Húsos hétvége és az első kimozdulásunk

Sarah elutazott a hétvégére, úgyhogy húst eszünk hússal. Hehe. Tegnap például „kolbászt” (sausage) sütöttem az omlettnek indított rántotta mellé. Azt kell tudni róla, hogy valahol félúton van a kolbász és a virsli között: méretre meg ízre inkább virsli, de tömörebb valamivel.

Ma napközben a ház körül és -ban dolgozgattunk „De a kedvencünk a — MOTOROS KASZAAA!” mottóval; illetve én a kerti munkából a szemétszedés nemes feladatát vállaltam (összejött egy zacskónyi, és az utcafronton a templom felé még nem is jártam). Aztán takarítás, mert addig még nemigen jutottunk az elmúlt két hétben.

Este pedig egy stockporti metodista gyülekezetben jártunk: Tom és Aura közös munkahelye, a CAP (Church Action on Poverty — mondjuk „egyházi szegénység-kampány”) egyik munkatársa hívott meg bennünket. Az alkalom vacsorával indult (nekünk ingyen, hmm), aztán az Amazing Grace című filmmel folytatódott. Idén 200 éves az a törvény, amely megszüntette a brit rabszolgakereskedelmet, és ennek kapcsán kiállítások és kisebb-nagyobb rendezvények vannak mindenfelé. ((Megjegyzem, a törvényt március 25-én fogadták el...))
A film közepén szünetet tartottak, nagy érzékkel... Jégkrémet és üdítőt lehetett venni, úgyhogy le is tudtam az eheti édességet :-) egy egyfontos (!) fagyival — még jó, hogy jótékonysági volt. Különben nem csinálják rosszul: David mesélte, mikor körbevezetett az alig tízesztendős templomban (az alagsortól az üvegezett karzatig, ahol a vetítés és hangzás teljes arzenálját működtetik), hogy a jótékonysági boltjukon (ahol mindenféle felajánlott dolgot árulnak) évi tízezer fontot keresnek. Úgyhogy ha egyszer befejezik az építkezés törlesztését, akkor is igyekeznek majd fenntartani. :-)
És van egy eredeti méretű snooker (=biliárd...?) asztaluk is. Sajna le volt takarva, de még így is lenyűgözött.
Aztán a film végén (miután megállapítottam, hogy jó nekünk, hogy van egy Tomunk, aki kedvesen el tud csevegni bárkivel) David hazafuvarozott, ami igen jólesett, mert ez nem feltétlenül az a környék, ahol éjszaka boldogan sétálgatnánk.

Alvás-zavar

Az van, hogy esténként nehezen alszom el (vagy sehogy, de ez eddig csak hétvégén fordult elő), reggel meg persze nehezen kelek (fél 8 felé illik magamhoz térnem, ha 9-re megyek, és ez eddig hétfőtől csütörtökig így volt. A jövő héttől valószínűleg már csak hétfő–szerda, mert csütörtökön indul a börtön, és az minden bizonnyal délutáni munka lesz).
Így aztán ha tudok, alszom délelőtt, tegnap is, ma is fél 11-ig. Ami csak nem az igazi.
Különben azóta alszom elég rosszul, mióta kijöttem. Furcsa. Az orientáció hete kimondottan rossz volt ebből (és csak ebből) a szempontból, aztán azóta a munka nyilván kifáraszt (mikor hazaérek, egy fél órát garantáltan semmit sem tudok és akarok kezdeni magammal), de mire végzünk a vacsorával, a csacsogással és az imával, valahogy kiszáll az álom a szememből.

És: a múlt héten néhányszor angolul álmodtam. Sose hittem volna, hogy ilyen egyáltalán létezik, bár gyanakodhattam volna, mert a harmadik naptól angolul gondolkozom az esetek egy részében, akkor is, ha egyedül vagyok. Meg angolul írok a naptáramba, amit mondjuk az is indokol, hogy a dolgok egy részének nincs (illetve nem használódik a) magyar neve (pl. community partners). De az is, hogy a nyelvek közti váltás az igazán fárasztó, nem önmagában az idegenen beszélés. Próbáltam németül kommunikálni: szinte lehetetlen.

Megint okosodtam

Ma megtudtam, hogy a ketchupban (vagy legalábbis ebben a fajtában) tej van.

