Csudák hétvégéje

Hát úgy esett, hogy ezen a hétvégén több „életemben először”-t vittem végbe, mint alighanem az egész év során.

Tegnap Anti Francival és Paullal kalandoztunk, először a Nemzeti Médiamúzeumban. Egy 3D filmmel kezdtük, egész zseniális volt: jobbára űrállomásokat mutatott be, ami kiváló téma 3 dimenziós feldolgozásra. Az űrhajósok szabályosan elúsztak mellettünk időről időre...
A BBC-vel kapcsolatos dolgok annyira nem kötöttek le, ez a két fotókiállítás viszont annál inkább.

Aztán továbbálltunk egy Saltaire nevezetű faluba (Wikipedia), amelyet egyetlen körben építtetett filantróp alapítója, Sir Titus Salt. Volt egy nagy böhöm gyapjúüzeme (lámaszőrt dolgozott fel, ami hatalmas biznisznek bizonyult) vagy háromezer munkással, akiknek aztán fölhúzatta a falut, templommal, vasárnapi és nem vasárnapi iskolával, kórházzal, szegényházzal stb.
A gyár most galéria mindenféle evőhelyekkel, a falu egészében pedig teljesen lakhatónak tűnik. Nem tudtam nem merengeni el egy percig, hogy vajon mikor fog Bill Gates városokat építeni a munkásainak...

Aztán este a liverpooli (Liverpudlian) leánykák farwell partyt (búcsúbulit) tartottak. A szervezésről annyit, hogy este 7 körül elsrták, hogy jajj, nem tudják, mi lesz az egészből, mert szinte senki nem tud jönni... Egy óra múlva érkeztek az elsők, és n10 táján szűk húsz ember próbálta kerülgetni egymást a konyha-ebédlő-nappaliban... Többségük a liverpooli Bárkából, de voltak templomi, JVC- és pub-ismerősök is. Származásilag Németország, Románia (egy román és egy magyar lány), Lengyelország, Litvánia, Írország és néhány közelebbről meg nem határozott afrikai ország képviseltette magát, amennyire emlékszem (plusz elvétve néhány brit, valamint az öt jelenlevő JVC önkéntes).
Az est fénypontja (a csocsó után, amely során különben megértettem, miért utálják a profik a pörgetőket) a karaoke volt. Az eszköz egy eltúlzott (vagy legalábbis jó régi) projektorra emlékeztet leginkább, van hozzá két mikorofon és egy kézi vezérlőkonzul, aztán hadd szóljon. A számok alatt vetíti a klipet, alul megy a szöveg (szépen kizöldül, amikor odaér a zene), a képernyőn pedig vízszintes vonalak futnak aszerinti magasságban, hogy hol kell(ene) szólnia. De azt is mutatja, hogy a delikvens hol énekel... sőt, minden sor végén hozzáfűz valami kommentárt (az awfultól (rémes) a coolig (király; ha van még ilyen otthon)). (Itt egy kép, hátha többet mond.) A végén pontoz, és ha ketten énekelnek, össze is hasonlítja őket.
Mi tagadás, komoly fenntartásaim voltak... Tudom, hogy egyesek szerint exhibicionista vagyok (de legalábbis vannak ilyen hajlamaim), de azért a templomi ötven-ember-énekel-valamit-én-meg-valami-mást nagyon más műfaj, higgyétek el nekem. :-) Mindenestre azzal, hogy kb. két számot ismertem, eléggé védve voltam a nyomástól. A végén, amikor a népek nagy része már valami mással volt elfoglalva, azért bevállaltam a Friday, I'm in Love-ot — katasztrofális eredménnyel. :-7 De összességében igazán jó heccnek bizonyult a móka.

Ma megrökönyödésemre 10 körül fenn voltunk Aurával (2 táján fekhettünk le), és ekkor jött a harmadik kaland: a biciklizés az út túloldalán. És igazán nem kispályáztunk, mindjárt 2x3 sávban nyomtuk... (És csak egyszer kanyarodtam a másikba, azt sem ott, hanem valami kis mellékutcában.)
Persze ennyire nem volt azért egyszerű. A lányok meglehetősen elhanyagolták a bringáikat, úgyhogy az egyik egész lapos volt, a másik kevésbé (de azért nem is jó). A pumpájuk meg úgy arasznyi, úgyhogy láttuk, hogy azzal nem jutunk messzire. Nosza, gugli, nearest petrol station (legközelebbi benzinkút). Meg is lett, persze félrenavigáltam Aurát (a harmadik napom ebben a városban, talán nem olyan nagyon ciki), végül egy sofőr segített, meg is leltük, éljen.
A pumpa persze out of work (nem működik).
És addigra már arra is rájöttem, hogy a bringa legalább félarasznyival alacsonyabbra van állítva a nekem kényelmesnél... Úgyhogy Aura végülis rávett, hogy kérdezzem meg a benzinkutast, ő ui. nem tudja, hogy hívják a szükséges eszközt (hadd ne mondjam, nem voltak illúzióim egy esetleges french key-ről („francia kulcs”), úgyhogy én is maradtam a screw driver-nél (csavarhúzó)).
A benzinkutas mogorva volt, nem úgy az éppen fizető (alighanem skót) fazon, aki a fél kisteherautóját feltúrta a kedvünkért, csak hogy a végén rájöjjön, hogy a telephelyén hagyott mindent.
A végén még a helyben vett gyümölcslevét is ott felejtette, úgyhogy azt hirtelen el is tettem...
Közben került pumpa egy rasztahajú (?) négertől, jó kis taposós, ment, mint a karikacsapás. Aura tett még egy kísérletet csavarhúzóra (közben megbeszéltük, hogy in Lithauania / Hungary minden autóban kell lennie szerszámoknak...), sikertelenül, úgyhogy nekivágtunk, mondván, hogy a végén sehova nem jutunk.
Hanem alig mentünk ötven métert (részemről ugyebár a biciklin guggolva), amikor nagy integetve megállt mellettünk az utoljára megkérdezett ezüstszín kabrió, és kiszólt belőle az ötvenes néni eképpen:
— If you give my son ten minutes, he goes home and brings you a screw driver // Ha adtok tíz percet a fiamnak, hazamegy, és hoz egy csavarhúzót.
Hát adtunk.
Úgyhogy hamarosan immár a pöpecre turbúzott biciklijeinken karikáztunk, a nap során először hegyről lefelé — ez volt az a pont, ahol rájöttünk, hogy a fékek egészen elképesztően nyikorognak. Sebaj, féklámpa híján ez is jó balesetvédelmül; többet nem foglalkoztunk vele.

Útközben Liverpool néhány eddig ismeretlen utcáján száguldottunk :-) végig, most kezdtem csak megérteni, hogy azért ez is jó nagy város, ha kisebb is Manchesternél.
Az Albert Dock szépséges, körbesétáltunk, Aura fényképezett, megnéztük a piermaster házát (ő volt felelős gyakorlatilag a dokk teljes forgalmának biztonságáért — és az ő háza maradt meg egyedül épségben a német bombázások után), aztán beálltunk a sorba a Beatles múzeum előtt. Fáin idő volt, öröm volt a lépcsőn süttetni a hátunkat (sorban állás címén), odalenn pedig gond nélkül kaptunk kedvezményes jegyet a JVC-levelünkre (8.50 12.50 helyett, hmm).
Az audioguide-ot hallgatva (hangos vezetés, egy kis kütyü, amelyiken a megfelelő számot beütve meg lehet hallgatni, hogy mit látsz, meg még többet is, persze, hiszen a Beatles korából számtalan szemtanút stb. meg lehetett interjúvolni) rájöttem, hogy ez is megváltozott: mikor jöttem, könnyebben be tudtam fogadni az olvasott szöveget, mint a hallottat. Elég későn kaptam rá a rádióra (az olvasáshoz képest is), de azóta szinte folyamatosan hallgatom; alighanem nem eredménytelenül.

Itt kell beszúrnom, hogy a BBC Radio4 egyszerűen zseniális. Az egy dolog, hogy az egész BBC-n nincs reklám (az előfizetési díjakból tartják fenn). Egyébként ez kicsit kétélű — a műsoroknak főcímzenéje se igen van, így meglehetősen egybefolynak a legkülönbözőbb beszélgetések, a kezdő rádiózónak legalábbis biztos; de azért kétségkívül hatalmas vívmány. Hanem ami még jobb: hogy egyszerűen minden érdekes rajta. Azt hiszem, kb. három alkalommal válthattam más csatornára helyette.
Újságban ugyanilyen a Guardian. (Mondjuk azt furcsállom, hogy egy napilapban a címlap legyen az egyetlen reklámmentes oldal, a többinek legalább a negyede, de akár a kétharmada lehet hirdetés... de hát ahány ház, annyi szokás).

No, a múzeum után még biciklizgettünk egy sort a város dombjain (javarészt sétálóutcákban, persze, de csak egy férfi ordított ránk; megjegyzem, otthon én is utálom ezt, de itt egyszerűen nem ismerem a várost eléggé), aztán jó fáradtan értünk haza. Kicsit szundítottam a kanapén, aztán zuhany és mise a katedrális altemplomában.

És holnap megyek haza...

Farwell // Bucsu

Egeszen zavart vagyok...
Az ertekeles jo volt, folhivtak a figyelmunket a reverse culture shock-ra is, remek lesz, alig varom...
Aztan el kellett bucsuzni a sok jo embertol, es ez is eleg fajdalmas.
Kaptunk vissza egy vagyonnyi lovet (hala a takarekos letunknek), ez jo.
Kicsit koltogettem is belole gyorsan.
Alommunka nr1 nem ir semmit, ez rossz jel.
Alommunka nr2 kuldott egy mailt, hogy kuldjem be a diplomam masolatat faxon maig, kulonben formai okokbol elutasitanak. Elvileg most mar ott van, de hogy elfogadjak-e munkanap vegezten, az remains to be seen.

Pár óra, és indulok

Előbb Liverpoolba egy hétre, aztán haza, csuhajja. Összepakoltam mindent, végre, már csak ki kell porszívóznom a szobát, és aztán végleg itthagyom ezt a böhöm nagy házat, ahol annyit fáztam a télen, de ahol végsősoron talán mégis szerettem élni — egy évet biztosan. :-)

Candle for Tibet

August 7th 2008 is the day before the opening ceremony of The Olympic Games in Beijing. On this day we aim to create the world's greatest LIGHT PROTEST, when at least 100 million people from all over the world will light a candle and say YES to freedom in Tibet!

All you are asked to do is to light a simple candle
on August 7th at 9 pm in your own time zone.

Light the Candle at your home, workplace or in a public place. Put the candle in your Window, or on your desk, or anywhere else where other people will see it and hopefully do the same.

Our light protest will be seen by billions on TV screens all over the world on the day the Beijing Olympics open. We are not against the Olymipcs or anything else for that matter, we stand for Freedom. Period.

On the following day we will issue letters to every head of state in the world to tell him exactly how many people from his country wish Tibet to be free. We will also demand that each one of them will act for the freedom of Tibet.

We will also issue letters to the general secretary of UN, the government in Beijing and to other global organizations with data on global participation.

(Majd lesz magyarul is, becsszó...)

Mondtam már,

hogy rettenetesen unom ezt a tetű (idei) (brit) nyarat? 20 fok fölé május óta nem ment a hőmérséklet, javarészt esik és/vagy fúj. Tavaly volt minden idők legvizesebb nyara itt (egy ismerős 11 esőtlen napot számlált meg...), de állítólag van esély, hogy az idei túlszárnyalja (ennyire még azért nem látszik vészesnek, be kell látnom). Két éve meg a legmelegebb volt, különben, 37 fokkal Londonban.
És tudom, hogy otthon egy hónap alatt hullára meg fogom utálni a kánikulát is, de most már igen-igen vágyom bele.

Mindenesetre azért csak-csak kimerészkedtem ma (öt-tíz perces esők követték egymást lehetőleg azokban a periódusokban, mikor éppen nem buszon ültem), és szétszórtam néhány plakátot a Faludi Akadémia idei filmfesztiváljáról, valamint elköltöttem egy kisebb vagyont a Unicornban (zseniális bio zölséges, élelmiszer- és házt(artás)i bolt). És még egy csudás táskát is vettem (a könyvtárban), itt van, ni:


Tartós, de ha mégis elkopott, lebomlik, és még klímasemleges is (az ő jóvoltukból).
Közben pedig belefutottam egy éneklős alkalomba, úgyhogy mindjárt maradtam is zengedezni velük. Nagyon vidám volt, kéne ilyeneket otthon is csinálni.

