102. bejegyzés, melyben a főhős szülővárosába érkezik

Ééés igen, hazaértem. A reptéren (Ferihegy) ugyan egy jó félórácskát ücsörögtem azon tűnődve, hogy vajon hogy jutok haza, ha az összeszedésemre rendelt autó mondjuk lerobbant valahol... ugyanis a világ legszabadabbjaként nekivágtam telefon és egyetlen vas készpénz nélkül — az elmúlt 8 hónap során pedig, mint most kiderült, törlődött a fejemből a bankkártyám PIN-kódja... Két próbálkozás után úgy ítéltem meg, kódot könnyebben szerzek, mint kártyát, így ezzel föl is adtam.
Fölmerült, hogy megfenyegethetek egy taxist, de valahogy nem éreztem magamban a potenciált...
De aztán begördült az ismeretlen autó (egy bordó Ford) benne a mamámmal, és már indultunk is vissza. Alig 2 óra volt az út vissza (is)...
Itthon éppen szerelték széjjel, csomagolták és vitték a zongorát. Sóhaj...

Irány a Baltikum

Nos, amin a másik két közösség heteket rágódott, azt mi úgy tíz perc alatt eldöntöttük, és úgy alakult, hogy Manchesterből én megyek a jezsuita önkéntesek évi rendes európai találkozójára, Litvániába. Május 26—31., Tanjával (Németo./Liverpool) és Dianával (Kolumbia/Birmingham).

A színfalak mögött

(A)Nikónak és G. Gyurinak

Tegnapelőtt a Royal Exchange színházban jártam a Booth-szal, zseniális volt. Indul ugyanis az új dráma-workshop, és ez ott fog játszódni (a stúdióban), evégből a nulladik alkalommal végigvezettek a színházon. Némi zsargont is sikerült magamra szednem, persze már a felére se fogok emlékezni.
Szóval: a színpad (stage, persze, ez megvolt korábban is) körbe van ülve :-) nézőkkel, egészen pontosan 7 oldalról (így senkinek sem bámulnak egyenesen a képébe szemből). Mivel ilyenformán díszleteket (sets) csak igen korlátozottan tudnak használni, hangban mondanak el sokmindent: voltunk a hangmérnök (?) műhelyében is, egy félkörnyi asztalon állt a felszerelése, és a feje fölött körben 7 hangfal, hogy valamennyire visszaadja a színpadi hangzást. Minden darab teljes hanganyagát CD-re veszik, ahogy a világítás is számítógépbe van táplálva, és két gép van üzemben minden előadáson (show), hogy ha az egyik leállna, automatikusan vihesse tovább a másik. A fickó amúgy mindenhova viszi magával a hangfelvevőjét, mert sose lehessen tudni, éppen milyen anyagra bukkan. :-)
Súgó (prompt) nincs, állítólag profi színházakban itt már sehol.
Backstage (ez vajon mi lehet magyarul? :-)) híján persze a színészeknek nincs hová lelépniük, így hát az előadás idejére lezárják a külső teret (alsó kép), és a szereplők a nézők ajtóit használják. Kívül van egy-egy kicsi öltözőjük, egybe belestünk, a legfontosabb tartozék egy villanykanna volt. Ezek még előadás közben is teát isznak. :-) Amit feltehetőleg az öltöztetők (dressing people) vagy az ügyelők (?) (ushers) főznek nekik, mikor éppen nem az ajtót nyitogatják előttük (persze van képernyő is, amin látják a benti eseményeket, meg piros-zöld lámpa az ajtó fölött).
Aztán voltunk a műhelyben, ahol a jelmezeket (costumes) szabják-varrják, láttunk terveket, és megtudtuk, hogy ha lemegy az előadás (hat hétig játszanak mindent), akkor vagy a jelmezkölcsönzőbe kerülnek, vagy a raktárba (a parasztruhák). Körbe a falakon beépített szekrények a legkülönbözőbb felratokkal (szalagok, gombok, gyöngyök színek szerint stb. Az anyagokat vagy a helyi boltokban veszik, vagy katalógusból rendelik).
Az odavezető folyosón néhány böszme nagy mosógép állt, vasalódeszkák, vállfák...
Voltunk az öltözők folyosóján is (dressing rooms; de a bolti próbafülke lehet changing room vagy fitting room is), csak belesni nem tudtunk egybe se, mert már el voltak foglalva a matiné miatt. De az kiderült, hogy van zuhanyzó, az öltözőkben pedig ágy is. :-) És a folyosón egy hirdetőtáblán egy nyitott zacskó majomcsemege (mogyoró, dió, miegymás) lógott.
Végezetül megnéztük a stúdiót (középső kép), és utána a green room-ot (büfé és társalgó a dolgozóknak), ebben a legjobb az volt, hogy végre megértettem, miért hívják a Metro (egyik...) pletykarovatát The Green Room-nak. Amúgy ez épp narancssárga, de eredetileg zöldek voltak, mert azt tartották, hogy az megpihenteti a színészek szemét a reflektorok fénye után.
Amihez nem tudok mesét keríteni, az az opening night (bemutató) és a press night (sajtópremier?).
És én is színházban szeretnék dolgozni...