Továbbá nemrég vált nyilvánvalóvá, hogy ebben az országban a karton nem számít papírnak, azaz nem gyűjtik a szelektív gyűjtők (se el nem viszik itthonról, se konténerek nincsenek). Viszont: a karton komposztálható. Legalábbis a nem-műanyagos része, pl. a tojásosdoboz és a vécépapír-guriga, különösen mivel az még levegőt is hagy. (Már van komposztládánk, csak még darabokban, előbb ki kell irtani a bozótot az udvaron, mivel a láda akkora, hogy a végső helyén kell összeraknunk.)
És a műanyagot sem gyűjtik, ami mondjuk a kb. kétszáz gyakrabban előforduló fajtája mellett annyira nem meglepő; de a PET-palackot sem. (Na jó, olyat mondjuk nem is termelünk.)
Viszont találtam néhány recycling-udvart, ahol jó eséllyel nagyjából minden egyebet is be lehet adni — majd meglátjuk. Lehet, hogy megér mondjuk kéthavonta egy autózást.
Amit elvisznek innen: üveg (csak palackok, színtől függetlenül), fémdoboz (alumínium és acél is), textil (!) és papír (újság, magazin; sárga lapok és boríték nem).

Ahány ház, annyi szokás.

További érdekességek a higiénia és az elsősegély témakörében

Azt kell mondanom, Zsófi, hogy igazad volt: tényleg vannak még furcsaságok errefelé a tisztaság körül.
Feltehetően mind ismeritek a háromfázisú mosogatás mibenlétét: zsíroldás — fertőtlenítés — öblítés. Na most a Booth-ban, amely napközben hajléktalan/szegény embereket etet és itat, egy fázis van, a zsíroldás. Én azért le szoktam öblögetni a dolgokat (legalább ne igyuk a mosogatószert, ha nem muszáj), de fertőtlenítés csak a klotyó (tág) környékén van (illetve az asztalokat is valami antibakteriális cuccal mossuk).
Külön hűtő van a húsnak, és hatféle (!) vágódeszka: nyers hús, nyers hal, feldolgozott hús (rejtély, hogy a hallal mi lesz), pékáru, valamint feltehetőleg tejtermék és zöldség-gyümölcs, bár ezekre nem emlékszem. :-( (Ami viszont jó: mind más színű, és a falon van egy matrica a színkódokkal. Nem mintha bármi egyebet is használnánk, mint a fehér kenyérvágót...)

Ma megkaptam a tanúsítványomat a múlt hétfői „kézi kezelés” (manual handling; gyakorlatilag nehéz cuccok emelgetéséről és rakodásáról szólt), és a szintén múlt hét szerdai sürgősségi elsősegély képzésről, így most eljött a perc, amikor arról is írok kicsit. Merthogy errefelé nem egészen ugyanazt kell ám csinálni vészhelyzetben, mint otthon.
Amire például biztosan emlékszem otthonról: a sokkos embert itatjuk (kivéve hasi sérülés gyanúja), mert izzad a szerencsétlen. Itt nem, mert aki annyi vért vesztett, hogy sokkot kapott, azt minden bizonnyal műteni fogják, az pedig üres hasat kíván. (Igaz, arról nem volt szó, hogy mi a teendő, ha nem vérveszteségtől kapott sokkot.)
Aztán: nem ellenőrizzük a sérült keringését. Ne kérdezzétek, hogy miért, de csak légút van és légzés.
Meg voltak olyasmik is, amikről a hazai tanfolyam talán szól is, de az én könyvem biztos nem: hogy csekkoljuk végig a sérült zsebeit, hátha találunk bennük valamit, ami hasznos információ lehet (gyógyszer, inzulin, miegymás).
De óvatosan ám a zsebekkel, mert a) körülöttünk azt fogják gondolni, hogy most éppen kiraboljuk az áldozatot; valamint b) nem jó tűbe nyúlni.
És most hallottam először azokról a tollszerű cuccokról, amelyeket a súlyosan túlérzékeny emberek hordanak magunkál, hogy bele ne haljanak a méhcsípésbe például.