The Last Day

Fölrúgtam a(z informal) dress code-ot, és szoknyában jöttem a Booth-ba. Huhú! :-)
Aztán begépeltem négy over 50's story-t (az ötven fölöttiek helytörténetet írnak), közben ment a dráma műhely mögöttem. Jó volt.
Most virslileves (...), almás lepény (made by Alma, a 80 körüli önkéntes néni, hétről hétre), és hamarosan mosogatás. Aztán lassan véget ér a nap, és megyünk "out for a drink", juhé.
Este pedig Austejával, Kate-tel és Kevinnel eszünk az Odd Barban.

...de fizesd ki a péket

Ezek az idők vannak most: a szolgálati telefon visszaszolgáltatása, kijelentkezés az orvostól (meg az egész é-ből -- a veradókat már kiiktattam), búcsú a cégektől (staff, volunteers & users alike), a plébános atyától stb. stb. Már egy hete dolgozgatok az egészen (ideértve a pakolás kínjait is), talán-talán nem fogok belezöldülni egészen a végén.

A hétvégén még megpróbálok elmenni a zsidó múzeumba, aztan azzal nagyjából a városi terveimet is megvalósítottam. Múlt héten jártam az over 50-kkel a rendőrségi múzeumban, az zseniális volt. :-)

Egyszer majd lesz értekelés (itt) is...

Kisszínes rovatunkba pedig talán annyit, hogy ma vettem egy új zöldséghámozót, mert a napokban eltörött az itthoni. És azon nyomban le is hámoztam vele a bal kezem kisujjának a hegyét. :-) De majd gyakorlok veszélytelenebbül.

Rövid hírek

Tegnapelőtt rácsaptam a kapu reteszét a hüvelykujjamra. Valahogy azt vártam, hogy belilul és leesik (a köröm), bár nem volt valószínű, annyira azért nem volt vészes. Nem is lett így.
Ma a középső ujjamra rántottam rá a filing cabinet fölső polcát...
Szombattól tegnapig három filmet láttam, mind megérne egy-egy külön bejegyzést... A Constant Gardener-ről, a Moulin Rouge-ról és a BBC Abigail's Party című, hajmeresztő remekművéről van szó.
Tegnap megérkezett Áron, és mrad is péntekig.

Húha

Bakfitty, a BBC honlapján filmet lehet nézni! Most éppen a Broken Flowerst (Hervadó virágok) by Jim Jarmush. Itt persze szaggat, mint a disznó... de valaki próbálja ki, hátha ez nem csak belföldieknek szól (mint az a hazai oldal ég a Filmszemle idején)!

Kutyák a börtönben

Ez egy újabb erősen érdekes börtönös dolog volt: két tiszt jött két kutyával, megmutatni, mit is tudnak. (A kutyák.)
Előtte meséltek is kicsit róluk, például olyasmiket, hogy ahol én egy vekni kenyér láttán (szagoltán) azt mondom, hogy ez egy vekni kenyér (szaga), ott a kutya lisztet, élesztőt meg miegyebet érez. Ezért nehezebb azokat a kutyákat képezni, amelyek embereket vizsgálnak (body scanning), pl. a látogatóinkat, hogy nem akarnak-e drogot csempészni be: a kutyának figyelmen kívül kell hagynia az ilettő által aznap elfogyasztott (let's say) cheese 'n' onion pie-t két pint ale-lel (hagymás-sajtos lepény két pofa világos, nem szénsavas sörrel), az illatszereit, az izzadtságát stb.
De azért így is elég jól megy nekik. :-)
És persze a kutyák játszani akarnak (minden találat után játszhatnak egy sort a teniszlabdával), ez hajtja őket. (De nagyon. Láttam.)
És aztán a legérdekesebb: a mobiltelefon-kereső kutyák. Mert ugye a telefonok is meglehetősen nemkívánatos tárgyak odabenn: kezve attól, hogy percek alatt fizetőeszközzé válik, addig, hogy nemrég valaki megrendelt egy gyilkosságot a cellájából. Hanem a mobilok azért nem szaglanak úgy, mint egy zacskó por, úgyhogy ez fárasztó nagyon. Míg drogok után egy-egy kutya két szárnyat is végig tud vizslatni egy nap, addig a telefonszimatolókat majdhogynem minden cella után pihentetni kell kicsit.
De azért így is elég jól megy nekik. Megtalálják a bekapcsolt telefont, a kikapcsolt telefont, a töltőt, és még a SIM-kártyát is (ha egyszer már volt telefonban, mert az egészben az akkumulátorfolyadék a lényeges, azt érzik).

Harm Reduction // Ártalomcsökkentés

(Végre nekiveselkedem annak a két (három?) bejegyzésnek, amelynek éppen csak címet adtam, hogy el ne feledkezzem róluk végleg... Ez május 21-ről való, de a mostani dátummal fogom elmenteni, különben senki sem találná meg.)

Ezen a bizonyos májusi kedden (?) tehát a Lifeline nyílt napján jártam, az ő legfőbb tevékenységük pedig éppen ez: ártalomcsökkentés. Elsősorban kábítószeresekkel dolgoznak (illetve tanácsadással nem-használó érintetteknek, illetve van egy sor remek kiadványuk is), de nem kizárólag drog-témában: van pl. orvosuk (vagy legalábbis valami nővér-féle), aki rémséges dolgokat mesélt lábfekélyekről (az intravénás droghasználók között nagyon magas a trombózisosok aránya is, nyilván a fekélyesedés is keringési zavar), meg teszteket is csinálnak, dolgoznak pl. egy sor prostituálttal is, akik java része kelet-európai (és persze nem nagyon értik egymást)...
De a lényeg a tűcsere. (Életembe' nem gondoltam volna, hogy ennyiféle tű van...) Meg hogy osztanak valami más savat, amelyik nem teszi annyira tönkre a vénát, mint a citromsav (a pontos mechanizmussal nem vagyok tisztában, de úgy tűnik, a por-drogokat citromsavas vízben „szokás” feloldani, hogy injektálni lehessen — az pedig jól szétmarja az érfalat); meg kicsi szórólapokat arról, hogy hogyan tudod nagyobb eséllyel nem szúrni át a vénád túlsó falát is; meg ilyenek.
Persze, ennél távolabbra mutat a dolog: a tapasztalat azt mutatja, hogy pár hét (hónap, év...) „beetetés” ((értsd jól)) után könnyebb valamiféle egyéb szolgáltatások felé mozdítani a usert: orvos, érdeklősés esetén tanácsok a ritkább használathoz (to cut off on sg), detox és mentális segítség előtte-alatta-utána...

Mindenesetre én kept wondering (nem győztem csodálkozni). Mért gondolom azt, hogy fényévekre vagyunk ettől az alapállástól? Otthon valószínűleg az lenne a vélemény, hogy ettől csak több lesz a narkós, pedig... hát, én igazán nem értek hozzá, de valahogy nehéz elképzelnem akárkit, aki azt mondja, hogy „Remek! Ha kapok steril tűt, akkor igazán nincs mit aggódnom! Hajrá!” Szerintetek hogy van ez?

El is felejtettem

megírni, hogy jelentkeztem egy (fél)állásra. Kicsit dreamjob-szaga van, nem is annyira bánom, hogy innen intézem: egyelőre nem foglalkoztat az egész munkaszerzés túlzottan, így alighanem az sem fog, ha nem kapom meg.
De azért jó lenne.
(Lehet, hogy nem kellett volna közzétennem még, mert mi lesz, ha most aztán innen fognak özönleni hozzájuk a jelentkezők?! ;-))

Just Quickly, Again // Megint csak roviden

(Elveszett a magyar billentyuzet, bocsanat. Elvileg oda van allitva, de csak nem megy.)
Szoval az otthoni net hol megy, hol nem (de inkabb ez utóbbi — nicsak, megkerültek az ékezetek), a cég(ek)nél meg igyekszem a sürgős/fontos tengely mentén eljárni, ezért nemigen volt blog újabban.
Tegnap egy (holt unalmas) élelmiszerhigiénia-tréningen voltam, a végén vizsgáztam is (30 db feleletválasztós tesztkérdés), lehet, hogy kapok egy (Level2?) Food Hygiene qualificationt, de jó lesz nekem.
A hétvégén barba(e?)que-partit tartottunk a másik két közösség részvételével, jól sikerült, dacára az esős-borongós időnek (Tom & Aura megsütötte kinn, mi meg megettük benn).
Szombat este megnéztük az Awakenings-t (Ébredések), zseniális. (És a végén még eljutok arra a szintre is, amikor felismerem Robin Williamst — az elmúlt hónapokban háromszor is láttam. :-))
A bodzaszörp várakozáson felül jól sikerült, azóta el is ajándékozgattunk belőle, úgyhogy biztos nem éri meg a következő két hetet. Ez van.

A polgári ellenállásról

A mai Guardian hozott egy igen-igen érdekes és szép cikket arról, ahogyan különböző helyi közösségek próbálnak közbelépni a bukott menekültek erőszakos deportálása (vagy földönfutóvá tétele) ellen. A leghajmeresztőbb az a társulás (azaz hát ami őket életre hívta), amely egy olyan (önkormányzati) iroda mellett üzemel, ahol a menekülteknek időről időre jelentkezniük kell. A szervezet listát vezet mindenkiről, aki bemegy — és aztán, aki nem jelentkezik kijövetben, azután elkezdenek nyomozni. Ugyanis így szoktak ún. detention centre-ekben eltűnni illetve visszatoloncolódni az emberek... Jónéhányukat sikerült kiszabadítani tárgyalással, lobbival.
Ráadásul, az egyik fő érv a menekültek ellen az, hogy nem illeszkednek be: hát, ezekben az esetekben, amikor fél lakótelepek fognak össze egy-egy családért, ez aligha tartható érv.

Vajmi kevés izgalmas

Beneveztem SzadóGézához péntektizenharmadikázni.
Tegnap befejeztem az új Volunteers' Newslettert a Visitors' Centre-nek, az előző (4) után ez most 8 oldal, meg is gyűlt vele a bajom, míg kiagyaltam, melyiket hova kell szerkeszteni, hogy aztán működjön nyomtatva-összehajtva.
Walinak (vincés önkéntes lányka — a maga mondjuk 182 cm-ével, izé — Zambiából) a következő az utolsó hete, úgyhogy nagy reményeket fűzök egy esetleges közeli börtönsétához.
Tegnap csináltam bodzaszörpöt, red cabbage & apple bake-et (lilakáposztás almás dolog sütőben) és Ottis-féle zabpelyhes kekszet. Az első egyelőre alig világosabb, mint a kóla (a karamell miatt), kíváncsi vagyok rá erősen. A másodikat megjegyezzük, mert jó (le kéne másolnom azt az egész zöldséges szakácskönyvet), a harmadik pedig még az előző zabpelyhes dolgoknál is finomabb lett, juhé. (Alighanem azért is, mert ezúttal nem tettem bele beáztatatlan mazsolát...)
Tegnap gyors egymásutánban három ízben nyertem rummikubban Aura és Tom ellen. Vajon a sudoku okosít? :-)

Pay it forward!

Új játék van blogger-körökben (én Ottisnál leltem rá), így fest:

1. Csatlakozhat bárki, akinek van blogja.
2. Az első három kommentben jelentkező kézzel készített ajándékot kap tőlem.
3. Az ajándék az elkövetkező 365 nap valamelyikén fog érkezni.
4. Cserébe előre kell fizetni, mégpedig úgy, hogy ezt a felhívást a jelentkezők is közzéteszik a saját blogjukban, vagyis maguk is megajándékoznak három embert.

Hajrá-hajrá! ;-)

Hard to Belive // Alig hiszem

Egy hete először rendesen megy az internet itthon már majdnem egy órája, úgyhogy most próbálok mindent elintézni, gyorsan... (Annyira azért nem rossz a helyzet, mindkét munkahelyemen jutott belőle.)
Különben hamarosan indulunk Liverpoolba, ahol öreg-önkéntes :-) találkozóval, tartományfőnökös misével és (coming of age) bulival ünnepeljük a JVC nagykorúságát (21 éve fut a program, juhé).

