Vége az évnek

Itt voltak a szüleim, és jó volt.
Tegnap végre voltam az Art Gallery-ben, és nagyon jóóó... Különösen az interaktív részleg és a bolt. :-) De a képek is. :-)
Ma este pedig az év naplóját-blogját fogom olvasgatni, valamint ázom a kádban Háború és békével a kezemben (megvan a második-harmadik kötet, új lendület :-) ), és/vagy valami zenével, ezt még el kell döntenem. Nyár óta az első estém (+ még a holnap is!) egyedül, már rettenetesen várom.

Életem legfurcsább karácsonya (címszavakban)

Semmi Mennyből az angyal, semmi Fel nagy örömre
Sehol egy rokon
Fagy is alig, nemhogy hó
Semmi beigli, semmi szaloncukor
Padlószőnyeg van a templomban, és ezerrel fűtenek
Padlószőnyeg van a fürdőszobában is
Ismerősök (számomra ismeretlenek) látogattak szenteste
Kvázi megnyertem (két másikkal együtt) egy s ö r k ó s t o l ó t karácsony szent délelőttjén
Csináltam lufikutyát
Pattogattam party crackert
Lazacot ettem, Christmas pudingot meg Christmas cake-et
És sikerrel igyekeztem nem állni be az átlagbritek sorába, akik karácsony napján mintegy 7000 kalóriát vesznek magukhoz, és az ünnep örömére negyven kiló szemetet termelnek...

Benne voltunk az Evening News-ban

A Manchester Evening News egy kb. hatvan oldalon, naponta x kiadásban megjelenő, ingyenes városi újság (a Metro mellett, természetesen, amely itt szintén kb. ötven oldalra rúg, és előszeretettel boncolgat zöld témákat. Ja, és az Evening New-nak van még egy párhónapos testvére-gyermeke is, a Shortlist: hetilap férfiaknak. Nagyon trendi..). (Az ingyenességhez: furcsa módon a szemközti közértben 38 pennybe kerül, ennek az okát még ki kell derítenem, de nem önkényes, rá van nyomtatva. De egyébként a belvárosban rikkancsok osztogatják minden sarkon.) (Mindennek a papír-felemésztési követkenzményeit most ne latolgassuk...)
Na, és a tegnapiban végre lejött a cikk a hétfői szakácsos megmozdulásról. :-)

Nagy zabálások

Az úgy volt, hogy ma jött egy igazi, profi séf az egyik városi étteremből, és ő főzte az ebédet a népeinknek. :-) Van ugyanis egy StreetSmart nevezetű program, amelynek keretében a novemberben és decemberben a résztvevő éttermekben evő pógárokat fizetéskor megkérdezik, van-e kedvük egy fontot (vagy többet) rátenni a cehre, amit aztán (pályázati rendszerben) továbbítanak különböző hajléktalanokkal foglalkozó cégeknek. Például nekünk.
A menü nem volt valami nagyon különös, de mégis két fogás (valami jó sűrű leves, káposztával, babbal; meg valamiféle rizses-csirkés-szószos cuccos), és finom is volt nagyon.
Csak kicsit túl sok.

És még nincs vége: este a centre munkatársainak és önkénteseinek (ideértve a user volunteerokat is) lesz karácsonyi vacsorája egy indiai étteremben...

Winter Wonderland Fancy Dress Party

Ez meg az este mottója volt. Nem tudom, mit vártam egy jelmezes bulitól, de amennyire tartottam tőle, olyan jól sikerült (a klasszikus törvényszerűség szerint). Eljött a négy vincés önkéntes + egyikük amerikai barátnője, Austeja és Marie a JVC staff-ból, Kate (community parter) és Peter (a szomszéd templom pásztora). Végülis csak ettünk meg csevegtünk (valamint én csetlettem-botlottam az állandóan leeséssel fenyegető angyalmezben), de jó volt nagyon.
Szegény vincéskékre eléggé rájár a rúd: nem válthatnak munkahelyet, lepusztult a házuk, nem mozdíthatnak benne semmit a főbérlő tudta nélkül... és mindehhez az összes támogatás, amit az apáca nénik nyújtanak nekik, kimerül az „imádkozz” című jótanácsban. (Aminek ugye sok esetben vn létjogosultsága, másokban azonban nincs sok. Végülis Jézus se szúrta ki az éhes tömeg szemét, hogy „nem csak kenyérrel él az ember”.)
És a végén, mikor mindenki elment, valami olyan jó érzés fogott el az enyémek iránt, hogy csuda.
(Aura dekorációjáról pedig még lesznek képek, becsszó.)

