vele.

Útközben Liverpool néhány eddig ismeretlen utcáján száguldottunk :-) végig, most kezdtem csak megérteni, hogy azért ez is jó nagy város, ha kisebb is Manchesternél.
Az Albert Dock szépséges, körbesétáltunk, Aura fényképezett, megnéztük a piermaster házát (ő volt felelős gyakorlatilag a dokk teljes forgalmának biztonságáért — és az ő háza maradt meg egyedül épségben a német bombázások után), aztán beálltunk a sorba a Beatles múzeum előtt. Fáin idő volt, öröm volt a lépcsőn süttetni a hátunkat (sorban állás címén), odalenn pedig gond nélkül kaptunk kedvezményes jegyet a JVC-levelünkre (8.50 12.50 helyett, hmm).
Az audioguide-ot hallgatva (hangos vezetés, egy kis kütyü, amelyiken a megfelelő számot beütve meg lehet hallgatni, hogy mit látsz, meg még többet is, persze, hiszen a Beatles korából számtalan szemtanút stb. meg lehetett interjúvolni) rájöttem, hogy ez is megváltozott: mikor jöttem, könnyebben be tudtam fogadni az olvasott szöveget, mint a hallottat. Elég későn kaptam rá a rádióra (az olvasáshoz képest is), de azóta szinte folyamatosan hallgatom; alighanem nem eredménytelenül.

Itt kell beszúrnom, hogy a BBC Radio4 egyszerűen zseniális. Az egy dolog, hogy az egész BBC-n nincs reklám (az előfizetési díjakból tartják fenn). Egyébként ez kicsit kétélű — a műsoroknak főcímzenéje se igen van, így meglehetősen egybefolynak a legkülönbözőbb beszélgetések, a kezdő rádiózónak legalábbis biztos; de azért kétségkívül hatalmas vívmány. Hanem ami még jobb: hogy egyszerűen minden érdekes rajta. Azt hiszem, kb. három alkalommal válthattam más csatornára helyette.
Újságban ugyanilyen a Guardian. (Mondjuk azt furcsállom, hogy egy napilapban a címlap legyen az egyetlen reklámmentes oldal, a többinek legalább a negyede, de akár a kétharmada lehet hirdetés... de hát ahány ház, annyi szokás).

No, a múzeum után még biciklizgettünk egy sort a város dombjain (javarészt sétálóutcákban, persze, de csak egy férfi ordított ránk; megjegyzem, otthon én is utálom ezt, de itt egyszerűen nem ismerem a várost eléggé), aztán jó fáradtan értünk haza. Kicsit szundítottam a kanapén, aztán zuhany és mise a katedrális altemplomában.

És holnap megyek haza...

English Language in Use

Arra gondoltam, megosztok Veletek néhány tapasztalatot „Így tanultuk — így mondják” témakörben (persze most csak kettő jut eszembe).
— "It's a pity" (Kár) => "It's a shame" (ezt úgy tanuljuk, hogy szégyen; de mert akkor is, ha senkinek sem a vétke: vszl. ciki)
— "See you soon" => "See you later / in a bit"

És aztán egy példa még arra, amit először 13 évesen tapasztaltam meg, mikor német cseregyerekünk, Stephanie mindenképpen malen-ni (festeni) akart színes ceruzákkal (az én meggyőződésem szerint ez zeichnen lett volna).
Tehát a "nice" kifejezés az én fejemben szép-ként él(t), ehhez képest "nice weather" = szép idő, de "nice guy" = jó srác, jó arc, "nice meal" = jó / finom étel...

A konzekvencia az, hogy a szavaknak nincs (vagy csak nagyon ritkán, mondhatni véletlenül van) ekvivalense egy másik nyelven. Tudom én, hogy meglehetősen spanyolviasz-szagú a felfedezés, de állítólag az rögzül leginkább az emberben, amire magától jön rá...

Mennyei reggeli

Egy marék áfonyát ettem ma reggelire Tom gluténmentes, shortbread jellegű (amolyan száraz-omlós — a gluténmentesség különösen is szárazzá tette) kekszével (amelyet ő nem tudott megenni, lévén tej benne :-7), leöntve egy adag double cream-mel (jó sűrű tejszín). OK, tudom, hogy benne volt a mai ajánlott kalóriabevitelem, de akkor is csodás volt. :-)
Különösen a fotelban ülve, amit gondosan odahúztam a napra a nagyszobában. :-)
Utána elrágtam még egy répát, mert az is jó.