Ja igen, a tárgyakról akartam még mesélni. A rossz hír az, hogy földobta a talpát (?) a fényképezőgépem. Óvatlanul kihúztam a kábelt belőle (még Londonban; a számítógép szemlátomást nem vett tudomást a csatlakozásról, úgyhogy meg voltam győződve, hogy baj nélkül megtehetem), amire szabályosan lefagyott, olyannyira, hogy az egyetlen gomb, amelyre reagál, az üzemmódválasztó tekerő. Végül kínomban kivettem belőle az akkumulátort, de ha visszateszem, most is elindul, dacára az OFF-ra húzott póver gombnak.

A másik, a jó hír, hogy tegnapelőtt vettem magamnak egy karkötőt. Meg egy nyakláncot is hozzá. :-) Színes, üveg, indiai, és supposedly fairly traded (állítólag méltányos kereskedelemből származik). Igazából ősz óta kacérkodtam velük, de most érett meg az idő.

A vonatokról

Hétfő délután valami szűk két és fél óra alatt fölröpített a vonat Londonból (jó 260 km)... de én bizony visszasírtam a hazai, lassú és hangos testvéreit... amelyeken soha életemben nem voltam rosszul, ellentétben ezzel.
Az elméletem az, hogy míg az otthoni vonatok javarészt vertikálisan zötyögnek, az itteniek horizontálisan ráznak, és ez veri ki a mutatóimat.

Arról, hogy lehet arany, ami nem fénylik

Az Európai Ökocímkéről olvastam, s jé, nahát, környezetbarát tisztítószereket gyártó hazai vállalkozás (a 3 eddigi magyar jutalmazott egyike), nohát, nézzük csak. Közvetlen link nincs, rákerestem tehát, és íme: ez a cég honlapja...

Londonban, sej

Csak gyors életjel újra: szombaton másfél óra késéssel bár (feltehetőleg egy katonai gép leszállását vártuk...), de végülis megérkeztünk a Gatwickre, persze Tanjának elment az utolsó vonata, úgyhogy ő az éjszakát egy buszon volt kénytelen tölteni... Én meg becsöpentem egy hamisítatlan migrant worker community-be (vendégmunkás közösség), ahol valakinek pl. az első szabadnapja volt 30 (!) nap után, és minden ehhez hasonló.
Én meg holt beteg lettem eddigre (a pénteki megfázás lázat is hozott), úgyhogy rövidesen ágyba kerültem, másnap pedig (mondván, hogy főzőcskézni aligha mennék be hétfőn úgyse) végül abban maradtunk, hogy jobb lesz nekem még egy napot itt töltenem, hát maradtam. Szisz úgysem dolgozik ma, hát beszélgethettünk kedvünkre.
Hanem most azért lassan fölkerekedem, legközelebb már Manchesterből írk.

3rd and Probably Last Letter about Miscellanous (?) Stuff

Now I should write about two whole days which will be surely beyond my capacity so I apologise in advance for not going into any details.

Yesterday at 11 we got on a bus, and travelled to Trakai, the historic capital of Lithuania. It's a beautiful town quite close to Vilnius, with a castle on a lake (actually, more lakes, I think), some reminiscences of the historical minorities in Lithuania (the Karaites and the Tartars), and florishing green surroundings everywhere.
We had kibinai for lunch, a Karaite dish, similar to cornish pastry (filled with mutton and onion).

After that we came back to Vilnius, and had a long walk in the Old Town. We've seen lots of churches in various conditions, and heard interesting legends and stories from our nice guide. I think for me the most interesting was the (former) Jewish Quarter and the baroque Orthodox church with a strikingly grass-green iconostaz (turned into that from the former altar).

The dinner was in a popular traditional restaruant where there is a snake kept under the stairs (I am not sure wether this is a part of the local traditions). Marie, Tanja and me all ate cepelinai with different sauces, it's really nice and really filling. :-)

After dinner (at around 8.30, I guess) we met the Baltic Jesuit provincial, who is a very nice guy. He greeted us as maybe the pioneers towards a Lithuanian JVC, and later on even joined us for the (presumed) folk dancing evening. [Aura, he was happy to hear about you. Don't worry, I didn't tell him the truth... ;-)]

But unfortunately we went to another venue where there was no dancing but a great Norwegian group playing (mostly) the langeleik. It was absolutely perfect sleeping-music, so I soon found myself almost asleep... luckily, the others, too, so we hired a taxi, and headed home during the next (Polish?) band's play.

Today we had a nice (also singing) morning prayer (this time led by the French girls), then a game about living and working with people of different social and cultural backgrounds. Later in the morning we were given a little story from The Velveteen Rabbit, and some reflection questions on our JVC/JEV experiences. The sharing was in small groups from at least two different countries -- we were just four with Tanja and two French JVC girls (one of them from Germany), so we could have a pretty good conversation with enough time for everyone. I found it inspiring.

Now it is free time after lunch, and because we'll have half a day more for the city tomorrow, I stayed at the hotel. Silence is golden, all around...

2nd Letter: The Sky Above Vilnius

The sky above Vilnius is [well, now it is black but it was] about half blue and half cloudy (mostly with white clouds). It was a beautiful day again, nevertheless because we had a bit less work to do (or at least a bit less to do with words).

After a nice musical morning prayer (the Slovak girls are really musical!) we got on a bus, then on a trolleybus, and went to the social centre of the Blessed Jurgis Matulaitis parish. They work with children and youngsters mostly considered as being "at risk", as well as with mentally disabled [I know it's not p. c. any more but it is how I can say it, sorry. I don't mean it mean] people from all ages, and also families, parents, mothers, pregnant women etc. It's a not very spacious but nice colourfully painted place, you'll find pictures later, probably. The church next is especially worth having a look at...
What I found interesting & really nice was maybe two things. First, they will have 4 EVS volunteers soon (once they had a Muslim guy who worked with the mentally disabled people where there is lots of spirituality going on, and he really enjoyed it). And second, they do recycle what none of my (UK) placements can be bothered with... (And even though there is surely no collection, you can only take it to the big bins if you are enthusiastic enough.)

The city itself, as far as I've seen it (from one suburb to another) is pretty much like any other "Eastern Block" cities (suburbs): smaller and bigger blocks of flats are standing one by one. But there is quite a lot of green around, even a forest! Almost everything was old around but the people seemingly all take care of their appearance. No one in jogging suit or pyjamas on the streets.

In the afternoon we had the presentations about social inclusion & our workplaces but now a French girl is waiting for the computer (meanwhile chattinmg a bit in Spanish with Diana :) ) so I rather take leave [does anyone say this since the time of Jane Austen?]. I'll try to go on tomorrow.

Letters from the European Meeting - vol 1

(No guarantee for more -- sorry in advance if I can't manage to write more.)

Sooo, here we are:
3 volunteers + 2 staff from JVC Britain,
4 (= the whole single community) + 1 from JEV Slovakia,
2 + 2 from JVC Ireland (they also only have one community),
3 volunteers from JEV Germany including the only GUY (Berlin, Leipzig & Vienna -- but as it turned out, there are German JEV groups in Mexico, Brussels, Bosnia, and Romania, as well), and
5 + 1 from JEV France (Marseille & St Etienne -- all volunteers but one who only noticed at the airport that her passport has expired..).

It's a bit strange that the numbers of the participants don't at all reflect the size of each programm(e?)...

There are some language barriers (for the first time in my life, I am among the betters with my English -- no wonder after 8 months of use day and night) but we can overcome it. Strangly for me, those participants who are foreign in their programme, are usually from a country that also has JVC like a Slovak girl in France, or the other is a Lithuanian in Germany (so she's at home now). The Slovaks are pretty shy with their English but fortunatelly their leader is Katka from JVC Birmingham 2005/06.
(Am I totally boring & without any meaning...?)

Today we had some icebreaking & group building, and then the presentations about JVC and the values in our country. Some bits&bobs that may be interesting:

- The Irish community lives in an even more crap area than Ancoats. It's called Ballymun -- it's a towerblock quarter in Dublin. All their placements are there, too.
- The Sovak girls were the most creative by the presentation: the sang a simple song about their days, with two recorders, a guitar, and a piano. The showed pictures and the lyrics meanwhile. They live in a small village near Bratislava, where some Jesuit institutions are working, as well. And they only work for four days, Friday is reflection with two nonnes, and a mass.
- The Germans have three "ordinary" communities, and some abroad (see above) but they meet 4 times during the year all. Those abroad send a letter every month in which they explain everything going on ith them (mostly for the sake of their sponsors). I think this Lithuanian girl is the only foreigner in the whole programm.
- The two French communities meet for a thematic weekend every month (such as community, violence-free conflict resolution, Islam (they meet more Islamic people a day than Christians, they said), and so on. Also, their values are called: service, community, spirituality, and "human formation" (these weekends).

Probably we are the only ones with internet at home.

Now there is an optional mass (well...), and after that there will be social in the sauna. I think I'll finish it for now.

In Vilnius, two hours later then it is written underneath :)

Itt vagyok

Egeszen pontosan itt, 
ha elirtam a linket, akkor bocsanat, ez egy fura bongeszo, 
keptelen vagyok uj ablakot nyitni 
ill. nem megy a jobb egerful se.
A lenyeg: a Lake District gyonyoru volt,
majd egyszer lesznek kepek is,
tegnapelott megmasztunk egy 949 m magas hegyet, 
ami, elismerem, magaban annyira nem lenne izgi, 
de kb. szazotvenrol indultunk :-),
tegnap este koldulnom kellett 2 fontot, hogy legyen
vonatjegyem vissza (nem csak onhibambol),
(vegul egy tizest kaptam, mert vannak meg jo emberek,)
ma reggel irany Gatwick, 2 atszallassal, de vegul 
teljesen idoben (bank holiday ide vagy oda),
aztan persze a gepunk kesett kb. masfel orat,
de vegul csak-csak ideertunk, eljen-eljen.
Eddig 5 db tot lanykaval talalkoztunk, kedvesek nagyon.
Varjuk a pizzat...
Es h1 van, 27-en hajnalban, csak nincs
turelmem atallitani az idozonat.
(Attordeltem, mert nem mutatta a sorok veget.)

Címszavas

Van két megcímzett, de még üres bejegyzésem is, lehet, hogy sose lesz belőlük semmi... Most mindenesetre csak röviden:
Ezerrel készülök Litvániára, most éppen hajléktalanság és rabok a királyságban témában;
délután munka, aztán jön Melitta,
holnap de. visitorok, délután indulunk a Lake District-be az egyetemi lelkészséggel,
vasárnap este én vissza (ő marad hétfőig a többiekkel),
hétfő reggel vonat > Gatwick > repülő > Vilnius,
szombaton vissza > London,
a következő kb. 18 órát várhatóan megállás nélküli beszélgetéssel töltjük Szisszel,
majd vasárnap haza.
Hogy mindeközben honnan és mennyiit írok majd, az remains to be seen avagy még kétséges.

Scared // Félek (?)

Huhh, elképesztő darabot láttam ma a Royal Exchange stúdiójában. Linket sajnos nem tudok adni, a Gugli 13 órája ugyan még látta ezt:

SCARED. This is the third production to come from the Royal Exchange's Refugee Theatre Company and is a response to the Refugee Action campaign on ... ,

de már a cache-ből sem tudom előszedni. :-( (Ennyi van, az oldal második fele.)

Szóval ebédnél került szóba, hogy akár mehetnék színházba is ma este a céggel, és hát persze miért is ne.
A darabot nyolc (?) különböző korú (kb. 19–60 éves), különböző eredetű (Angola, Kongó, Irak, effélék) menekült adta elő, volt valamiféle története, de leginkább a saját történeteik lazán összefűzve.
Szóba került, hogy „Anglia, és a fair play. Ez a kettő összetartozik”... Hát... A menekült státusért folyamodás 7-10 évet is igénybe vehet, addig a minimálbér alatti juttatások (+ tömegszállás, ami többnyire olyan épületeket jelent, amelyeket másra már nem tudnak hasznosítani), javarészt kuponok formájában. Dolgozni nem dolgozhatnak (nem is önkénteskedhetnek) legalább az itt tartózkodásuk első fél évében, de talán mintha később se. Akit elutasítanak, az ebből a jövedelemből is kiesik, marad az utca, a civil szervezetek, vagy a haza(??)térés.
Peter, a JVC főnöke mesélte, hogy szociális munkásként járt a manchesteri reptér alatt kialakított, ablak nélküli fogdában, ahol a kitoloncolás előtt állókat tartják őrizetben...
Mindehhez a menekülteket végzés nélkül fogva lehet tartani évekig. Jópáran itt lesznek öngyilkosok — soha nem hallani róluk.