Mindkét tréning erősen élvezhető volt, a nyelvi korlátaimmal együtt is (gerincvelő, sérv etc.). A manual handling különösen is tanulságos — vajon miért nem tanítják a közoktatásban, hogy hogyan (és miért úgy) kell nehéz dolgokat megemelni?! Vagy ez (lenne/lesz) az eg(észség)tan-tanárok feladata? Szerintem simán beleférne a biológiába, csak valahol lenne szó róla.
Nézzétek meg a tréner szervezet honlapját is, érdemes.

Ideje a rombolásnak (?)

Tegnap itt járt egy szlovák lányka a két évvel ezelőtti közösségből, és sok más mellett elmesélte, hogy ezt a házat is el fogják tüntetni a város(rész)rendezés keretében.
Szomorú lettem, akkor is, ha mi még minden bizonnyal maradhatunk jövő nyárig.
Ez valamit megmagyaráz a környékről: ha az itt lakók legalább három éve tudják, hogy előbb-utóbb menniük kell, akkor iagzán nem csoda, hogy hagynak minden pusztulni.

Ideje a fényképezésnek.

Aztán egyéb történetei is voltak: ők vették birtokba a házat annak idején sokévnyi lakatlanság után — három hónapig csak ágyuk volt, konyhájuk meg ebdlőasztaluk székekkel... Ehhez képest mi a két tévével (igaz, az egyiket rögvest bevágtuk a lépcső alatti szekrény-helyiségbe, a másikat pedig még nem kapcsoltuk be), mikrosütővel (abból is van még egy a dobozában...), mosógéppel...
És róluk negyedannyira sem gondoskodott a cég (a JVC), mint rólunk: a Support Workerük decemberben távozott, és az ősszel már inkább kinyomta a telefonját, ha meglátta a számukat; a többiek újak voltak... Ráadásul igen különös figurák is jöttek össze abban az évben, szóval volt mit leküzdeniük.

Nekünk sokkal könnyebb.

A hadaró papoktól — ments meg, Uram, minket!

Tegnap este a feltehetőleg legközelebbi üzemelő katolikus templomban voltam misén — 35 perc volt mindenestül. Igaz, csak a legvégén énekeltünk (valami ismerős dallamra, szóval próbáltam föléintonálni a másik szólamot, több-kevesebb sikerrel :-)). A templom új, félkörívben elhelyezett padokkal, a szentély felé lejtő hajóval, kétoldalt egy-egy „klasszikus” Jezus- és Mária-szoborral. Volt vagy harminc ember, plusz egy halom kisiskolás, egy részük melegítőben, amitől falnak megyek.
És volt egy pap, akiről már tudtam (Sarah és Aura a délelőtti misén volt ugyanott), hogy elég gyorsan nyomja, de hogy ennyire... Uhh. Kezemben volt a teljes miseszöveg, de a Hiszekegy harmadánál föladtam. Valószínűleg korábban is kissé frusztráló lett volna, de így, hozzászokva Paffy Isten adta mindenre-van-idő miséihez...

Viszont ha itt tartok, elmesélem, (villamoson, egy este a Széna téren... — honnan idéztem?) szóval elmesélem a múlt vasárnapi istentiszteletet (anglikán misét?) is. A szomszédba ballagtunk át, csak hogy egyértelmű legyen, mellékelem a képet is:


Nézd meg nagyobban
Katt a linkre alul, aztán közelíts, ameddig tudsz (+), aztán 1-2 kattintás a lefelé nyílra, és a bal alsó sarokban már látszik is a házunk. :-) (Valami csoda folytán süt a nap. Lehet, hogy photoshopolták, mint a koppenhágai képeslapokat...)
Az a fura formájú épület jobbra fölfelé pedig a templom. A furcsa oldala (éppen az udvarunk tőloldalán) a templom maga, a szélesebb, amelyik a kettéosztott út felé van, a közösségi terem.

De azért időben elindultunk, a n12-es szertartásra 11:05 körül.
A templomban 5 db néni volt, mind 60 fölött, tettek-vettek, rém lelkesen üdvözöltek bennünket — aztán egyszercsak megjelent a két pap, és kezdetét vette a liturgia, minden cécó nélkül, azzal, hogy „hányadika is van ma?”, amire valamelyik néni válaszolt, mira „ó igen, szeretettel köszöntünk mindenkit szeptember 16-án...”

