A hadaró papoktól — ments meg, Uram, minket!

Tegnap este a feltehetőleg legközelebbi üzemelő katolikus templomban voltam misén — 35 perc volt mindenestül. Igaz, csak a legvégén énekeltünk (valami ismerős dallamra, szóval próbáltam föléintonálni a másik szólamot, több-kevesebb sikerrel :-)). A templom új, félkörívben elhelyezett padokkal, a szentély felé lejtő hajóval, kétoldalt egy-egy „klasszikus” Jezus- és Mária-szoborral. Volt vagy harminc ember, plusz egy halom kisiskolás, egy részük melegítőben, amitől falnak megyek.
És volt egy pap, akiről már tudtam (Sarah és Aura a délelőtti misén volt ugyanott), hogy elég gyorsan nyomja, de hogy ennyire... Uhh. Kezemben volt a teljes miseszöveg, de a Hiszekegy harmadánál föladtam. Valószínűleg korábban is kissé frusztráló lett volna, de így, hozzászokva Paffy Isten adta mindenre-van-idő miséihez...

Viszont ha itt tartok, elmesélem, (villamoson, egy este a Széna téren... — honnan idéztem?) szóval elmesélem a múlt vasárnapi istentiszteletet (anglikán misét?) is. A szomszédba ballagtunk át, csak hogy egyértelmű legyen, mellékelem a képet is:


Nézd meg nagyobban
Katt a linkre alul, aztán közelíts, ameddig tudsz (+), aztán 1-2 kattintás a lefelé nyílra, és a bal alsó sarokban már látszik is a házunk. :-) (Valami csoda folytán süt a nap. Lehet, hogy photoshopolták, mint a koppenhágai képeslapokat...)
Az a fura formájú épület jobbra fölfelé pedig a templom. A furcsa oldala (éppen az udvarunk tőloldalán) a templom maga, a szélesebb, amelyik a kettéosztott út felé van, a közösségi terem.

De azért időben elindultunk, a n12-es szertartásra 11:05 körül.
A templomban 5 db néni volt, mind 60 fölött, tettek-vettek, rém lelkesen üdvözöltek bennünket — aztán egyszercsak megjelent a két pap, és kezdetét vette a liturgia, minden cécó nélkül, azzal, hogy „hányadika is van ma?”, amire valamelyik néni válaszolt, mira „ó igen, szeretettel köszöntünk mindenkit szeptember 16-án...”

Az egyik pásztor (a kvázi-főcelebráns) egy néni volt. Kicsit viccesen mutatott miseruhában, különösen mikor néha kiment az olvasóállvány vagy az oltár mögül, mert a felül még nagyjából átlagos testalkata valami irdatlan hátsóban folytatódott. De főleg az okozott valami hihetetlen disszonanciát, hogy a szertartás gyakorlatilag szó szerint egy mise volt. Kézbe kaptuk a szövegeket meg az énekeskönyvet (azóta ugyanazt láttam a reformátusoknál és a katolikusoknál is!), és nagyon kellemesen követhető volt az egész (még az oldalszámokat is mondták, a gyengébbek kedvéért).

Az orgonát egy CD-lejátszó helyettesítette. (Egyszer valami történt vele, akkor a capella folytattuk.)

Aztán a végén még elcsevegtünk kicsit a papokkal, áthívtuk őket egy kávéra, odaadtuk Peternek a postáját, amit ide hoztak a nyáron meg azóta, és mindenfélét megtudtunk tőlük a környékről. Ez igazából Peter temploma (meg van neki egy másik is a környéken), a néni a szomszéd parókiáról (plébániáról? végülis az anglikánok nem protestánsok...) jár át. Ígértek kerti szerszámokat, biztosítottak, hogy mehetünk bármikor, meg ilyesmik. Sarah-nak igaza volt az orientáción, mikor a kulturális különbségekről beszélgettünk: ez a hihetetlen verbális udvariasság tényleg minden angol sajátja.