PS: A linkelt oldalak többsége alján vannak mindenféle vidám érdekességek ('bits & bobs'), érdemes legörgetni hozzájuk.

Itt jártak a bátyámék

és meg kell vallanom, a gyermekek fárasztóak (egészen általánosságban, gondolom), de emellett bűbájosak is (erről kevesebb képem van általánosságban, de remélem, így szokott lenni). Mese majd bizonyára lesz náluk, képekkel; nekem továbbra is inkább csak életjel-szinten van érkezésem jelentkezni. Tulajdonképpen hálás lehetek, hogy ennyi időt kibírt az internet egyhuzamban.
Az is nekik (Gáboréknak) köszönhető, hogy vannak új képek a Flickr-en (l. jobbra), csak mivel az ingyeneseknek csak három sorozatot engedélyez, nemigen tudom rendezni őket.

A Booth-ban tegnap olasz babos-tésztás levest főztünk (és persze itt senki sem tudta leütni a magas labdát, „eredetiben” Pasta&Bean Soup), majd talán lefordítom a receptet egyszer. Jövő héten még izgalmasabbra vállalkozunk: vietnámi fasírt földimogyorós szósszal (sajna ez nincs meg online). Nem tudom, a népeim mennyire fogják szeretni, de hát kísérletezés az élet...

Okosodás

Ma már a második rövid okosításon vettem részt ezen a héten. Az első a City Center Project meglátogatása volt, amelyik 16–25 éveseknek nyújt mindenféle szolgáltatást (reggeli, zuhany, mosoda, tanfolyamok, szakemberek) Manchester belvárosában.
A másik, a mai azokról a (mentális) tréningekről szólt, amelyeket a rabok végezhetnek a börtönben, részletesebben az ETS-ről (kb. „hatékony gondolkodás” — magyarul hogy előbb mérlegeljük a lehetőségeinket és a következményeket, és aztán cselekedjünk lehetőleg), a SOTP-ről („szexuális elkövetők” tréningje, amelynek során egész komolyan újrajátszatják és -gondoltatják velük a történteket; erről volt a legtöbb szó, és elég keménynek hangzott), meg röviden a HRP-ről („egészséges kapcsolatok program”). Nagyon érdekes volt az egész, pl. ahogy adaptálni próbálják a módszereket írástudatlan vagy alacsony intelligenciaszintű emberekre.
Én továbbra is leginkább bejutni szeretnék, de kezdem azt hinni, hogy nem fog összejönni.

A Nagy Káposztasétáltatás

Ma délelőtt Han Bing kínai művész járt a Booth-ban egy kaliforniai fordító, egy osztrák nő és egy brit-forma férfi kíséretében. A szombati káposztasétáltatásról meséltek, melynek keretében egy — remélhetőleg felbukkanó — manchesteri csoportosulás káposztákat fog húzni maga után a városban.
A történet hátterében olyasmik vannak, hogy a káposzta a kínaiak számára kb. a mi krumplinkkal azonos értéket hordoz: olcsó, tartós, sokoldalú... És hogy újabban ott is megjelentek a pet-ek, amelyekkel a(z új)gazdagok azt (is) óhajtják kifejezni, hogy nekik nemcsak maguknak jut ennivalójuk, de még egy ilyen jószágnak is... miközben a legtöbbeknek továbbra is leginkább csak káposztára futja.
Vagy valami ilyesmi. :-)
Végülis a művészet jó esetben leginkább elgondolkoztatni akar....

Kis színes

Az előbb gondosan kiválogattam 48 pennyt a tárcámból azzal, hogy mi sem jobb alkalom túladni egy csomó aprón, és elballagtam vele a postára. Erre nem ma emelték a bélyegtarifákat? Úgyhogy lógok nekik kettővel, de benyelték, szerencsére.