Az egyik pásztor (a kvázi-főcelebráns) egy néni volt. Kicsit viccesen mutatott miseruhában, különösen mikor néha kiment az olvasóállvány vagy az oltár mögül, mert a felül még nagyjából átlagos testalkata valami irdatlan hátsóban folytatódott. De főleg az okozott valami hihetetlen disszonanciát, hogy a szertartás gyakorlatilag szó szerint egy mise volt. Kézbe kaptuk a szövegeket meg az énekeskönyvet (azóta ugyanazt láttam a reformátusoknál és a katolikusoknál is!), és nagyon kellemesen követhető volt az egész (még az oldalszámokat is mondták, a gyengébbek kedvéért).

Az orgonát egy CD-lejátszó helyettesítette. (Egyszer valami történt vele, akkor a capella folytattuk.)

Aztán a végén még elcsevegtünk kicsit a papokkal, áthívtuk őket egy kávéra, odaadtuk Peternek a postáját, amit ide hoztak a nyáron meg azóta, és mindenfélét megtudtunk tőlük a környékről. Ez igazából Peter temploma (meg van neki egy másik is a környéken), a néni a szomszéd parókiáról (plébániáról? végülis az anglikánok nem protestánsok...) jár át. Ígértek kerti szerszámokat, biztosítottak, hogy mehetünk bármikor, meg ilyesmik. Sarah-nak igaza volt az orientáción, mikor a kulturális különbségekről beszélgettünk: ez a hihetetlen verbális udvariasság tényleg minden angol sajátja.

Rakott krumpli angolosan

Ma főztem. Mégpedig rakott krumplit ("layered potatoe"? Well...), az ugye pofonegyszerű.
Mifelénk a rakott krumplinak 4 összetevője van, jelesül: a krumpli, a tojás, a tejföl és a kolbász. Na már most.
A kolbász itt valami nagyon más dolog, mint az otthoni, pl. nyersen árulják, úgy kell megsütni otthon. Nem volt nehéz megválnom tőle — legyen bacon. A nagyobbik tálban — a kisebbik hústalan, Sarah-nak.
A tejföl nehezebb ügy, gyakorlatilag ismeretlen, ráadásul ugye Tomnak is főzünk, aki tejérzékeny, tehát marad a SZÓJAKRÉM ('cream' mint tejszín). Csakhogy azt nem árulnak ám mindenütt... És én okosan elhasználtam a maradékot a kisebb tálhoz... Úgyhogy a végén az lett a megoldás, hogy abba raktam a bacont, a nagyobbikban pedig megcsináltam a vega-verziót a lányoknak, TEJSZÍNnel.
Került hozzá saláta is: reszelt répa és salátalevél, egy széttrancsírozott naranccsal és némi olivaolajjal (ez már inkább Sarah ötletei nyomán — én nehezen tudtam elszakadni a csemegeuborka képzetétől).
Na, de egy szó mint száz, megettük jóízűen. Azt hiszem, szeretni fogok főzni.

Magamra maradtam

itthon, mindenki dolgozik. :-7 Úgyhogy mosok, vasalok (a deszka a hét eleje óta vár a szobámban — hogy a bánatba tudnak háztartást vezetni azok, akik dolgoznak?!), és végre bejelentkezem az orvoshoz. Jut eszembe, igen vicces dolgokat kérdeztek az űrlapon, a nemzetiség rovat pl. így fest (sajnos a katgóriák címei részben olvashatlanok, láthatólag az x. fénymásolatról készült példány van a kezemben):

White
- British
- Irish
- Any other please write in below

?????
- White and Black Caribbean
- White and Black African
- White and Asian
- Any other mixed background please write below

Asian or Asian British
- Indian
- Pakistani
- Bangladeshi
- Any other Asian background please write below

Black or Black British
- Caribbean
- African
- White and Asian
- Any other black background plese write below

Chinese or other ethic group
- Chinese
- Any other please write below

Valamint érdeklődnek a dohányzási szokásaimról, a testmagasságomról és -súlyomról, továbbá hogy voltam-e vérnyomásmérésen és vizeletvizsgálaton az utóbbi öt évben.
Ugyanitt kell nyilatkozni a szerveim sorsáról esetleges halálom esetén, továbbá jelentkezni véradónak.