S ha már a kulináris gyönyörűségeknél tartok: tegnap este egy thai étteremben jártunk Tom mamája jóvoltából. Seafoodos strir-fry-t ettem édes-savanyú szósszal, igen jó volt, jóllehet a seafoodból mindössze a kagylót és a garnélarákot ismertem, s volt, amit a többiek se nagyon tudtak beazonosítani (s amit be tudtak, annak is mondhatták nekem az angol nevét... alighanem a magyartól se lettem volna sokkal okosabb :-)). Na mindegy, a tenger gyümölcsei nem lesznek feltétlenül a kedvenceim, eléggé ízetlenek voltak javarészt. A szósz pedig bánatomra (sokkal) inkább édes volt, mint édes-savanyú; de ez csak most hangzik panaszkodásképpen, helyben azért nagyon élveztem mindent. A végén még desszert is került, részemről mangó sorbet, ami (a sorbet) itt a tejmentes jégkrém neve (lévén ugye a 'cream' a tejszín jelzése az 'ice cream'-ben — ami sokadszorra is meglepett egy kicsit, mert ugye az én fejemben a 'krém', ha utal is valamire, akkor az csak az állaga). (További thai konyha.)

Metamorfózis

Valami igen furcsa történt velem ma.

Úgy ébredtem, mint egy zombi (ez nem meglepő újabban, sajnos), négy-öt óránál aligha aludtam többet. Ehhez jött az eső (kb. két hete megy, egy napnyi szünet nélkül — és az egész hétre ez az előrejelzés), a sötétség (szabályos szürkület van reggel negyed 9-kor (!) még)... Ma ébredtem először azzal a határozott vággyal, hogy lennék inkább otthon. Soha nem fogok ebben az országban élni, ez biztos. Útban a cég felé azon meditáltam, hogy mintha lassan, de biztosan én is kifejleszteném ((develop)) a magam Seasonal Affective Disorderét, pedig mekkora marhaságnak tűnt ez még pár hete is. (Gyakorlatilag arról van szó, hogy ezek az emberek súlyosabban reagálnak az időjárás változásaira, mint mások. Vö. téli depresszió, napfény-függés és effélék.)
Mindehhez jött még néhány nem kimondottan szívderítő e-mail délelőtt.
Annyira magam alatt voltam ("under the weather", az időjárás alatt, milyen plasztikusan is tudnak fogalmazni ezek az angolok...), hogy már-már a userek próbáltak mosolyt csalni a fancsali képemre.
Aztán fél 1 körül elkezdődött a Cookery, a maximális (hatfős :-) ) létszámmal, közülük kettő önálló, kettő teljesen kézivezérlésű, a maradék kettő némi megerősítésekkel eldolgozgatott magában. Állandó figyelmet és beszédet követelt a dolog (jóllehet Kevin is ott volt), ráadásul egyszercsak rájöttem, hogy currypor helyett chilivel etetem őket... Szerencsére még csak a fele kezdte el, és abból is ketten pillanatok alatt újra tudták gyártani az így kidobásra ítélt kevéské vöröslencsét (ne kérdezd, hogy miért nem öblíttettem csak le, egyszerűen nem jutott eszembe). A harmadik már főzte, de ő meg nem bánta ("experimenting" — kísérletezés).
Na, de a lényeg az, hogy észre sem vettem, mikor, de valahogy életre támadtam menet közben. A végére egészen megteltem energiával, ami ki is tartott mostanáig ((ez itt egy present perfect lenne :-) )). És ez jó. Különösen, ha este aludni is fogok tudni, mert akkor van remény, hogy a holnapot kezdenem élőhalottként kell. (Legszebb gimis korszakom alvás-deficitjét hozom lassan, azt hiszem. Akkor volt utoljára, hogy _muszáj_ volt időben fölkelni minden áldott hétköznap...)

Áron pedig már valahol a Csatorna fölött szállhat...