Különben hajnali 4-kor arra ébredtem, hogy valakik éktelenül ordibálnak a mögöttünk lévő zsákutcában (cul-de-sac). Mikor eluntam, leballagtam a nagyszobába, és némi vizsgálódással kiderítettem, hogy nem ölik egymást, úgyhogy végül nem a rendőröket hívtam, hanem a community wardeneket (hihetetlen, milyen tudatos állampolgárt farag belőlem ez a környék), de persze csak az üzenetrögzítő (answering machine, ez is milyen már :-) ) vette föl. De közben egy őszülő fickó be is ült a ház előtt parkoló autóba, és elhajtott vele, úgyhogy a nő is abbahagyta az üvöltözést az ajtóban.

Tegnap megérkezett a behívóm az önkormányzati választásra. Május elsején, csütörtökön lesz, reggel 7-től este 10-ig, és a szavazókörünk ((vagy az nem is a hely, ahol szavazok, hanem a terület, amelyik egy helyen voksol...?)) (polling station — végre rájöttem, mitől exit poll a felmérés), szóval ahová el kell fáradnunk választani, az nem más, mint a szomszéd templom. :-) (De szavazhatnék postán is, mármint úgy, hogy kiküldik a szavazólapot, és aztán választhatnék, hogy visszaküldöm vagy beadom személyesen (a helyiség ezúttal közelebb lenne, mint a postaláda..).) Személyazonosítás nincs, a neved és a címed kell bemondani. Hihetetlen.
A jelöltekről egyelőre semmi, sehol.

English Language in Use

Arra gondoltam, megosztok Veletek néhány tapasztalatot „Így tanultuk — így mondják” témakörben (persze most csak kettő jut eszembe).
— "It's a pity" (Kár) => "It's a shame" (ezt úgy tanuljuk, hogy szégyen; de mert akkor is, ha senkinek sem a vétke: vszl. ciki)
— "See you soon" => "See you later / in a bit"

És aztán egy példa még arra, amit először 13 évesen tapasztaltam meg, mikor német cseregyerekünk, Stephanie mindenképpen malen-ni (festeni) akart színes ceruzákkal (az én meggyőződésem szerint ez zeichnen lett volna).
Tehát a "nice" kifejezés az én fejemben szép-ként él(t), ehhez képest "nice weather" = szép idő, de "nice guy" = jó srác, jó arc, "nice meal" = jó / finom étel...

A konzekvencia az, hogy a szavaknak nincs (vagy csak nagyon ritkán, mondhatni véletlenül van) ekvivalense egy másik nyelven. Tudom én, hogy meglehetősen spanyolviasz-szagú a felfedezés, de állítólag az rögzül leginkább az emberben, amire magától jön rá...