És igen, ezeknek az embereknek még így is jobb itt lenniük, mint otthon. És ez a szörnyű igazán. (Meg ugye az emberi jogok ebben a highly civilised, évszázados demokráciában.)

Belátom, a darabról nem sokat írtam, de nem is igen tudok. Talán annyit, hogy nem volt cél a vérfagylalás, volt benne humor jócskán, és volt remény is. A szereplők teljesen felszabadulatk voltak, ahogy utána találkoztunk a kicsi előtérben. Talán ők már megkapták a menedékjogot (a becslések szerint ez mintegy 30% jó szerencséje), ami persze vajmi kevés reménnyel kecsegtet a nyugati körülmények között, de mégis: nem fogja holnap lemészárolni őket a rezsim, a szomszéd törzs...

Ajúniusi Refugee Week (menekültek hete) programfüzetének a címlapján ez áll: Let's all celebrate! (Ünnepeljünk mind!) Hát, én nem tudom...

Meg még egy (cikk)

Ezzel a lelkigyakorlaton találkoztam, és bár nem feltétlenül nagyon időszerű, érdekes lehet (nekem az volt): Why Catholics Fast.

Csak egy cikk

Pár hete olvastam a Guardian egyik mellékletében ((a Piccadilly Gardens füvén hasalva, amúgy)): arról szól, hogy hogyan működhet egy/a közgazdaságtan, miközben egyre több dolgot adnak (kvázi vagy egészen) ingyen (repülés, letölthető anyagok stb.).

Megyünk sétálni, ez volt Aura születésnapi kívánsága.

A cottage cheese dicsérete

Vetettem ma cottage cheese-t, és hát remek. Apró pici (na jó, nem olyan apró, mondjuk fél centi átmérőjű) gömböcskékre szedett túrót kell elképzelnünk, amolyan tejföl-féle krémmel összedolgozva. Ami pont arra jó, amire az otthoni tejföllel evés: lazít rajta, nem olyan száraz a túró tőle.
Úgyhogy most ez volt vacsorára (apróra vágott zöldhagymával, kolbászos kenyérrel), és ez lesz reggelire is (okosan megcsináltam a szendvicset ma, mert reggel soha nincs rá időm).
Semmi kétség, heaven is made of cottage cheese.

Bits 'n' Bobs // Ez meg az

Az egyik, hogy vettem egy könyvet. Azóta rájöttem, hogy lehet, hogy nem is annyira nekem lesz jó, mint inkább mondjuk Julinak vagy Áronnak (én, ha elém kerül egy papírdarab, írni kezdek rá; ők rajzolgatnak), de sebaj, meglátjuk.

A másik, hogy ma a templomból jövet szembetalálkoztam Amandával, a főnökömmel (Booth): a Nagy Manchesteri Futásból jött éppen. Egymást érik a sportesemények. :-)

A misén amúgy bérmálás volt. Püspök sehol, de ami még furcsább, a kölkek úgy 10-12 évesek lehettek, és ahogy a végén kiderült, többen még elsőáldozók is csak ezután lesznek. Kicsit meglepett ez a fajta ügyvitel, majd megkérdezem Sarah-t, hogy az országos szokás-e ez, vagy csak valami helyi ötlet. (Megindokolni persze meg lehet ezt is, azzal nincs gond.)

Különben remek időnk van, éppen két hete! Egy-két egészen meleg nap is volt, de főleg az, hogy napos, talán 3x esett összesen. Holnap kezdem a második Week of Walk-omat (A sétálás hete :-)) azzal a felkiáltással, hogy minek nekem buszbérlet, mikor a hónapból mindössze két héten dolgozom (és vagyok a városban, egyáltalán). A múltkori (két hete) egészen csudás volt, keresztül-kasul bóklásztam Ancoatsban, és a fő bajom az volt, hogy olykor már nem volt további (a tisztesség határain belül) levehető ruhadarab rajtam. Erre a hétre esőket mondanak, hát, a végén legföljebb veszek egy-két buszjegyet.

Local News // Helyi hír

Tegnap valami nagy focimeccs volt ittend (Istenem, hát én még mindig nem tudom, mi az UEFA, de mindenesetre final cup-ja volt), elverték a skótokat (azt viszont már tudom egy ideje, hogy Glasgow protestáns csapata a Rangers; a katolikusnak most persze nem tudnám fölidézni a nevét), és hát lett belőle nagy haddelhad(d?). Összefoglalót nem találtam róla, de megnézhetitek például egy résztvevő rendőr meséjét (videókkal, amelyeket én itt nem tudok lejátszani), illetve az olvasók fotóit (immár „tájkép csata után” hangulatban).
Ja, én eközben mit sem sejtve Rainhillben készülődtem a litván találkozóra, már csak a netről értesültem a fejleményekről. Egyszer majd írok a lelkigyakorlatról is (ezt-azt), de lehet, hogy az már nem ma lesz.

Alig ért vissza, máris továbbáll

Most akkor lelkigyakorlat, ma estétől jövő szombat reggelig. Mérsékelten lelkesít, de azért jó lesz.
Más érdekes éppen nem jut eszembe, így hát most csak ennyi.

Still Human Still Here (Mégis ember, mégis itt van...?)

A nap egyetlen említésre méltó eseménye az volt, hogy elmentünk Tommal tüntetni a menekültek ingyenes orvosi ellátásáért. Volt vagy száz ember (ők szervezték), a legkülönfélébb transzparensek alatt, igazából csak a humanistákat hiányoltam, itthon gyakorlatilag ők a legaktívabbak efféle kérdésekben.
Éreztem némi késztetést, hogy a Communist Party zászlaja alatt felvonulókat megkérdezzem, mégis mennyire gondolják ezt komolyan; de aztán beértem annyival, hogy Tommal értekeztem egy sort az elméleti és a gyakorlati kommunizmus fölötte eltérő voltáról. De ott voltak az anarchisták, a városi tanács (?) mentális betegségekkel foglalkozó csoportja, a nemzeti újságírószövetség, a brit—líbiai szolidaritás, valakik a klímaváltozás ellen... ki tudja, ki mindenki még.
Vonultunk egy jó kört, aztán a városháza előtt meghallgattunk néhány speakert (kisebb részt menekülteket, nagyobb részt velük foglalkozókat, de még egyiptomból is telefonált valaki, ami mintha kevésbé vágott volna ide, de nem baj, azért lelkesedtünk kicsit, hadd hallják, hogy velük vagyunk — valami gyár 25 ezer (!) dolgozója sztrájkol), aláírtunk két kérvényt, aztán hazajöttünk.

Uhh

Volt egy fiatal nő a Visitors' Centre-ben, az ősszel majd' minden héten találkoztunk: azok közül való volt, akik szemlátomást jól kopingolnak az eseményekkel. Párhónapos fiúcskát hordott magával, játszott vele, nevetett rá, és általában, mosolygott mindenkire, beszélgetett... tényleg kevés ilyenünk akad, sajnos.
Emlékszem, mondta valaki, hogy a szemünk előtt fog felnőni a gyermek, mert apukát nagyon hosszú időre ítélték...
Aztán most már pár hónapja nem találkoztam velük, a férfit átvitték valahova máshova, talán utána is költöztek, ahogy az néha megesik.
...És az előbb az újságban megtaláltam, tiszta véletlenből, először nem is tudtam, honnét ismerős ez a név. Tavaly télen egy másik huszonpár évessel együtt mintegy másfél óra alatt 4 embert raboltak ki, ők nem tanúsítottak ellenállást. Az ötödik, egy hatvanas férfi igen, őt gyakorlatilag agyonverték, mikor nem volt hajlandó megmondani nekik a bankkártyája PIN-kódját. Aztán magára hagyták, és nincs kizárva, hogy még egy napig élt a szerencsétlen — 17 nappal később találták meg a holttestét.
Tegnap ítélték el őket, legalább 28 illetve 24 év letöltendőre (az életfogytiglan automatikus). Több gyereke nem fog születni, ezt pedig nem fogja látni felnőni... De marad a kérdés, hogy milyen volt ez az ember „civilben”... hogy mi vitte idáig... hogy mi lesz a feleségével, aki, hacsak nincs most valahol nagyon messze Greater Manchestertől, most az egész környék gyűlöletének ki van téve újra (ahogy eddig is minden alkalommal, mikor cikkeztek a dologról, gondolom)...

103., melyben visszatér a furcsa országba, alszik, dolgozik és választ

Tegnap tehát vissza, egészen kényelmesen, hála a Ferihegy vasútállomásnak. („És Ferihegyig is utazik?” — kérdezte a kalauz, Áron szerint azt kellett volna válaszolnom, hogy „Nem, Manchesterig, de a vonat csak Ferihegyig visz.”)
A liverpooli reptér szép beatleses, de jócskán túlnőtte önmagát, úgyhogy visszafelé egyrészt sétáltunk egy jó ötpercet a kifutópálya oldalán (zárt, de azért huzatos alagútban), másrészt álltunk sorban még úgy húszat (részben már benn) az útlevélvizsgálatra várakozva. Párszáz emberre három néni, nagy komótosan...

Ma délelőtt aludtam, aztán vettem színházjegyet estére (Tenessee Williams: The Glass Menagerie — magyarul a szerzőről és a darabról), aztán bementem dolgozni, ahol Something Unexpected Has Happened (Valami Váratlan Történt), 3/4 4-kor bezárták a bótot (börtönt), és lélek az ajtón se ki, se be. Állítólag az szokott történni, hogy valamelyik irányban elszámolják a rabokat (mármint befelé menet a szárnyuktól a látogatásra vagy vissza), és akkor aztán megáll az élet, mert mi van, ha valaki megszökött.
Persze sose szökik meg senki, de azért az aznapi látogatásokat lefújják, és amíg megoldódik minden, addig marad mindenki a helyén. Jelen esetben még a kétórai látogatók is benn voltak, pedig nekik 3-kor ki kellett volna jönniük.
Így megy ez.

Az előbb pedig választottam, Tom iránymutatását követve a zöld párt jelöltjét. Lehet, hogy visszamegyek, és megpróbálok csinálni fotókat... bár kb. ugyanúgy ment a rendszer, attól eltekintve, hogy a fülkéken nincs függöny, a szavazólaphoz pedig boríték, ceruzával kell szavazni, és össze kell hajtani, majd megmutatni a cédula (ballot paper) külsején a jelet, mielőtt bedobnád az urnába (ballot box).
És hogy ne érhessen meglepetés, szép nagy papírokon közlik, mennyire vagy büntethető különböző választási csalásokért. :-)

Na, megyek omlettet sütni vacsorára.

102. bejegyzés, melyben a főhős szülővárosába érkezik

Ééés igen, hazaértem. A reptéren (Ferihegy) ugyan egy jó félórácskát ücsörögtem azon tűnődve, hogy vajon hogy jutok haza, ha az összeszedésemre rendelt autó mondjuk lerobbant valahol... ugyanis a világ legszabadabbjaként nekivágtam telefon és egyetlen vas készpénz nélkül — az elmúlt 8 hónap során pedig, mint most kiderült, törlődött a fejemből a bankkártyám PIN-kódja... Két próbálkozás után úgy ítéltem meg, kódot könnyebben szerzek, mint kártyát, így ezzel föl is adtam.
Fölmerült, hogy megfenyegethetek egy taxist, de valahogy nem éreztem magamban a potenciált...
De aztán begördült az ismeretlen autó (egy bordó Ford) benne a mamámmal, és már indultunk is vissza. Alig 2 óra volt az út vissza (is)...
Itthon éppen szerelték széjjel, csomagolták és vitték a zongorát. Sóhaj...

Irány a Baltikum

Nos, amin a másik két közösség heteket rágódott, azt mi úgy tíz perc alatt eldöntöttük, és úgy alakult, hogy Manchesterből én megyek a jezsuita önkéntesek évi rendes európai találkozójára, Litvániába. Május 26—31., Tanjával (Németo./Liverpool) és Dianával (Kolumbia/Birmingham).