Egy zseniális kiállításról

Kissé töredékes a blog mostanában, megnyugtatásul közlöm, hogy ennek az egyetlen oka az, hogy lusta vagyok írni. A jövő héten pedig még lustább leszek, előre készülhettek. :-)
Tegnap viszont láttunk egy egészen kolosszális kiállítást* Tommal, arról most mesélek kicsit. A dolog címe Shrinking Cities vagyis mondjuk 'zsugorodó városok', és egy kutatás eredményeit mutatja be, amely négy hajdanvolt nagyvárosi körzet utóbbi évszázadát (nagyjából: hanyatlását) vizsgálta. A négy körzet: Mancheseter/Liverpool, Halle/Lipcse, Ivanovo és Detroit. A leépülés okai különbözőek (a nehézipar megszűnése, az államszervezet megváltozása, rasszizmus, polarizálódás — tudom én, hogy mind összefügg, de mégis, a hangsúlyok eltérőek), az eredmények viszont súlyosan hasonlóak. Mindezt egyrészt tudományosan mutatták be: vásznakra nyomtatott vagy vetített-mozgó grafikonokon stb.; másrészt életszerűen: város-kronlógiákon (csak egy példa, amely megragadott: az 1926-ban megnyitott 4000 férőhelyes, pazar detroiti mozit, a Michigan Theater-t a '80-as években parkolóvá minősítették át...), filmeken (beszélgetések lakókkal, az épített környezet átalakulása), fotókon; további hozzájárulásként pedig különböző további művészeti alkotásokban. Egy fazon pl. fölhívott néhány manchesteri call-centert, mivel mostanában ez az egyik fő „iparág” errefelé, és megkérdezte az ott ülőtől, „ki vagy mi adja meg neki a valahová tartozás érzését”. A válaszokat aztán énekesek recitálták szalagra, és az egyészet egy halom képernyő dzsungelében lehetett meghallgatni (persze nagyjából egyszerre játszották le őket). A leírás arról szólt, hogy ezek a munkahelyek szándékosan igyekeznek minden belső szolidaritást lepusztítani, aminek feltehetőleg oka is meg célja is, hogy az alkalmazottakat rövid időre veszik föl, és a legkülönfélébb műszakokban dolgoztatják. Vagy az is eléggé ütött, hogy kitettek 50 bakelitlemez-borítót: mind valamiféle lepusztult dzsungelt, élket-halál harcok színterét használta a várost...
A kiállítás bevezetéséül pedig volt egy nagyobb tér tele globális mutatókkal: nagy, henger alakú világtérképeken ábrázolták az utóbbi ötven év természeti és egyéb katasztrófáit (nukleáris, vegyi stb.), a népmozgásokat (migráció, turizmus), a városok és az országok demográfiai változásait (elöregedés, nemi arányok, területi különbségek).
Összességében nagyon látványos és nagyon elgondolkoztató volt az egész. A felénél meg is telt a fejem az információval, meg amint kiderült, Tomé is, úgyhogy kiugrottunk egy kávéra a kínai negyedbe. :-) És láss csodát: ott láttam először a hazaihoz hasonló péksüteményeket! Ettem is mindjárt egy virslis kiflit.
(A projekt különben még két kiállításban manifesztálódott, azok Liverpoolban láthatók, de sajnos azok is csak 26-áig. :-( Az egyik a polarizációról szól, a másik a közbelépés lehetséges módjairól.)

* Katt a kép alatti kacsacsőrre, ott még pár fotó megjelenik.
PS: És tanultam egy új szót is: prefab(ricated) building, panelház.