Kertész legyen, ki boldogságra vágyik!

Tegnap kertészkedtem. A Phoenix program keretében az embereink mehetnek kertészkedni mindenféle közösségi tereken: templomkert, öregek otthona stb.; ezt néztem most meg egy idősek napközi otthona mellett — jó közelről. :-) Az önkormányzat célja a biodiverzitás erősítése volt, úgyhogy olyan növényeket választott Alan, amelyek vonzzák a madarakat-bogarakat-stb. Elültettünk három törpe almafát (hogy az öregek is le tudják majd szüretelni), egy csomó hagymát, és át egy halom másik növényt. Mindemellé pedig kaptunk karácsonyi ebédet (crackerrel, pudinggal, ami kell), mert éppen aznap tartották az odajáróknak. :-) (Degeszre ettem magam tiszta udvariasságból, utána nem volt jó nekiállni hajlongani újra.)
Hónapok ót nem töltöttem ennyi időt outdoor, halálosan jólesett. És még a nap is sütött.
Ó igen, és tlálkoztam egy asszonnyal, akinek szó szerint nem volt nyaka. Elképesztő látvány, nem is tudom leírni: gyakorlatilag egy a vállára tett háromszögben van az arca. De nagyon kedves volt (alkalmazott az otthonban), és nagyon igyekeztem nem bámulni meg túlságosan... ilyenkor annyira szégyellem magam.

Megint elmaradtam

Próbálom időrendben, majd meglátjuk, mi lesz belőle...

Szombaton Loyola Hall. Sikerrel elkerültem a csatlakozást (egy megállóval arrébb szálltam le), úgyhogy a miséig kb. húsz percem maradt Gerryre (+ az autóban töltött idő, mert miután fölhívtam, hogy ez a helyzet, kijött elém az állomásra). Sebaj, kaptam két könyvet, és az egyik egészen zseniális (a másikba még nem olvastam bele).
A vacsoránál megismerkedtem egy fiatal szlovén jezsuitával, akinek az apjának Kiskunhalas körül van lófarmja. :-)
Visszafelé nem nyílt az udvar kapuja, úgyhogy végül a későbbi vonattal jöttem el egy újabb háromnegyed óra olvasgatás után.

Vasárnap bementünk Liverpoollal megnézni a vásárt — ronggyá áztunk, míg beértünk. Az az utálatos, vízszintesen eső eső esett, jó nagy szél volt. A vásárt elég gyorsan föladtam egy hazajövetelért.
Aznap este "community review"-t tartottunk, hogy mi minden lett (illetve mi nem) mindabból, amit kb. egy hónapja, a skiptoni "residential"-ön elhatároztunk. Derültek ki érdekes dolgok egymásról, komoly beszélgetés lett belőle.

Hétfő délután leléptem a Booth-ból a Beacon-be, és találkoztam H. Z. honfitársunkkal. A fickó annyit beszélt, hogy én ilyet... na jó, ilyen magyart :-) már rég nem láttam. A két lányka, akik a számlák között próbáltak rendet rakni az asztal túlsó oldalán, időnként meg-megszakította, ami szemlátomást nem zavarta (és legközelebb valami egész másba fogott), de különben valószínűleg még most is ott ülnék. A történet lényege: 2001-ben költöztek ki Kanadába, ahol a fazon meg a felesége dolgozott, a gyerekei iskolába jártak, és minden szép volt meg jó, míg egy januárban (kb. 2006) ki nem ebrudalták őket elutasított menedékkérőként (hogy mi a bánat alapján kértek menedékjogot egyáltalán, azt nem tudom..). A lányuk addigra férjhez ment, ő maradhatott, meg egy ideig a fiuk is, de aztán ő is eljött... mindegy, némi londoni kitérő után 4 hónapot az utcán töltöttek a feleségével Manchesterben, mígnem összetalálkoztak a Beacon utcafrontos csapatával, és aztán valahogy került nekik lakás meg a feleségének munka is (hauskeeper egy ügyvédnél).
Aznap este Sarah születésnapját ünnepeltük a Tampopóban, meg aztán egy kis glühweinnal a vásárban. Ezáltal végül nem jutottam el az egyetem Hungarian Associationjének a találkozójára, de sebaj, majd legközelebb.