A színfalak mögött

(A)Nikónak és G. Gyurinak

Tegnapelőtt a Royal Exchange színházban jártam a Booth-szal, zseniális volt. Indul ugyanis az új dráma-workshop, és ez ott fog játszódni (a stúdióban), evégből a nulladik alkalommal végigvezettek a színházon. Némi zsargont is sikerült magamra szednem, persze már a felére se fogok emlékezni.
Szóval: a színpad (stage, persze, ez megvolt korábban is) körbe van ülve :-) nézőkkel, egészen pontosan 7 oldalról (így senkinek sem bámulnak egyenesen a képébe szemből). Mivel ilyenformán díszleteket (sets) csak igen korlátozottan tudnak használni, hangban mondanak el sokmindent: voltunk a hangmérnök (?) műhelyében is, egy félkörnyi asztalon állt a felszerelése, és a feje fölött körben 7 hangfal, hogy valamennyire visszaadja a színpadi hangzást. Minden darab teljes hanganyagát CD-re veszik, ahogy a világítás is számítógépbe van táplálva, és két gép van üzemben minden előadáson (show), hogy ha az egyik leállna, automatikusan vihesse tovább a másik. A fickó amúgy mindenhova viszi magával a hangfelvevőjét, mert sose lehessen tudni, éppen milyen anyagra bukkan. :-)
Súgó (prompt) nincs, állítólag profi színházakban itt már sehol.
Backstage (ez vajon mi lehet magyarul? :-)) híján persze a színészeknek nincs hová lelépniük, így hát az előadás idejére lezárják a külső teret (alsó kép), és a szereplők a nézők ajtóit használják. Kívül van egy-egy kicsi öltözőjük, egybe belestünk, a legfontosabb tartozék egy villanykanna volt. Ezek még előadás közben is teát isznak. :-) Amit feltehetőleg az öltöztetők (dressing people) vagy az ügyelők (?) (ushers) főznek nekik, mikor éppen nem az ajtót nyitogatják előttük (persze van képernyő is, amin látják a benti eseményeket, meg piros-zöld lámpa az ajtó fölött).
Aztán voltunk a műhelyben, ahol a jelmezeket (costumes) szabják-varrják, láttunk terveket, és megtudtuk, hogy ha lemegy az előadás (hat hétig játszanak mindent), akkor vagy a jelmezkölcsönzőbe kerülnek, vagy a raktárba (a parasztruhák). Körbe a falakon beépített szekrények a legkülönbözőbb felratokkal (szalagok, gombok, gyöngyök színek szerint stb. Az anyagokat vagy a helyi boltokban veszik, vagy katalógusból rendelik).
Az odavezető folyosón néhány böszme nagy mosógép állt, vasalódeszkák, vállfák...
Voltunk az öltözők folyosóján is (dressing rooms; de a bolti próbafülke lehet changing room vagy fitting room is), csak belesni nem tudtunk egybe se, mert már el voltak foglalva a matiné miatt. De az kiderült, hogy van zuhanyzó, az öltözőkben pedig ágy is. :-) És a folyosón egy hirdetőtáblán egy nyitott zacskó majomcsemege (mogyoró, dió, miegymás) lógott.
Végezetül megnéztük a stúdiót (középső kép), és utána a green room-ot (büfé és társalgó a dolgozóknak), ebben a legjobb az volt, hogy végre megértettem, miért hívják a Metro (egyik...) pletykarovatát The Green Room-nak. Amúgy ez épp narancssárga, de eredetileg zöldek voltak, mert azt tartották, hogy az megpihenteti a színészek szemét a reflektorok fénye után.
Amihez nem tudok mesét keríteni, az az opening night (bemutató) és a press night (sajtópremier?).
És én is színházban szeretnék dolgozni...

PS: A linkelt oldalak többsége alján vannak mindenféle vidám érdekességek ('bits & bobs'), érdemes legörgetni hozzájuk.

Itt jártak a bátyámék

és meg kell vallanom, a gyermekek fárasztóak (egészen általánosságban, gondolom), de emellett bűbájosak is (erről kevesebb képem van általánosságban, de remélem, így szokott lenni). Mese majd bizonyára lesz náluk, képekkel; nekem továbbra is inkább csak életjel-szinten van érkezésem jelentkezni. Tulajdonképpen hálás lehetek, hogy ennyi időt kibírt az internet egyhuzamban.
Az is nekik (Gáboréknak) köszönhető, hogy vannak új képek a Flickr-en (l. jobbra), csak mivel az ingyeneseknek csak három sorozatot engedélyez, nemigen tudom rendezni őket.

A Booth-ban tegnap olasz babos-tésztás levest főztünk (és persze itt senki sem tudta leütni a magas labdát, „eredetiben” Pasta&Bean Soup), majd talán lefordítom a receptet egyszer. Jövő héten még izgalmasabbra vállalkozunk: vietnámi fasírt földimogyorós szósszal (sajna ez nincs meg online). Nem tudom, a népeim mennyire fogják szeretni, de hát kísérletezés az élet...

Okosodás

Ma már a második rövid okosításon vettem részt ezen a héten. Az első a City Center Project meglátogatása volt, amelyik 16–25 éveseknek nyújt mindenféle szolgáltatást (reggeli, zuhany, mosoda, tanfolyamok, szakemberek) Manchester belvárosában.
A másik, a mai azokról a (mentális) tréningekről szólt, amelyeket a rabok végezhetnek a börtönben, részletesebben az ETS-ről (kb. „hatékony gondolkodás” — magyarul hogy előbb mérlegeljük a lehetőségeinket és a következményeket, és aztán cselekedjünk lehetőleg), a SOTP-ről („szexuális elkövetők” tréningje, amelynek során egész komolyan újrajátszatják és -gondoltatják velük a történteket; erről volt a legtöbb szó, és elég keménynek hangzott), meg röviden a HRP-ről („egészséges kapcsolatok program”). Nagyon érdekes volt az egész, pl. ahogy adaptálni próbálják a módszereket írástudatlan vagy alacsony intelligenciaszintű emberekre.
Én továbbra is leginkább bejutni szeretnék, de kezdem azt hinni, hogy nem fog összejönni.

A Nagy Káposztasétáltatás

Ma délelőtt Han Bing kínai művész járt a Booth-ban egy kaliforniai fordító, egy osztrák nő és egy brit-forma férfi kíséretében. A szombati káposztasétáltatásról meséltek, melynek keretében egy — remélhetőleg felbukkanó — manchesteri csoportosulás káposztákat fog húzni maga után a városban.
A történet hátterében olyasmik vannak, hogy a káposzta a kínaiak számára kb. a mi krumplinkkal azonos értéket hordoz: olcsó, tartós, sokoldalú... És hogy újabban ott is megjelentek a pet-ek, amelyekkel a(z új)gazdagok azt (is) óhajtják kifejezni, hogy nekik nemcsak maguknak jut ennivalójuk, de még egy ilyen jószágnak is... miközben a legtöbbeknek továbbra is leginkább csak káposztára futja.
Vagy valami ilyesmi. :-)
Végülis a művészet jó esetben leginkább elgondolkoztatni akar....

Kis színes

Az előbb gondosan kiválogattam 48 pennyt a tárcámból azzal, hogy mi sem jobb alkalom túladni egy csomó aprón, és elballagtam vele a postára. Erre nem ma emelték a bélyegtarifákat? Úgyhogy lógok nekik kettővel, de benyelték, szerencsére.

Különben hajnali 4-kor arra ébredtem, hogy valakik éktelenül ordibálnak a mögöttünk lévő zsákutcában (cul-de-sac). Mikor eluntam, leballagtam a nagyszobába, és némi vizsgálódással kiderítettem, hogy nem ölik egymást, úgyhogy végül nem a rendőröket hívtam, hanem a community wardeneket (hihetetlen, milyen tudatos állampolgárt farag belőlem ez a környék), de persze csak az üzenetrögzítő (answering machine, ez is milyen már :-) ) vette föl. De közben egy őszülő fickó be is ült a ház előtt parkoló autóba, és elhajtott vele, úgyhogy a nő is abbahagyta az üvöltözést az ajtóban.

Tegnap megérkezett a behívóm az önkormányzati választásra. Május elsején, csütörtökön lesz, reggel 7-től este 10-ig, és a szavazókörünk ((vagy az nem is a hely, ahol szavazok, hanem a terület, amelyik egy helyen voksol...?)) (polling station — végre rájöttem, mitől exit poll a felmérés), szóval ahová el kell fáradnunk választani, az nem más, mint a szomszéd templom. :-) (De szavazhatnék postán is, mármint úgy, hogy kiküldik a szavazólapot, és aztán választhatnék, hogy visszaküldöm vagy beadom személyesen (a helyiség ezúttal közelebb lenne, mint a postaláda..).) Személyazonosítás nincs, a neved és a címed kell bemondani. Hihetetlen.
A jelöltekről egyelőre semmi, sehol.

English Language in Use

Arra gondoltam, megosztok Veletek néhány tapasztalatot „Így tanultuk — így mondják” témakörben (persze most csak kettő jut eszembe).
— "It's a pity" (Kár) => "It's a shame" (ezt úgy tanuljuk, hogy szégyen; de mert akkor is, ha senkinek sem a vétke: vszl. ciki)
— "See you soon" => "See you later / in a bit"

És aztán egy példa még arra, amit először 13 évesen tapasztaltam meg, mikor német cseregyerekünk, Stephanie mindenképpen malen-ni (festeni) akart színes ceruzákkal (az én meggyőződésem szerint ez zeichnen lett volna).
Tehát a "nice" kifejezés az én fejemben szép-ként él(t), ehhez képest "nice weather" = szép idő, de "nice guy" = jó srác, jó arc, "nice meal" = jó / finom étel...

A konzekvencia az, hogy a szavaknak nincs (vagy csak nagyon ritkán, mondhatni véletlenül van) ekvivalense egy másik nyelven. Tudom én, hogy meglehetősen spanyolviasz-szagú a felfedezés, de állítólag az rögzül leginkább az emberben, amire magától jön rá...

Vidám az élet a Szigeten,

lásd a mellékelt MTI-híradást is, na, szépen vagyunk.
Az idő egészen kellemes, ma reggel esett (mikor fölkeltem, már nem), aztán gyönyörű napsütés volt egy ideig, aztán a városban elkapott egy hózápor, ami aztán elállt, és este még egy kis eső is esett.
Lemondtam arról, hogy rendesen leírjam, mi minden is történt az elmúlt két hétben. :-(
Meszeltünk-mázoltunk a cégnél, "We don't need no decoration" jelszóval by (Student) Andy (aki utóbb egy hétre fel is szívódott egy hang nélkül, már nyomozni kezdtem utána a Facebookon, amikor megkerült, igaz, csak virtuálban, élőben azóta se láttam), a konklúzió az, hogy végülis ez is közelebb vitt a hivatásomhoz: nem szeretnék festő-mázoló lenni.
És aztán jött a Juli meg a Záron, és egészen sokkot kaptam a gondolatra, hogy idáig stoppoltak (nélkülem!!! Hiába, a tanítvány túlnőtt mesterén — könnyű sóhaj), és kicsit furcsálltam, hogy Tom hagyott nekem egy hangüzenet', hogy találkozott a látogatóimmal, és, hmm, ez valóban nagy meglepetés, de nem vennék-e akkor már még egy kenyeret meg doboz corn flakes-t — aztán hazaértem, és a szobámban ott találtam Cilit meg Gabssyt!
Elég tetű időnk volt, meg különben is, négy vendégre már nehéz programot egyeztetni, de azért elvoltunk, meg különben is: négy vendég remekül elszórakoztatja egymást, így aztán jól sikerült a hétvége, bár nem fér hozzá kétségem, hogy az ideút nagyobb emlék marad nekik, mint az ittlét. De sebaj.
Hétfő reggel szabályosan hazaküldtek a cégtől azzal, hogy nem fejezték be a konyhát, nincs mit csinálnom, így még egy kávézóba be tudtunk ülni Áronnal és még egy kicsit bóklászni a többiekkel. Utána kitöltöttem egy piackutató kérdéssort (Millward Brown, yeah) egy érintőképernyős laptopon — mindenre kíváncsiak voltak a csokoládévásárlási szokásaimat illetően, csak az egyetlen releváns tényezőre, az etikai preferenciáimra nem. Hát, így jártak.
Kedden és szerdán a konyhafelszerelést mosogattam-pakolásztam, és aztán bementem még csütörtök délelőtt is szétkapni a szendvicses hűtőt, amelynek a kitakarítása kifejezetten kihívásnak tűnt, és azt hiszem, amennyire házilag meg lehetett oldani, meg is oldottam. Közben Kevin, a manager és a supervisorom (egyik sem egészen a hazai jelentésében, de ez most mindegy) szabadságra ment két hónapra (valami háromszózötven éves házán dolgozni), úgyhogy high time to make friends a staff többi tagjával is. Matt a legkeményebb dió: egy kortalan (30 vagy 40?) arcú új-zélandi, akinek minden szavára legalább egyszer vissza kell kérdeznem (Istennek hála, nem sokat beszél :-)), és aki emellett hihetetlen cinikus tud lenni. De pl. csütörtökön, míg csak hármacskán voltunk Amandával (a coordinator), már egész jól elkommunikáltunk.
Csütörtök délután és tegnap börtön, amelyről nincs mit írni.
Közben egyszer sütöttem bannockot (nem egészen ilyet, ezt inkább), egészen rendben lett, csak a legalja egy kicsikét sületlen talán. És valaki magyarázza meg, mit kell a kelttésztákhoz adni, ha veszettül ragadnak... És egyszer kedgeree-t is csináltam, pofonegyszerű és remek eledel füstölt tőkehalból, mmm... :-) (Tengert Szegednek!)
Holnap pedig már igazán elmegyek a Blake-kiállításra, mert a végén még leszedik nélkülem.

