Jelentem, tegnap újra sikerült elvágódnom a nyílt utcán (téényleg, egyszer a lépcsőről is lezúgtam, el is felejtettem...), ezúttal futtomban a buszhoz. És megint megtapasztaltam azt a csodát, hogy attól a pillanattól, amikor megértem, hogy el fogok esni, addig, amíg ténylegesen a földön találom magam, fél percnek is tűnő idő telik el. Ezt először akkor figyeltem meg, mikor Verát láttam leesni a (házi készítésű) hídról a patakba Bakonyszentlászló-Ördögréten; de akkor kívül álltam. Azóta már el tudom képzelni, hogy az ember előtt az élete is lepereghet egy-egy válságos pillanatban.
Végülis, ahogy mondják, az álmaink is lezajlanak percek vagy még rövidebb idő alatt (ezért tudjuk „beleálmodni” a környező zajokat a történeteinkbe).
(A helyzet különben ismét nem súlyos, Istennek hála. (Kicsit földagadt estére, de a fagyasztott borsó megtette hatását, és ma délután a fájdalom nyoma is eltűnt.))
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
3 megjegyzés:
nem ide tartozik, de édesanyám üzeni: irigyel, hogy eredetiben olvashatod Jane Austent. Én is csatlakozom. Én csak Oscar Wilde-ot.:)
cili
Júlia drága, merre vagy? Híreket akarunk rólad :)
Egyelőre csak itt, megvagyok, csak hol én nem voltam gépnél, hol a gép nem észnél. De leszen minden...
Megjegyzés küldése