Kedden talán semmi izgalmas... Este valami mondjuk 'tonhalas-zöldborsós sült rizs' névre keresztelhető valamit kreáltam az egyik talált szakácskönyvből. Finom lett (wok nélkül is). :-)

Szerdán délelőtt három csocsival meg öt másik emberrel sétálgattam: az Urbisszel van egy közös bizniszünk, egy három-szerdás sorozat: digitális fotókat készítenek a népeink a városban, aztán megszerkesztgetik majd együtt számítógépen, és a végén lesz belőle kiállítás az Urbisben.
Ebből az alkalomból jutottam el először az Angel Meadow-nak ('angyalmező') nevezett parkba, amit a hajdanvolt utolsó proletártelep temetőjének a helyén alakítottak ki. A neve az eltemetett sokezer gyerekre utal nem csoda, hogy Engels azon a vidéken kezdett el töprengeni... (A Wikipédia szócikkének az alján az utolsó előtti linkre érdemes még rápillantani, illetve az onnan letölthető két PDF dokumentumra, azok igen szemléletesek (korabeli képekkel-szemelvényekkel).)
Délben aztán továbbálltam a Visitors' Centerbe karácsonyi ebédre (erdetiben: "Seasonal Celebration"... alig szekularizálódott...). Volt kvíz, bingó, tombola, ebéd, süti, ami kell. :-) Jó kis szocialitzálódási alkalom.
Este megnéztük a maradék 4 részt a BBC 1988-as Narnia-sorozatából. Istenem, azok a boldog idők, amikor ezeket még speciális effekteknek nevezték, és hatottak is... :-)
Ja a múlt héten A hóembert láttuk, az is csudás... És főleg az bennük a jó/érdekes, hogy kb. annyira részei a korosztályom (vagy még inkább a pár évvel fiatalabbak) kollektív tudatának, mint otthon a tévémaci lehet(ett. Van még tévémaci?).

Csütörtökön valami egészen munkás délutánom volt a V. C.-ben, aztán ma is. A fene tudja, ha nem izgatom magam a délelőtti semmittevésen, akkor nem is olyan rossz. Persze lehetnék ennél hasznosabb is — valahol másutt.

Just Another Boring Day

avagy csak egy újabb unalmas nap. Fél 2 felé aludtam el, h9-kor olyan mély álomból ébredtem, hogy percekbe telt, mire rájöttem, mi is van körülöttem. (És akkor még emlékeztem az álmomra, most már nem. Csak arra, hogy magyarul ment, de valamit azért fölfedeztem benne az itteni létemből.) De gyorsan föl tudtam kelni, és a végén még reggelizni, sőt, fogat mosni is volt időm.
Aztán délelőtt nem történt semmi a Visitors' Centre-ben, olvasgattam: két Woman's Weekly-t — nagyjából félúton a Kiskegyed és a Nők Lapja között — és az összefoglalót az idei őszi felmérésről a visitorok között. Ez határozottan tanulságos volt, pl. hogy mennyi bajt okoz, hogy állandóan változnak a szabályok arról, hogy mi számít személyazonosító igazolványnak, és mi nem. Ebből a szempontból a mi 14 éves korunkban kézbe kapott személyink határozottan fejlettebb rendszernek tűnik. (Itt ha jogosítványa és/vagy útlevele nincs az embernek, akkor jó eséllyel semmi fényképes. Nem-fényképesből viszont kettőt kell prezentálnia a belépéshez. Azonban a könyvtári olvasójegyet nemrégiben a TAJ-kártyával helyettesítették be... stb. stb.)
A délután az eddigiekhez képest igazán tevékenyen telt: egyedül voltam a teabárban, és voltak vevők jócskán. Egy másfél órát alighanem így is eltöltöttem olvasással, de legalább nem kizárólag.
Apropó, olvasás: jelentem, jelentős előrehaladást vittem végbe a Háború és békében! A 150. oldal után már nem is olyan unalmas, most pl. vagy százhúszon keresztül csatároztak Napóleon seregeivel. Ha nem vigyázok, a vége még az lesz, hogy karácsonyra kihozatom a második kötetet...
Este pedig Austeja volt a vendégünk, elhozta az új szeretetcsomagunkat (amelyet Sarah híján még nem bontottunk ki), beszélgettünk, vacsoráztunk. Jó volt.