A többiek

Akkor most egy kicsit bővebben arról a három emberről, akikkel a házon és az életünkön osztozunk.

A legfiatalabb (21) Aura Litvániából. Kémia szakon volt két évet az egyetemen, és kórust vezetett, mielőtt idejött (42 órát töltve a buszon..). Eddig nem sok hangját hallottuk, most kezd visszabeszélni. :-) (De nagyon kedvesen, viccel.)

Aztán Sarah következik (23), a Chanel-szigetekről, ahol a házukban annyi fürdőszoba van, amennyi lakó. Azt mondta, arrafelé az emberek hétvégi és szabadidős elfoglaltsága a jachtjaik fényesítgetésére korlátozódik, ami őt valahogy nem elégíti ki... Teológiát végzett (részben ökumenikusat Prágában), aztán egy évet dolgozott valami irodában (eredetileg jogásznak szánták), most pedig itt van.

A harmadik Tom (23), aki a középiskola után egy évet Indiában töltött (angolt próbált tanítani egy csoportnak, amelyben tíz, számára ismeretlen nyelvet beszéltek...), aztán Oxfordban diplomázott középkori angol irodalomból. Az első este azt mondta, most idejött, hogy valami olyasmit csináljon, amit nem vártak (el) tőle otthon.

Közös pontként a jezsuita kötődés mellett gyorsan fölfedeztük a taizéi gyökereket is, azóta is jókat éneklünk együtt. :-)

Hát ilyesmi. A napi rutinunk kezd beállni (reggel mind máskor indulunk, de este együtt eszünk és imádkozunk). A főzés nem egyszerű, amennyiben Sarah vegetáriánus, Tom pedig tej- és lisztérzékeny... de egyelőre úgy fest, el lehet élni rizsen, krumplin és zöldségeken. :-) Majd én is próbálkozom néha, és ígérem, beszámolok. A házimunka egyelőre egyéni preferenciák alapján zajlik, majd kiderül, mennyire működőképes a rendszer(telenség)...

A ház különben hatalmas. Van 4 hálószoba fönn, lenn pedig egy nappali, ami ebédlőül is szolgál, valamint egy ebédlő, ami ilyenformán most imaszoba; továbbá mindjárt az előszobából nyílik még egy helyiség, ahol most gépelek.
A konyhában és a mosókonyhában laminált parketta van, a fürdőben és a vécékben valami linóleum-féle, és mindenütt másutt padlószőnyeg. (Az előszobában is. Igaz, azóta kiderült, hogy nincs sár...) Nem nagyon tetszik. Hozzászoktam, hogy padlószőnyeget a kápolnában használunk, és levesszük a cipőnket rajta.

Helyzetjelentés

Kénytelen vagyok belátni, hogy képtelen vagyok annyit írni, amennyit napközben tervezek. Az ember vagy blogot (naplót?) ír, vagy él — és nekem most jobban fekszik az utóbbi.

Nagy vonalakban úgy áll a helyzet, hogy halálosan jól érzem magam.

A hajléktalanos munkahely remek, úgy látszik, mindkét irányból megtaláltuk a számításunkat. Az angolom elég (több bajom van vele itthon — itt valahogy jobban érzem, hogy gyakran „csak-az-üzenet-átmenjen” szinten kommunikálok, valószínűleg azért, mert bonyolultabb, elvontabb dolgokról próbálok beszélni); a környezetben el tudom helyezni magam (pörgős stáb, kedves hajléktalanok); tapasztalatom tengernyi (7 év homelessteam, hmm) — jó lesz.

A lakóközösségnél aligha kívánhatnék jobbat — de ez már egy újabb bejegyzés témája lesz, máskor. Most ennyi; nem megy több. Aludni is kell még, mert két napja ásítozom.

Az Úr napja

A délelőtti anglikán istentiszteletről _föltétlenül_ fogok még írni, most csak röviden: vége a jó hosszú hétvégének, holnap pedig indul a munka. Részemről őfelsége katedrálisában, ugyanis a Booth Center (kb. 'Kuckó') nevezetű hajléktalan-szolgáltató-akármi (nem tudom, miért nem akarom ellátónak nevezni — majd kiderül, mi is tulajdonképpen) a katedrális épületében üzemel.
Kilencre megyek, nem lesz egyszerű. (Gábor okos volt, a GoogleMapson összerakta, hogy kb. fél óra az út, és tényleg, tegnap megjártuk.)
Ma láttam esőt. Egy óra volt, változó intenzitással. És holnapra is ezt jósolják.