Szent Háromnap

Szerda este tehát már Rainhillben, Loyola Hallban aludtam. A lelkigyakorlat igen-igen jó volt, de most képtelen vagyok sokat recollect róla... Mindenesetre sütöttünk kenyeret, énekeltünk sokat, csináltunk kollázst egy Bosch(?)-kép köré, dramatizáltuk meg vizualizáltuk az olvasmányokat, énekeltünk sokat [ja, ezt már írtam], ettünk pászka-vacsorát...
Majd lesznek képek, csak okosan ott felejtettem a fényképezőgépem, és egyelőre nem járt arra senki, hogy elhozza. :-(

Oxford, amiből nem sokat láttam :-)

Szóval nagyhét hétfőn nekivágtam, és elbuszoztam előbb Birminghambe majd onnan Oxfordba. Előbbiben volt két óra szabad időm, ebből egyet Quinh-nal töltöttem mászkálással, meg a galéria boltjában, persze. :-)
Oxfordba délután érkeztem meg, egy városszéli megállóba, aztán keresztül a városon Melittával, egyenest a konventbe.
Másnap sokáig aludtam, aztán kicsit kertészkedtünk (humuszkeverés és gyomlálás), majd ebéd után nekiültünk a BBC Pride&Prejudice-nak, és néztük estig. :-) És fölöttébb jól mulattunk. :-)
Szerdán reggel kiderült, hogy a Park&Ride itt igenis működik: legalább kétszáz autó pihent a parkolóban 9-kor, mikor én fölszálltam a buszomra, a sofőrjeik és esetleges utasaik pedig szépen sorban várakoztak a saját, városi munkahelyeikre szállító buszaikra. És még van vagy négy-öt ugyanilyen Oxford körül, ha jól értettem.
Az utam visszafelé kicsit viszontagságosabb volt, amennyiben papíron öt percem volt átszállásra Birminghamben két különböző buszállomás között, de (siettemben taxival — utóbb kiderült, hogy valószínűleg fölöslegesen) végülis megoldottam.
Így aztán volt még röpke két-három órám is itthon, mielőtt továbbvonatoztam volna...

Itt vagyok újra

Nem haltam meg, hanem élek, csak előbb egy hétig nem nagyon voltam gépnél, aztán meg a gép nem volt netnél nagyon. A Google Readerben továbbra is kb. 750 RSS-üzenet vár...
A dolgokat inkább külön bejegyzésekbe írom majd, hátha úgy követhetőbb/befogadhatóbb lesz. És a jobb szélen a listákat is gyarapítottam szorgalmasan.

Másodszor esik el

Jelentem, tegnap újra sikerült elvágódnom a nyílt utcán (téényleg, egyszer a lépcsőről is lezúgtam, el is felejtettem...), ezúttal futtomban a buszhoz. És megint megtapasztaltam azt a csodát, hogy attól a pillanattól, amikor megértem, hogy el fogok esni, addig, amíg ténylegesen a földön találom magam, fél percnek is tűnő idő telik el. Ezt először akkor figyeltem meg, mikor Verát láttam leesni a (házi készítésű) hídról a patakba Bakonyszentlászló-Ördögréten; de akkor kívül álltam. Azóta már el tudom képzelni, hogy az ember előtt az élete is lepereghet egy-egy válságos pillanatban.
Végülis, ahogy mondják, az álmaink is lezajlanak percek vagy még rövidebb idő alatt (ezért tudjuk „beleálmodni” a környező zajokat a történeteinkbe).

(A helyzet különben ismét nem súlyos, Istennek hála. (Kicsit földagadt estére, de a fagyasztott borsó megtette hatását, és ma délután a fájdalom nyoma is eltűnt.))

Happy Holidays

Ja, annyi még, hogy tegnap majd' tíz napra befejeztem a dolgozást: a Booth zárva a héten építési munkák miatt (megoldják a klotyó szellőzését, csuhajja), csütörtökön pedig már Loyola Hallban leszek szentháromnapozni, úgyhogy azt amúgy is kivettem volna, nagypéntek és húsvéthétfő pedig szabadnap anyway.
Úgyhogy holnapután irány Oxford, szerdán vissza, és rögvest tovább is Rainhillbe. Remek lesz. :-)

Vicc

[Bocsánat, a végén egy időre kénytelen leszek angolra váltani, különben nem működik. De garantáltan mindenki érteni fogja.]

A transzatlanti repülőjáraton váratlan probléma lép fel. A pilóta a következőket mondja a hangosbemondóba:
— Hölgyeim és uraim, váratlan technikai probléma merült fel, süllyedünk. Kénytelenek vagyunk megszabadulni a fölösleges rakománytól. Beleegyeznek, hogy kinyissam a raktér ajtaját?
— Hogyne, hogyne, nyomban! — hallatszik mindenfelől.
A pilóta így is tesz, de nem sok történik.
— Kedves utasaink, a probléma még nem oldódott meg egészen, további súlyfölösleget kell elengednünk. A személyzet körüljár, és kihajigálja a kézipoggyászaikat, ha nem bánják.
— Igen, igen, tegyenek így — kiabálnak az utasok.
A légikísérők körüljárnak, leveszik a poggyászokat az utasok feje felől, majd sorban kihajigálják őket. A repülő helyzete stabilizálódik, mindenki föllélegzik. Ám néhány perc múlva újra megszólal a kapitány:
— Hölgyeim és uraim, a probléma továbbra is fenyegető, az egyetlen megoldás az, ha kidobunk mintegy ötven utast. Semmi pánik, odalenn a parti őrség ki fogja menteni őket.
Dermedt csend.
— Társaságunk esélyegyenlőségi politikája szellemében a válogatást az ábécé alapján fogjuk végezni. Are there any Africans on board?
Mély csend.
— Are there any black people on board?
Még mélyebb csend.
— Are there any Caribbeans on board?
A hátsó sorok egyikében egy fekete kisfiú az apjához fordul:
— Apa, mi kik vagyunk?
— Zuluk, fiam!

Elhangzott ma délután, a LiveIt! konferencián (amelyről majd még lesz szó) John Sentamu yorki anglikán érsek szájából.

Oly szép lett

a kenyérke (bár nem lett napocskaforma — túl kicsik a tepsijeink), hogy lesz majd róla kép is (egyszer, majd, ha megint elégn lelkes leszek letöltögetni). És finom is lett, puhább, mint bármelyik korábbi (még tojás nélkül is). Megtartjuk a receptet. :-) (A változtatások: joghurt helyett tejszínnel kentem, mert az volt otthon, és amúgy se sok ötletem van, hogy mit csináljak vele. Hacsak nem Réku töltött hagymáját. :-) Belejöttem a gasztroblog-olvasásba; persze Réku(é)t korántsem csak ezért szeretjük.)

Más nem sok izgi. Azaz: szép idő van. Kellett már, olyan szelek voltak esténként újabban, hogy azt hittem, elviszi a tetőt. Persze kicsit csöpörgött azért ma is, de alapvetően enyhe, napos-borús váltogatásokkal. (Azt hiszem, írtam már, hogy amit otthon mondjuk „felhős”-nek neveznék, az itt "sunny" minden gond nélül...)

Holnap este kezdődik a LiveIt!, amelyre jön Liverpool, Birmingham és még Sarah egy barátja is, szóval full house. Jó lesz. :-) És magára a hepeningre is kíváncsi vagyok nagyon, majd írok róla.

Lilakáposzta-leves

(Sőt: nyerslilakáposzta-leves, de a mozgószabály ezen szépséges példáját nem mertem címbe tenni. :-))
Szóval az ötlet itt van (a második), de persze adaptáltam a helyi alapanyagokra, így került bele mogyoró helyett dió, tökmag és napraforgómag; valamint répa, mert mért ne. Meg vagy két kanál olaj, hogy legyen miben oldódnia a zsírban oldódó vitaminoknak, bár rövidesen rájöttem, hogy erre alighanem elegendőek lettek volna a magok magukban is. Sebaj.
Kicsit kényelmetlnebb felismerés volt, mikor azt kellett realizálnom, hogy a gondolkodás nélül beleborított szósz nem a szója- volt, hanem a (tökéletesen azonos formájú üvegben lakó) Worcester(shire) szósz... Végül némi só-bors-őrölt kömény lett hivatva kiküszöbölni a csorbát.
És egészen jól sikerült is nekik. :-)

Holnap talán megpróbálkozom a Napocska kenyérrel.

Magyar mise

Na, ez még megérdemelne egy bejegyzést, de vasárnap óta nem tudom összeszedni az idevágó gondolataimat...
Szóval történt pár hete, hogy a Magyar Kurír lehozta a Londoni Magyar Katolikus Lelkészség új honlapjának a címét, amit aztán addig-addig bogarásztam, míg ki nem derült, hogy van magyar mise havonta Rochdale-ben (az pedig még Greater Manchester > buszbérlet).
Nosza, tegnapelőtt fölkerekedtem. Az rémlett a bátyámék történeteiből (egyszer-kétszer elnéztek a belgiumi (?) magyar misére nemezeti ünnepek alkalmából), hogy a várható átlagéletkor 70 év, valamint hogy meglehetősen ódivatú liturgiára számíthatok; egyéb prekoncepcióm nemigen volt.
Nos igen, a legfiatalabb alighanem a pap bácsi volt úgy 55-tel... :-) Hamisítatlan falusi misében lehetett részem, agyonnyújtott énekekkel, külön strófával Úrfelmutatás után, közös imádsággal áldozás után. De az is beigazolódott (mégiscsak volt még egy előfeltevésem), hogy az efféle vidám öregek igen szeretnek ifjúságot (s hát még katolikusat...) látni. A mise után eleintén ugyan nemigen foglalkozott velem senki, de aztán ellúzerkedtem a buszt, és visszamentem még egy kicsit — már csak körülnézni is. Végül nem csináltam fotókat, hogy ne tűnjek outstandernek, így csak körülírással próbálkozhatom; de azzal sem most fogok, mert fogy az időm (a könyvtárban vagyok, ahol egy órára adják a gépeket naponta).
Aztán valamiféle vers- és prózamondó (-olvasó) alkalom vette kezdetét, s addigra már a (botcsinálta :-)) kántor bácsi és gömbölyű-mosolygós felesége mellett ücsörögtem. 51 éve vannak itt... A két fiuk már itt született, az egyik iskolai tanár, a másik egyetemi oktató.
Addigra megjelent némi fiatal(abb)ság is, a kedvencem egy brit úr volt (negyvenes évei elején kb.), aki Janus Pannoniust olvasott fel angolul, saját megjegyzéseivel. És aztán kiállt a lánya is (nyolcesztendős-forma), és szépen fölolvasta, hogy „Egy, kettő, három, négy, / kis őzike, hová mégy?” Anyuka a magyar, és a nagymama is ott volt, úgyhogy arra tippelek, hogy anyuka már itt születhetett.
No, mindenesetre delightful délutánt töltöttem velük. Megyek húsvéthétfőn is, ha nem tervezünk valami egyebet a többiekkel.

A buszbérletről

Tegnap reggel besétáltam a céghez, mert a bérletem lejárt vasárnap, és mért is vettem volna meg az újat előre. Hanem hazafelé azért bekocogtam a Travelshopba, megvettem az új bérlet' aznaptól — és ahogy kicseréltem a régit, vettem észre, hogy az bizony nem vasárnap, hanem pénteken járt le. A hétvégén 6 buszon mutattam be...
Na de legalább a figyelmetlenségük szóljon a buszsofőrök mellett, ha már más nemigen tud... Késnek, mint a veszedelem (10-12 perc meg se kottyan), és aztán vagy megállnak a megállóban, vagy nem. Telefonálni is nem egyet láttam menet közben.