Holnap piacok (hacsak nem marad ilyen utálatos esős az idő — ma este valódi eső esett, nem csak olyan drizzling-szitálás): a Piccadilly Gardensen fairly traded (méltányos), az Urbisben Craft Mafia (kézműves-iparművész), az egész belvárosban pedig (German) Christmas. És "Liverpool comes Manchester", jön a liverpooli közösség (három tagjából kettő) látogatóba.
Én pedig délután a lelkivezetőmhöz vagyok hivatalos. Püspökszentlászlót itt Esőhegynek hívják. :-)

News

Először Ilyen sem történt velem már jó régen című rovatunk jelentkezik egy kis színessel: ma hazafelé sikerült elvágódnom az utcán. A nadrágom bal oldala derékig sáros lett (szerencsére már sötét volt), a tenyeremből még a buszra várva kipiszkáltam egy kis kavicsot. Itthon derült ki, hogy a térdemről is levertem a glazúrt, a sárnak pedig meg se kottyant a nadrágom: a lábszáramra is jutott belőle. De élek, semmi komolyabb baj nincs, szerencsére.

Aztán Kulturális ajánló: vasárnap ismét az Urbisben jártam, ezúttal a végzős iparművészek (?) Catapult 07 című kiállításán. Meg ekll mondanom, talán soha nem élveztem még kortárs művészetet ennyire. :-) Meg volt egy kicsi fotókiállítás is Aura és Tom egy kolléganőjének a képeiből: hét különbözú vallású (illetve egy nem.gyakorló) család ünnepi étkezéseiről. Nagyon jók, de össze-vissza mondjuk 25 kép lehet maximum.

Egyéb hajléktalanos intézményeket látogató Visitatio-nk ezúttal a Wellspring nevezetű helyre vezetett, ami messze van a központtól piszkosul, Stockportban. Igazából azért oda, mert a) a detox másodszorra is elhalasztódott és b) elkísértünk egy "usert", akinek sürgősen szüksége van egy helyre, ahol a hétvégéivel kezdhet valamit. [Rövid háttérmagyarázat, keretben: L., a user tegnapra virradóra öngyilkosságot kísérelt meg, jelesül bevette a maradék gyógyszereit, javarészt vagy tán csak fájdalomcsillapítókat. Aztán reggel felébredt, és bejött hozzánk. Úgyhogy sürgősen került neki (újabb) mental health worker, és várhatóan valamiféle olyan szállás is fog, ahol valami ilyen támogatást kap (egy normál „támogatott szálláson” lakott eddig, ezek sorházak redukált lakbérrel). És persze a kórházba is elvitte Amanda, ahol valami injekciókkal jól kimosták a véréből az anyagot. Hozzá kell tennünk, hogy L. testalkata leginkább NyImiéhez hasonlítható, és az évek során jól hozzá is szokott a fájdalomcsillapítóhoz, meg ezzel együtt feltehetőleg valamiféle ellenállást is kiépített magában. — Mindenesetre most már inkább örül, hogy mégis fölébredt.] Wellspring nem tűnik rossz helynek, bár az épület meg az enteriőr némileg szakadt benyomást keltett; de visszafelé a buszon elolvasgatva a hírlevelüket, kiderült, hogy éppen ebben az évben készülnek lecserélni az egészet egy másik épületre.

Aztán, maradva a munkánál, Bemutatjuk új munkatársunkat. A kedves fiatalembert Andynak hívják, és hat hónapot fog nölunk gyakorlatozni. Elsőéves mesteris + doktorandusz (2 in 1), a szocmunka diplomáját (BA) öt éve szerezte. Nagyjából ennyi, amit tudok róla eddig, illetve még azt, hogy lövése sincs az olyan vallásos cuccokról, mint „jezsuita”. Ez akkor esett le, mikor megkérdezte, hogy az vagyok-e... Megkockáztattam, hogy a jezsuiták többnyire papok, de aztán rájöttem, hogy az anglikánokhoz szokott szemének ez korántsem jelenti azt, hogy én nem lehetek... Föladtam.
De különben teljesen nice lad-nek (jó fej, kedves fickó stb.) tűnik. És jó látni magam körül valakit, aki nálam is újabb, és akinek én magyarázhatom, hogy mi merre. :-P

Ma igazán busy (nyüzsgő, elfoglalt) nap volt, délelőtt még a St. Ann's-ben is jártam Carol service-megbeszélésen. [Magyarázat keretben: Igazából senki nem mondta el nekem, mi a carol service, de úgy tűnik, egy hosszabb-rövidebb, karácsonyi témájú liturgia, szentírási szövegekkel, imával és persze énekekkel. Egész decemberben megy, ami számomra kicsit visszatetsző, bár lehet, hogy az expertek adventi formában is elő tudják adni. Ami viszont nagyon jó, hogy az iskoláktól a rendőrökön keresztül a hajléktalanokkal foglalkozó szervezetekig boldog-boldogtalan csinál carol service-t valahol.] A pap nénit Gisela-nak hívják, és holland. (Hogy hogy talált az anglikánokhoz, azt egy következő alkalommal fogom megkérdezni, alighanem. :-)) Rajta kívül Chris volt jelen tőlünk, meg a fickó, aki ismét nem tudott elvinni a detoxba.
Ide kapcsolódik mai Felhívásunk: tradicionális magyar karácsonyi/adventi imádság kerestetik. Ezt fogom a service végén prezentálni, előbb magyarul, aztán angolul.