Furcsasagok

Vannak itt azert erdekes dolgok. Egy reszuk nem volt nagyon ujdonsag, de nap nap utan latni oket eleg kulonos.

Van mosokonyhank (ami jo otlet: altalaban azt hiszem, hogy ami nem feltetlenul kell, hogy a furdoszobaban tortenjen, azt jobb kivinni onnan, mert akkor konnyebb hozzaferni); de nincs spajzunk (ill. ek(k?)ent is a mosokonyha funkcional).
A furdoszobankban a mosdo folotti tukor helyen -- ablak van.
Az ablakok a legkulonfelebb fortelyokkal nyithatok, pl. a bukok altalaban lefele buknak. Gondolom, az eso miatt.
Esot azonban eddig nem lattam. (Na jo, ez szokatlan, mondtak. Es ejjeli zapor volt par.)
Minden konnektor mellett van kapcsolo az aramhoz. Es harom luk van rajtuk.
Az ajtokon gomb van; a vecetartalyon viszont kilincs.
Es ami nagyon idetlen: a mosogatas. Ezek a nepek nem oblitik le a habot az edenyekrol.

A kozlekedes ugyebar az ellenkezo oldalon zajlik. Mindig meglepodom, amikor a bal oldali jardan bandukolva egyszercsak megall elottem egy szembe jovo busz... Es kulon kell kondicionalnom magam, hogy ne a vezetoulesre akarjak ulni (jo, ez innen kezdve nem fog surun elofordulni).

Mindezek mellett neha ugy tunik, hogy amit tanultam, az nem angol volt...

Eletjel

Megerkeztunk az orientaciorol, es jelentem, minden a leheto legjobban van ezen a legeslegjobb vilagon.
Van mosogepunk. :-)
Van szobam. A furdoszoba mellett van, viszont keleti.
Ami fontosabb: harom remek emberrel fogok lakni es elni. Egyelore csak egy-egy mondatban:
- Sarah a Genzi-szigetekrol van (fonetikusan, mert pillanatnyilag nem tudom maskepp),
- Tom Londonbol (az apja finn szulok gzermekekent latta meg a napvilagot Amerikaban, innen a ket i a neveben -- nem, nem a Tom-ban),
- Aura pedig litvan. :-)
Ezer dolgot tudnek meg meselni, de inkabb folmegyek belakni a szobat. Este mar vendegeink is lesznek, jelesul a ket Community Partnerunk, Kate es Kevin. Az o feladatuk lesz csoportkent foglalkozni velunk, meg mindenfele praktikussagokat atadni a varosrol.

Félelmeim

Úgy döntöttem, jól összeírom, mitől is tartok (leginkább?) a következő 11 hónapot illetően. Kiábrándítónak tűnhet, hogy ezzel kezdem, ezért gyorsan hozzáteszem, hogy egyrészt ezt még otthon megírtam, hogy kinn ne ezzel kelljen foglalkoznom; másrészt úgy gondolom, jó, ha minderre majd rá-rá tudok pillantani időnként.
Tehát.

1. A nyelv. (Ezen belül: a/ hogy nem értem meg őket, és b/ hogy nem tudom magam úgy megértetni, ahogyan szeretném.)
2. Az időjárás. (Hűvös-hideg, esős-nyálas, és főleg borult.)
3. A mosás. (Lehet, hogy nem lesz mosógépünk. Utálok kézzel mosni. Ha centrifugánk se lesz, akkor semmi nem fog megszáradni.)
4. A pénz. (55 GBP-t kapunk hetente fejenként, ebből kell előre láthatólag a lakbéren kívül mindent fedezni.)
5. A táplálkozás. (Ezen belül: a/ az angol nők közismerten idomtlanok, az leszek-e én is; és b/ minden bizonnyal kell majd néha főznöm, amit ugye egyelőre nem tudok. Bár ez csak addig fog tartani, míg el nem kezdek.)
6. A munkaidő. (8 óra; be kell menni akkor is, ha nem lesz kedvem.)