Vihar különben nem volt

itt legalábbis, Guernsey-n pl. kiöntött a Csatorna, de azért nem vitte el az egész szigetet.

Mindennapi nonszenszünk

A könyvtárnak egyetlen vécéje van. És azt takarítás címén egyszerűen bezárták 20 percre. Hol van ilyenkor az EU, hol az emberi jogok?!

Mennyei reggeli

Egy marék áfonyát ettem ma reggelire Tom gluténmentes, shortbread jellegű (amolyan száraz-omlós — a gluténmentesség különösen is szárazzá tette) kekszével (amelyet ő nem tudott megenni, lévén tej benne :-7), leöntve egy adag double cream-mel (jó sűrű tejszín). OK, tudom, hogy benne volt a mai ajánlott kalóriabevitelem, de akkor is csodás volt. :-)
Különösen a fotelban ülve, amit gondosan odahúztam a napra a nagyszobában. :-)
Utána elrágtam még egy répát, mert az is jó.

S ha már a kulináris gyönyörűségeknél tartok: tegnap este egy thai étteremben jártunk Tom mamája jóvoltából. Seafoodos strir-fry-t ettem édes-savanyú szósszal, igen jó volt, jóllehet a seafoodból mindössze a kagylót és a garnélarákot ismertem, s volt, amit a többiek se nagyon tudtak beazonosítani (s amit be tudtak, annak is mondhatták nekem az angol nevét... alighanem a magyartól se lettem volna sokkal okosabb :-)). Na mindegy, a tenger gyümölcsei nem lesznek feltétlenül a kedvenceim, eléggé ízetlenek voltak javarészt. A szósz pedig bánatomra (sokkal) inkább édes volt, mint édes-savanyú; de ez csak most hangzik panaszkodásképpen, helyben azért nagyon élveztem mindent. A végén még desszert is került, részemről mangó sorbet, ami (a sorbet) itt a tejmentes jégkrém neve (lévén ugye a 'cream' a tejszín jelzése az 'ice cream'-ben — ami sokadszorra is meglepett egy kicsit, mert ugye az én fejemben a 'krém', ha utal is valamire, akkor az csak az állaga). (További thai konyha.)

Nagy az öröm...

Érdemes volt beállítanom az MTI híreket is RSS-be: így legalább fölkészülhetek lélekben a várhatóan vasárnap estére megérkező ítéletidőre... Máshol még nem találkoztam vele, alighanem azért sem, mert (lélekölő hatásaira való tekintettel) gyakorlatilag nullára redukáltam a helyi ingyenes sajtó olvasását (mást meg eddig se olvastam). A BBC honlapja "heavy rain"-t (erős eső) jósol hétfőre, ez minden... nem mondhatnám, hogy pánikkeltés zajlana. :-) (...) Na jó, némi kutatás után a Weather.co.uk egy sarkába eldugva találtam egy Warnings linket (ennél kevésbé felhasználóbarátra aligha tudták volna csinálni), legalább már tudom, hogy a hétfő lehet necces.

Valamint, és ez valóban örömhír, megérkezett Bori és Anti esküvői meghívója. Vivát! :-)

Már-már tavasz

Süt a nap, és amíg nem fúj a szél, egészen jó idő is van (az internet szerint 9 fok). Éljen-éljen.

A képzés végülis Food&Mood volt, evés és mentális egészség. Nagyon sok újdonságot nem hallottam (olajos hal, olajos hal, olajos hal — kivéve kisgyerekeknek, kismamáknak és időseknek, mert ugye ki tudja, mit meg nem evett a szerencsétlen hal az algákon kívül — az algákból jön az omega-3 zsírsav , ami kell nekünk, mert a víz mellett abból áll javarászt az agy), valamint napi fél liter tej, sok zöldség-gyümölcs és kevés cukor; szóval semmi forradalmi, viszont remek salátákat mixeltünk ebédre, és gyümölcslevet préseltünk, ami különösen föllelkesített.

Tegnap az egészségügy berkeit jártam, gyorsan elmesélem, itt hogy működik a háziorvos, mert nekem tetszik. Szóval az orvos konzultál, a nővér cselekszik. Külön szobában vannak, és külön időpontot is kell kérni hozzájuk, viszont van számítógépes adatbázis, ami azon nyomban megjelenít mindent, amit a másik ajánlott-csinált.
A folyosó külső végén számzáras ajtó van, az orvos/nővér maga fárad ki és kiáltja ki a neveket (érkezéskor be kell csekkolni a recepción, hogy csókolom, megjöttem, akkor aztán látják ők is benn a monitorukon). Nincs soron kívül beóvakodás, nincs kuncsorgás az asszisztensnél, és nincs gyógyszerügynök. Hihhetetlen felvilágosult és gördülékeny a rendszer.
Nekem legalábbis így tűnt az alatt az óra alatt, amelyet benne töltöttem.

Süt-főz

Tegnap éjjel végre nekiláttam sütni; belátom, hogy nem a tökéletes időzítés, de annyi ideje tervezgettem már, és úgy belelkesedtem a recepttől, hogy muszáj volt. A mazsola AND mandula kulcsszavak segítségével akadtam erre, és annál is inkább megörültem neki, mivel szeptemberben találtunk a konyhaszekrényben egy hatalmas zacskó zabpelyhet, amellyel azóta sem történt semmi.
Mézeskalács-fűszerkeverék nyilván nincs, tovább gugliztam tehát, mi kell a mézeskalácsba, de a végén maradtam részben az eredeti elképzelésnél (fahéj, szegfűszeg), részben a körülményeknél (szegfűszegből csak egész van piacon ebben az országban; viszont gondoltam, egy kis őrölt szerecsendió nem árthat. A gyömbért végül elfelejtettem, mire fűszerezésig jutott a dolog). (Azóta Tom megmutatta, hogy van egy Mixed Spice nevű üvegcsénk, amely valami a mézeskalács illatához meglehetősen hasonlító keveréket tartalmaz; többek között őrölt szegfűszeget is.)
A mandulát megkíséreltem lereszelni, de még most is ott állhatnék vele (bár már nem lenne vége az ujjbegyeimnek), úgyhogy a végén késsel zúztam kicsit apróbbra. És még mindig van egy oldala a reszelőnek, amelyikről nem tudom, mire való.
Na, de száz szónak is egy a vége, kisült (szerencsére gyorsan — mondjuk mint utóbb összeraktam, ha még öt percet hagyom, akkor nem lesz olyan enyhén gumiállagú, amilyen egyik-másik tepsi most lett — jaj, rettenetes kicsi tepsijeink vannak, úgyhogy 4x kellett ki-be tennem), és ma el is fogyott. (Megjegyzem, Tom nem ehet zabpelyhet és Sarah nincs itthon...)

Aztán délután főztem is, répa AND brokkoli, végül ennél maradtam. És meg kell mondanom, lényegesen finomabb lett, mint vártam. Makréla került bele a keresett összetevőkön túl (s persze az elmaradhatatlan szójatejszín).

Jajj, és még valami kapcsolódó: szerdán Cook&Taste course-ra megyek, hehe! :-) (Többet még nem tudok róla, távollétemben bookolt be rá Kevin a cégtől.)

Földrengés — nélkülem :-(

Tegnap éjjel 5,2-es földrengés volt, alig egy órával miután leoltottam a lámpát (ha volt egy óra) — és én átaludtam. Pedig kb. harmincévente mérnek egy ilyen erőset. :-(

Blake esete Carmennel

És igen, az embereink zseniálisat alkottak ma a Withworth galériában. Én ugyan végignéztem az egész próbafolyamatot az elmúlt másfél hónap szerdáin, de be kell vallanom, nem számítottam ennyire jóra. Hirtelen összeállt a sok kis jelenet, lett eleje, vége és íve: kerek egésszé vált [látom a képzavart, igen]. És rettenetesen élvezték, minden lámpalázuk ellenére.
A közönséget nagyjából a Booth munkásai, önkéntesei, trusty-jai (ez valami alapítványi kütykürütty, mondjuk kurátor) és over-fifty-jei, a város egyéb homeless-szektorbeli dolgozói, a szereplők különböző workerei (szocmunkás etc.) és a Streetwise munkatársai alkották; mindenesetre lehettünk vagy harmincan, éppen optimális létszám. Utána volt fényképezkedés, tea és keksz (gyanúsan home-made, és nagyon finom), csacsogás (a magam részéről kezdek belejönni ebbe a koktélparti-műfajba :-) ), és mindenki hihetetlenül boldog volt.
Külön tisztelet a két „rendező”-operaénekesnek, Robnak és Rowannak: lenyűgözően jól ineteracted az emberekkel, mondanám, hogy kezelték őket, de nem — az történt, ami a felnőttoktatás célja: kihozták a csoportból és az egyesekből mindazt, amire képesek. És mindezt lelkesen és profin játszva is, ami pedig az eddigi tapasztalataim szerint nem szükségszerű képessége az operaénekeseknek... Le a kalappal!
És mert valami drámának mennie kell tovább, húsvét után indul a Royal Exchange Theatre műhelye, aminek az eredménye júliusban fog előadódni, ott.

Okosodás

És azt is megtanultam ma, hogy igenis lehet minőségkülönbség átlátszó, lefűzhető műanyag dosszié (ún. „bugyi”) és átlátszó, lefűzhető műanyag dosszié (ún. „bugyi”) között. Tegnap ui. vettem 100 darabot az olcsóbbikból... És ma majd megőrültem tőlük. Nagyjából olyan, mintha két réteg ... clingfilm, izé ... folpack ((ez lenne magyarul...? a SZTAKI szótár szerint igen)) közé próbálnám beügyeskedni a papírt.

Titokzatosság

Most írt Áron, hogy „valaki Szegedről” meg készül látogatni március 27-én...

Nekem pedig megvan a buszjegyem Oxfordba március 17-re, megyek Melittához, juhé! És mindezt 10 font 50-ért oda-vissza, opcionális biztosítással együtt. Nem rossz!

Kicsi világ?!

Tegnap este egy műhelyen jártam (a megkülönböztetésről (szentignáci műszó, most nem mennék bele) és a döntéshozásról szólt). És összefutottam Johnnal. Akivel először idestova két éve, Gyalun, az Idegen voltam és befogadtatok — hajléktalanság és lakhatás Európában című európai régiós WSCF konferencián. A brit SCM-et képviselte. És bangladesi. :-)
Azóta már nem SCM, de továbbra is kapcsolatban van velük, a St Peter's (ökumenikus) lelkészségen dolgozik. Ennél sokkal többet nem tudtam meg róla egyelőre, de a jövő héten leülünk "to catch up" (utolérni magunkat, kb.).

Hír és kommentár Kolozsvárról

SMS-váltás édesapámmal ma délelőtt.

ő: Csók a Bulgakovból...
én: :-) Van-e már nemdohányzó helyiség?
ő: Igen, ott ülök. [...] A nemdohányzó olyan, mintha a medence egyik felében szabad lenne a vízbe pisilni, a másikban nem...

Így megy ez.

Lúúzeer

Fájdalmasan lúzer voltam ma, kezdve a tegnap estével. Láttam, hogy teljes holdfogyatkozás 20-án hajnalban, aztán ránéztem a monitor sarkában a dátumkijelzőre, amely február húszat mutatott. Megnéztem még pár weboldalt, és a végére egészen meggyőződtem, hogy éppen csak hogy nem késtem le.
Föl is keltem negyed 4-kor, és lestem a holdat az ablakból egy negyed órát (úgy ítéltem meg, hogy elég hideg van ott is, nem megyek ki), játszódtam a "Night Scenery" című beállítással a fényképezőgépen (persze nem jutottam sokra, mkivel a hosszú exponálás miatt teljesen elmosódott minden), aztán, biztos, ami biztos, még írtam egy cetlit Sarah-nak, hogy keltsen fel (tudván, hogy ő is meg akarja nézni), és végül visszadőltem.
Persze 4 is lett, mire elaludtam újra.