Kedden keresztülkutyagoltunk

a városon "student Andy"-vel (Andykkel és Steve-ekkel van tele a Booth, ezért nekik jobbára mellékneveik is vannak), mire megtaláltuk a Cold Weather Provision nevezetű irodát, az eheti kiruccanás színhelyét. Ez egy igen érdekes kezdeményezés, gyakorlatilag a mi „krízis”-ünknek fele meg, csak egy fokkal hatékonyabb (jóllehet valami 13 ágyuk van összesen, vagy hat-hét különböző szállón).
A szép az volt a mókában, hogy Andynek nem lévén buszbérlete, gyalogoltunk. És én azt hittem, ő tudja, hova (végtére éveket járt itt az egyetemre) — ő meg azt, hogy én (végtére nekem „lett elmagyarázva”). De aztán valahogy csak megtaláltuk, és megint örültem magamban, hogy van velem egy native (avagy: egy bennszülöttel vagyok), aki el tud csevegni helyettem. (Bár most már én is el tudok, szinte bármilyen helyzetben, de csak egyszerűbb így. :-))
Visszafelé keresztülbaktatunk a Gay Village (vélhetően) főutcáján (és nem látszik rajta semmi).

Munka után beugrottam vért adni, és az is nagyon vidám volt (mint mindig). Kezdődik azzal, hogy a donorokat az orvosválasztással együtt gyűjtik, mármint a regisztrációs lapon van egy kérdés, hogy óhajt-e az illető vért adni. Ha kipipálja, nemsokára megérkezik a meghívó (én már kettőt is kaptam): egy A3-as papír, az egyik oldala egy szépséges levél, a másik a kérdőív; valamint mellékelve az időben-térben környékbeli véradások ideje. (Lehet időpontot is egyeztetni, de én nem tettem. Nemrég olvastam valakit az Evening News-ban is panaszkodni az új rendszerre.)
Szóval megkerestem a központot, persze a hosszabbik úton, de sebaj. hanem belépve... hát, amit láttam, arról eklőször egy óvóda jutott eszembe. :-) Egy nagy teremben zajlik minden, az orvosi helyiség valami cseles fa-paravánnal van lehatárolva, de úgy, hogy a tényleges véradás mintha egy labirintus túloldalán zajlana.
És minden SZÍNES. Nem nagyon, de a székek kárpitja sötétkék, akárcsak a nénik ruhája, az ágyak (amelyek mindkét vége emelhető: a szemem előtt valakit felém fejjel fektettek le, csak hogy kényelmesebb legyen a mellette már dolgozó nővérnek) türkizkékek, a falon körbefutó léc pedig egyenesen... sárga! Nem ám az a rémséges kórház-séma, hogy fehér, kórházzöld, netán egy-két vörös kereszt... Teljesen le voltam nyűgözve.
A kérdező nővér nagyon kedves volt (no, erre otthonról sincs panaszom), az első csepp vért egy sűrű zöld folyadékkal töltött kémcsőbe csöppentette, és elmesélte, hogy ha leszállt volna az aljára, akkor vashiányos lennék (de nem, remek). Beszélgettünk a hazai rendszerről: ők pl. nem mértek vérnyomást — viszont rettenetesen érdekelte őket, hogy melyik nap érkeztem az országba, és mettől meddig voltam hol közben. „Azért ellenőrzöm, bár sem Luxemburgban, sem Magyarországon nincs nagy esélye a maláriának, gondolom”, mosolygott rám a néni, és sajnos nem tudtam fölidézni, hogy nálunk hogy ellenőrzik a vasszintet, de valami üveglapocskákra cseppentgetnek, nem?
Természetesen egy tucat kérdést kaptam a szexuális szokásaimat illetően is (határozottan több részlet érdekelte őket, bár az utóbbi időben otthon is mintha többet kérdeznének), de nem tudott zavarba hozni. :-)
A véradás mint olyan egészen úgy ment, mint otthon, csak itt fölfújták a karomon a szorítót, nem megrángatták. És a végén vekkerrel mérték, hogy mennyit kell még feküdnöm. :-)
A keksz önkiszolgáló, a lét pedig egy ingyenessé berhelt italautomata ontja. Hogy ez nálunk miért nem jutott még senkinek sem eszébe...? Közben mindenfelől csili-vili szórólapok az egyéb lehetőségekről: csontvelő- és plazma(?)donorság, szervek és szövetek felajánlása... valamint visszajelzés-űrlap, ahol megírhatod az észrevételeidet compliment, complaint és comment (elismerés, panasz és megjegyzés) kategóriákban.
Egy szó mint száz, gördülékenyen és gyakorlatilag minden „kórház-szag” nélkül zajlott az egész. És ez nekem tetszik.