Vidám az élet a Szigeten,

lásd a mellékelt MTI-híradást is, na, szépen vagyunk.
Az idő egészen kellemes, ma reggel esett (mikor fölkeltem, már nem), aztán gyönyörű napsütés volt egy ideig, aztán a városban elkapott egy hózápor, ami aztán elállt, és este még egy kis eső is esett.
Lemondtam arról, hogy rendesen leírjam, mi minden is történt az elmúlt két hétben. :-(
Meszeltünk-mázoltunk a cégnél, "We don't need no decoration" jelszóval by (Student) Andy (aki utóbb egy hétre fel is szívódott egy hang nélkül, már nyomozni kezdtem utána a Facebookon, amikor megkerült, igaz, csak virtuálban, élőben azóta se láttam), a konklúzió az, hogy végülis ez is közelebb vitt a hivatásomhoz: nem szeretnék festő-mázoló lenni.
És aztán jött a Juli meg a Záron, és egészen sokkot kaptam a gondolatra, hogy idáig stoppoltak (nélkülem!!! Hiába, a tanítvány túlnőtt mesterén — könnyű sóhaj), és kicsit furcsálltam, hogy Tom hagyott nekem egy hangüzenet', hogy találkozott a látogatóimmal, és, hmm, ez valóban nagy meglepetés, de nem vennék-e akkor már még egy kenyeret meg doboz corn flakes-t — aztán hazaértem, és a szobámban ott találtam Cilit meg Gabssyt!
Elég tetű időnk volt, meg különben is, négy vendégre már nehéz programot egyeztetni, de azért elvoltunk, meg különben is: négy vendég remekül elszórakoztatja egymást, így aztán jól sikerült a hétvége, bár nem fér hozzá kétségem, hogy az ideút nagyobb emlék marad nekik, mint az ittlét. De sebaj.
Hétfő reggel szabályosan hazaküldtek a cégtől azzal, hogy nem fejezték be a konyhát, nincs mit csinálnom, így még egy kávézóba be tudtunk ülni Áronnal és még egy kicsit bóklászni a többiekkel. Utána kitöltöttem egy piackutató kérdéssort (Millward Brown, yeah) egy érintőképernyős laptopon — mindenre kíváncsiak voltak a csokoládévásárlási szokásaimat illetően, csak az egyetlen releváns tényezőre, az etikai preferenciáimra nem. Hát, így jártak.
Kedden és szerdán a konyhafelszerelést mosogattam-pakolásztam, és aztán bementem még csütörtök délelőtt is szétkapni a szendvicses hűtőt, amelynek a kitakarítása kifejezetten kihívásnak tűnt, és azt hiszem, amennyire házilag meg lehetett oldani, meg is oldottam. Közben Kevin, a manager és a supervisorom (egyik sem egészen a hazai jelentésében, de ez most mindegy) szabadságra ment két hónapra (valami háromszózötven éves házán dolgozni), úgyhogy high time to make friends a staff többi tagjával is. Matt a legkeményebb dió: egy kortalan (30 vagy 40?) arcú új-zélandi, akinek minden szavára legalább egyszer vissza kell kérdeznem (Istennek hála, nem sokat beszél :-)), és aki emellett hihetetlen cinikus tud lenni. De pl. csütörtökön, míg csak hármacskán voltunk Amandával (a coordinator), már egész jól elkommunikáltunk.
Csütörtök délután és tegnap börtön, amelyről nincs mit írni.
Közben egyszer sütöttem bannockot (nem egészen ilyet, ezt inkább), egészen rendben lett, csak a legalja egy kicsikét sületlen talán. És valaki magyarázza meg, mit kell a kelttésztákhoz adni, ha veszettül ragadnak... És egyszer kedgeree-t is csináltam, pofonegyszerű és remek eledel füstölt tőkehalból, mmm... :-) (Tengert Szegednek!)
Holnap pedig már igazán elmegyek a Blake-kiállításra, mert a végén még leszedik nélkülem.

Szent Háromnap

Szerda este tehát már Rainhillben, Loyola Hallban aludtam. A lelkigyakorlat igen-igen jó volt, de most képtelen vagyok sokat recollect róla... Mindenesetre sütöttünk kenyeret, énekeltünk sokat, csináltunk kollázst egy Bosch(?)-kép köré, dramatizáltuk meg vizualizáltuk az olvasmányokat, énekeltünk sokat [ja, ezt már írtam], ettünk pászka-vacsorát...
Majd lesznek képek, csak okosan ott felejtettem a fényképezőgépem, és egyelőre nem járt arra senki, hogy elhozza. :-(

Oxford, amiből nem sokat láttam :-)

Szóval nagyhét hétfőn nekivágtam, és elbuszoztam előbb Birminghambe majd onnan Oxfordba. Előbbiben volt két óra szabad időm, ebből egyet Quinh-nal töltöttem mászkálással, meg a galéria boltjában, persze. :-)
Oxfordba délután érkeztem meg, egy városszéli megállóba, aztán keresztül a városon Melittával, egyenest a konventbe.
Másnap sokáig aludtam, aztán kicsit kertészkedtünk (humuszkeverés és gyomlálás), majd ebéd után nekiültünk a BBC Pride&Prejudice-nak, és néztük estig. :-) És fölöttébb jól mulattunk. :-)
Szerdán reggel kiderült, hogy a Park&Ride itt igenis működik: legalább kétszáz autó pihent a parkolóban 9-kor, mikor én fölszálltam a buszomra, a sofőrjeik és esetleges utasaik pedig szépen sorban várakoztak a saját, városi munkahelyeikre szállító buszaikra. És még van vagy négy-öt ugyanilyen Oxford körül, ha jól értettem.
Az utam visszafelé kicsit viszontagságosabb volt, amennyiben papíron öt percem volt átszállásra Birminghamben két különböző buszállomás között, de (siettemben taxival — utóbb kiderült, hogy valószínűleg fölöslegesen) végülis megoldottam.
Így aztán volt még röpke két-három órám is itthon, mielőtt továbbvonatoztam volna...

Itt vagyok újra

Nem haltam meg, hanem élek, csak előbb egy hétig nem nagyon voltam gépnél, aztán meg a gép nem volt netnél nagyon. A Google Readerben továbbra is kb. 750 RSS-üzenet vár...
A dolgokat inkább külön bejegyzésekbe írom majd, hátha úgy követhetőbb/befogadhatóbb lesz. És a jobb szélen a listákat is gyarapítottam szorgalmasan.