Aztán reggel ahelyett, hogy a szokásos „szundi” üzemmódra kapcsoltam volna, lelőttem a telefont egy az egyben, úgyhogy legközelebb 8.21-kor ébredtem, mikor indulnom kellene optimális esetben... De akkor már elmélkedtem még egy sort, meg alighanem aludtam is, és végül 8.55-kor indultam el, amikor ott kéne lennem (de tudtam, hogy nem lesznek nagyon short on volunteers, és oda is telefonáltam, és helyből mondták, hogy no problem, don't worry. — Most ezt fordítsam le?! Na jó, lássátok, kivel van dolgotok, Zsófi és Timike. :-) Szóval egyrészt tudtam, hogy nem lesznek híjával az önkénteseknek nélkülem se, másrészt biztosítottak telefonon, hogy semmi gond, ne aggódjak).
Szóval 9.20-ra értem be, de előtte még gondosan beélesítettem a riasztót, aminek örülhetett Sarah, mikor kicsit később kilépett a folyosóra... Egész biztos voltam benne, hogy én vagyok az utolsó távozó.

A délelőtt valamiféle álomszerű állapotban telt, félig alva, de nem nagyon kómásan... csak a realitásérzékem volt kicsit talán tompább (de nem vészesen). Muszáj hagynom valamicske időt még itthon a felébredésre.
Aztán bevásároltam (paprikáskrumplit csináltunk a népekkel, juhé), csak persze műanyag dobozokért voltam lusta már elmenni, úgyhogy megkértem szépen Andyt. Aki el is ment, és hozott is négyet — akkorákat, mint egy-egy bőrönd, rögzíthető fedéllel meg minden. Éppen csak azt felejtettem el idejekorán közölni vele, hogy arra kell, hogy a népek haza/elvihessék benne, amit főztek. Szóval kicsi, eldobható dobozokra lett volna szükség...
Mindegy, a háromból csak két ember akart élni a lehetőséggel, annyi kis dobozunk meg éppen volt.

Rövid megjegyzés a paprikáskrumplihoz. A múlt hét végén azt főztem itthon, és megtévesztésig hasonlított az otthonira. Ma (amennyire emlékeztem) ezt a metódust írtam le lépésenként, és mégis, az outcome (eredmény) meglehetősen távol állt a paprikáskrumplitól a háromból úgy két és fél esetben. Ettől még élvezhető volt gond nélkül, csak egész más volt. Ki érti ezt...?

Ja, és még egy helyiérdekű rejtély. A múlt héten végre ráeszméltam, miért van az, hogy az egyik karácsonyi rejtvényújságban a rejtvények nagy részének ránézésre tudom a megfejtését, és határozott deja vu-m van velük.
Azért, mert kettő van az adott számból. Sosem találkoztak össze, mert egyiket a hátizsákomban tartottam, a másikat itthon; de most kiderült, addig kutattam. A kérdés az, hogy hogy az égbe lett belőlük kettő. Egyet édesanyám hozott karácsonykor, az rendben van, de a másik? Novemberben csak nem kaphattam karácsonyi számot (Luxemburgban), januárban pedig nem hozott újságot Áron, úgy tele voltam-vagyok velük. Máshonnan meg nem jött semmi, úgy rémlik. Nem tudok rájönni.

Most az van,

hogy ha elkezdem írni azt a bejegyzést, amit már egy ideje tervezek („A bulvársajtó olvasásának mérgező voltáról”), akkor itt ülhetek egész este, amit erősen nem szeretnék. Így hát ez most elmarad.
Ma egész eseménytelen napunk volt a Booth-ban, különösen ha úgy veszem, hogy én kimaradtam a mentőhívásból (epilepsziás roham tört valakire a kertben), minthogy tényleg mit sem sejtve ücsörögtem közben az irodában. Délelőtt ott üldögéltem, míg a népek telefonálgattak, délután elintéztem egy születési anyakönyvi kivonatot (nagyon okosan immár rendszeresítettem a táskámba egy rejtvényújságot unalmas idők kitöltésére), a többi mosogatás-takarítás.
Hanem majd holnap lesz nagy élet! 11-től fél 3-ig Streetwise Live lesz, ami hatalmas nyüzsgést jelent, és fergeteges hangulatot. A jövő héten előadás, rém kíváncsi vagyok...
Gyönyörőséges napsütés van szombat (vagy talán vasárnap reggel) óta. Ma reggel ugyan fagyott, de délutánra megint egészen tavasziasra fordult. Rövidujjúban járnak a punkok és a nyolcévesek. :-)

A tavalyi év 5 legjobb olvasmánya

Cili kérte, hogy írjak a fenti témában, hát jöjjön a lista. (A „legjobb” nem biztosan fog összejönni, mondjuk úgy, hogy legemlékezetesebb, vagy még inkább ami-most-eszembe-jut.)

A tavalyi év a háborús regényeké volt, ki tudja, miért.
Indult A 22-es csapdájával (Joseph Heller): az a fajta könyv, amiről néha magam sem tudtam eldönteni, hogy sírjak-e vagy nevessek rajta. De ez még csak a kezdet, utána jött Vonnegut.
Az ötös számú vágóhíd azt hiszem, örökre az emlékezetembe véste Drezda bombázását. A többi néma csend.
A második világháború agyrémei után visszafelé haladva a nyáron elolvastam a Nyugaton a helyzet változatlan-t Remarque-tól („lektűr”, mondogatta róla mindig Tantó, félúton a szép(?)irodalom és a ponyva között — nem tudom, nekem inkább egészen irodalomnak tűnik; talán az idő is teszi, amely elmúlt fölötte), amely sokkal „klasszikusabb”, narratív regény, tele lélekrajzzal meg naturalizmussal (mustárgáz, srapnel) — az első világháború sem lehetett sokkal elviselhetőbb a másodiknál (a frontokon, legalábbis).
S aztán még egy nagy ugrással a 19. század elejére: Háború és béke. (Tolsztoj, gy. k.) Az első százötven oldal rém unalmas, de vigadj, utána vár még kb. ezerötszáz remek. :-) Tanulság: ha élvezetes regényt akarsz (írni nekem), tegyél bele szerelmet. Valamint a végén meglegyintett a gyanú, hogy mintha az egészet azért az utolsó ötven oldal elmélkedésért akarta volna megírni (a szabadságról)... ez kicsit elbizonytalanított, de távol álljon tőlem a szerzői szándék téveszméje. (S ha netán így is lett volna: a végeredmény zsenialitása miatt boldogan megbocsátom neki.) Itt olvashattok egy másik ajánlót, szerintem érdemes.

S mert ez még csak négy, jöjjön még egy, bár lehet, hogy nem olvastam egészen végig, s bár nem irodalom, hanem közgazdaságtan (!): A kicsi szép Ernst F. Schumachertől. Egy élhetőbb föld s talán az egész harmadik világ felszámolása benne van egyszerűen, közérthetően; megkockáztatom: kivitelezhetően. Hogy miért nem hajlandó a világ eszerint működni azóta sem?!

Dobom tovább Ibolyácskának, Áronnak és Janinak.

Tulajdonképpen fogalmam sincs, mit akarok,

csak gondoltam, tartozom Nektek egy bejegyzéssel...
Mindenesetre itt van egy online petíció az indiai Orissa keresztény kisebbégének jogaiért, egy ott dolgozó jezsuita ajánlotta a figyelmünkbe (közvetve, a bocs.hu-n keresztül), vessetek rá egy pillantást.
S aztán ma megjöttünk Walesből, ami érdekes, valami miatt gazdagságra számítottam, de (comparing to England) nem az, sőt;
viszont láttam a tengert, megint lenyűgözött, a britek meg nem értik :-) ;
a residential (letettem arról, hogy magyar nevet adjak neki) jó volt, lelkesítő, elgondolkoztató, ösztönző;
rengeteg időm volt magamban lenni, és egyre inkább érzem, hogy ez tölt föl;
és sétáltam is egy jót, kabát sem kellett, csak két pulóver, és láttam egy csomó mókust;
és ma este volt egy jó beszélgetésünk Tommal meg Aurával;
és továbbra sem tudom, mi a társadalmi igazságosság, de azt igen, hogy ami van, az nem jól van most, s hogy tenni kell, kicsiben és nagyban egyaránt.
És örüljetek nagyon Jankának!

Romero

"If you are neutral in a situation of injustice, you have chosen the side of the oppressor."

Ha semleges maradsz egy igazságtalan szituációban, az elnyomó oldalát választottad.

(Desmond Tutu)

És nézzétek meg a Romerót (kapcsolódó: Oscar Romeróról angolul ill. magyarul).

Vasárnap a fű se nyől

Egyetlen e-velet, két spamet és három upgrade-et (RSS) kaptam ma, ilyen se volt emberemlékezet óta. Igaz, még nincs késő.
A tegnapról lenne mit írni, de mert most sem érek rá (ki kéne találnunk a szerdai reggeli imánkat a residentialre), csak linkeket fogtok kapni róla, mert azokat tegnap összevadásztam:
recycling udvar
oldhami könyvtár és galéria
helytörténeti könyvtár
Evan Almighty (magyarul)
Bocsánat.
Húú, és Isten éltesse a Balázsokat! (B., F., K., N., T., V., V., ...?)

Hó van!

Hallják meg hivők, hitetlenek: reggel havazott! Még épp láttam, igazából csak egy negyed órája állt el. Meg is maradt elég jól, bár innen bentről vizeskésnek tűnik. (Úgy kezdődött, hogy Anti Franci küldött egy sms-t, hogy valami komoly cipőben menjek, mert Roytonban hó van. Még el is tűnődtem, hogy milyen már ez, húsz kilométerre (annyi se?) hó van, itt meg semmi; illetve hogy á, biztos csak dér, ilyenek ezek az angolok... aztán kihúztam a függönyt.)
Aztán: tettem föl képeket. Nem havasak, de mégis. Ne sírjon a szátok. :-P

Miheztartás

Hétfőn, az indiai étteremben, miután hosszasan szemléltünk egy ötvenes (és kb. száz kilós) asszonyt a harmincas (és kb. százhúsz-százötven kilós) lányával (?) válogatni (büfé-stílusban működik az étterem), Áron egyszercsak hozzám fordult:
— Hát, ha levágják a két lábadat, akkor nem hagylak el, de ha ekkora feneked lesz, akkor egész biztos.
Hát így.

Metamorfózis

Valami igen furcsa történt velem ma.

Úgy ébredtem, mint egy zombi (ez nem meglepő újabban, sajnos), négy-öt óránál aligha aludtam többet. Ehhez jött az eső (kb. két hete megy, egy napnyi szünet nélkül — és az egész hétre ez az előrejelzés), a sötétség (szabályos szürkület van reggel negyed 9-kor (!) még)... Ma ébredtem először azzal a határozott vággyal, hogy lennék inkább otthon. Soha nem fogok ebben az országban élni, ez biztos. Útban a cég felé azon meditáltam, hogy mintha lassan, de biztosan én is kifejleszteném ((develop)) a magam Seasonal Affective Disorderét, pedig mekkora marhaságnak tűnt ez még pár hete is. (Gyakorlatilag arról van szó, hogy ezek az emberek súlyosabban reagálnak az időjárás változásaira, mint mások. Vö. téli depresszió, napfény-függés és effélék.)
Mindehhez jött még néhány nem kimondottan szívderítő e-mail délelőtt.
Annyira magam alatt voltam ("under the weather", az időjárás alatt, milyen plasztikusan is tudnak fogalmazni ezek az angolok...), hogy már-már a userek próbáltak mosolyt csalni a fancsali képemre.
Aztán fél 1 körül elkezdődött a Cookery, a maximális (hatfős :-) ) létszámmal, közülük kettő önálló, kettő teljesen kézivezérlésű, a maradék kettő némi megerősítésekkel eldolgozgatott magában. Állandó figyelmet és beszédet követelt a dolog (jóllehet Kevin is ott volt), ráadásul egyszercsak rájöttem, hogy currypor helyett chilivel etetem őket... Szerencsére még csak a fele kezdte el, és abból is ketten pillanatok alatt újra tudták gyártani az így kidobásra ítélt kevéské vöröslencsét (ne kérdezd, hogy miért nem öblíttettem csak le, egyszerűen nem jutott eszembe). A harmadik már főzte, de ő meg nem bánta ("experimenting" — kísérletezés).
Na, de a lényeg az, hogy észre sem vettem, mikor, de valahogy életre támadtam menet közben. A végére egészen megteltem energiával, ami ki is tartott mostanáig ((ez itt egy present perfect lenne :-) )). És ez jó. Különösen, ha este aludni is fogok tudni, mert akkor van remény, hogy a holnapot kezdenem élőhalottként kell. (Legszebb gimis korszakom alvás-deficitjét hozom lassan, azt hiszem. Akkor volt utoljára, hogy _muszáj_ volt időben fölkelni minden áldott hétköznap...)

Áron pedig már valahol a Csatorna fölött szállhat...