Lúzer (meg nem csak)

Ma 15 perc alatt sikerült elindulnom reggel (képtelen voltam negyed 9 előtt fölkelni — hamarosan szigorú ágybakényszerítő rendelkezéseket fogok életbe léptetni), amivel addig nem is volt sok baj, míg hazajőve (4 előtt) észre nem vettem, hogy nincs kulcsom... Úgyhogy az elmúlt órát sikerült az ajtó előtt töltenem, míg világos volt, keresztrejtvényfejtéssel, utána a Nature Park című zseniális Nokia-játékkal.
Aztán hazajött Aura, éljen. (És meglepő módon nem nevetett a képembe.)

(Az előbb fogta magát a monitor, és kikapcsolt egy pillanatra. Még mindig fekete egy része. Különös.)

Na, de a legfontosabb mégis az, hogy ma a Beacon nevezetű drop-in centerben jártam körülnézni, ők is enni-inni adnak a népeknek, meg vannak óráik (alapvető angol és matek), játékalkalmaik és bibliaóráik meg istentiszteleteik is néha. Két nagyon kedves, maximum harmincas leányzóval beszélgettem, míg megmutogatták az épületet (frissen renoválták, úgyhogy igazán ragyogott minden), de az igazán nagy az volt, mikor valahogy azt találtam mondani, hogy "...in Hungary, where I am from..." („...Magyarországon, ahonnan jöttem...”). A két lány egymásra nézett, aztán vissza rám, és valamiféle elragadtatással kérdezték hogy "Oh... are you a Hungarian??" (vagyis „Óó... Te magyar vagy??”). Mondtam, hogy igen, de árulnák már el, hogy miért akkora csuda ez...
És akkor kiderült. Rendszeresen látogatnak egy magyar családot, ahol a srác tud angolul csak — és ő elköltözött valamikor. Szóval e-mail, telefonszám, legközelebb velük tartok.

Most pedig megyek főzni — még nem tudom, mit.

„...cipőüzlet!”

(Valami „üzlet” volt előtte is, de azt elfelejtettem mostanra, persze.) A lényeg, hogy ezt a Market Streeten (Piac utca :-P) hallottam ma. Kristálytisztán. Merthogy már pár hete hajlamos vagyok magyar szót hallani ott is, ahol nincs (jobbára éppen a Piac utcán), de ez most tényleg az volt.

Az élet rendben van, csak én vagyok kissé leeresztve. Sebaj, pénteken alszom, meg könyvtárba (talán a legrégebbi brit?) megyek. Holnap meg egy újabb busy (tevékeny, nyőzsgő) nap.

Alvás-zavar

Az van, hogy esténként nehezen alszom el (vagy sehogy, de ez eddig csak hétvégén fordult elő), reggel meg persze nehezen kelek (fél 8 felé illik magamhoz térnem, ha 9-re megyek, és ez eddig hétfőtől csütörtökig így volt. A jövő héttől valószínűleg már csak hétfő–szerda, mert csütörtökön indul a börtön, és az minden bizonnyal délutáni munka lesz).
Így aztán ha tudok, alszom délelőtt, tegnap is, ma is fél 11-ig. Ami csak nem az igazi.
Különben azóta alszom elég rosszul, mióta kijöttem. Furcsa. Az orientáció hete kimondottan rossz volt ebből (és csak ebből) a szempontból, aztán azóta a munka nyilván kifáraszt (mikor hazaérek, egy fél órát garantáltan semmit sem tudok és akarok kezdeni magammal), de mire végzünk a vacsorával, a csacsogással és az imával, valahogy kiszáll az álom a szememből.

És: a múlt héten néhányszor angolul álmodtam. Sose hittem volna, hogy ilyen egyáltalán létezik, bár gyanakodhattam volna, mert a harmadik naptól angolul gondolkozom az esetek egy részében, akkor is, ha egyedül vagyok. Meg angolul írok a naptáramba, amit mondjuk az is indokol, hogy a dolgok egy részének nincs (illetve nem használódik a) magyar neve (pl. community partners). De az is, hogy a nyelvek közti váltás az igazán fárasztó, nem önmagában az idegenen beszélés. Próbáltam németül kommunikálni: szinte lehetetlen.