Végezetül még két egyéb vonatkozású esemény. Egyrészt örömmel tudatom, hogy alighanem szintet léptem (de legalábbis egy felet, majd látjuk) Konyhaművészetben: tegnapelőtt spenóttekercset csináltam, amely nem kis sikert aratott. (A fél szintet azért érzem elegendőnek, mert nem sikerült föltekerni a cuccot, úgyhogy amolyan pizzaszerűen tálalódott: alul a spenót-alap, rajta a töltetlék.) És már nagyon kreatív vagyok a hozzávalók terén: tele lévén póréhagymával, azt használtam zöldhagyma és gomba helyett is. :-)
Másrészt az imént telefonált Glenys a börtönből (amely, mint tudjuk, nem az, de így egyszerűbb): holnap nincs látogatás, úgyhogy szabadnap. Juhé! :-)

Lúzer (meg nem csak)

Ma 15 perc alatt sikerült elindulnom reggel (képtelen voltam negyed 9 előtt fölkelni — hamarosan szigorú ágybakényszerítő rendelkezéseket fogok életbe léptetni), amivel addig nem is volt sok baj, míg hazajőve (4 előtt) észre nem vettem, hogy nincs kulcsom... Úgyhogy az elmúlt órát sikerült az ajtó előtt töltenem, míg világos volt, keresztrejtvényfejtéssel, utána a Nature Park című zseniális Nokia-játékkal.
Aztán hazajött Aura, éljen. (És meglepő módon nem nevetett a képembe.)

(Az előbb fogta magát a monitor, és kikapcsolt egy pillanatra. Még mindig fekete egy része. Különös.)

Na, de a legfontosabb mégis az, hogy ma a Beacon nevezetű drop-in centerben jártam körülnézni, ők is enni-inni adnak a népeknek, meg vannak óráik (alapvető angol és matek), játékalkalmaik és bibliaóráik meg istentiszteleteik is néha. Két nagyon kedves, maximum harmincas leányzóval beszélgettem, míg megmutogatták az épületet (frissen renoválták, úgyhogy igazán ragyogott minden), de az igazán nagy az volt, mikor valahogy azt találtam mondani, hogy "...in Hungary, where I am from..." („...Magyarországon, ahonnan jöttem...”). A két lány egymásra nézett, aztán vissza rám, és valamiféle elragadtatással kérdezték hogy "Oh... are you a Hungarian??" (vagyis „Óó... Te magyar vagy??”). Mondtam, hogy igen, de árulnák már el, hogy miért akkora csuda ez...
És akkor kiderült. Rendszeresen látogatnak egy magyar családot, ahol a srác tud angolul csak — és ő elköltözött valamikor. Szóval e-mail, telefonszám, legközelebb velük tartok.

Most pedig megyek főzni — még nem tudom, mit.

Egy újabb régi könyvtár

Délután elmentem sétálni, benéztem a John Rylands könyvtárba. Hát nem semmi. Igaz, kicsit csalódott voltam, mikor kiderült, hogy igencsak neo(gót), a XIX. század végén épült, de sebaj. Láttam benne például az Újszövetség (ismert) legkorábbi darabját, nagyjából a II. század első feléből. Meg egy Biblia-kiállítás is van (az angol nyelvű kiadások történetéről), meg egyáltalán, az egész épület lenyűgöző. (1900-ban nyitották meg, elektromos lámpákkal felszerelve. A század közepéig magának termelte hozzájuk az áramot... És a '93-as hálózat-felújításkor még üzemelt néhány az eredeti égők közül.)

Az alvás és a reggeli fölötte hasznos voltáról

Amennyire le voltam nyomva tegnap este (a rövidülő napok, a házban eluralkodott hőmérséklet és kétnapi dögunalom egyenes következményeként), annyira vidáman ébredtem ma fél 11-kor, napsütéssel. (Még 10 percig tarthatott, mármint a napsütés, de hát ez van. Az első benyomás a fontos, mondjuk. Meg különben arra már rájöttem, hogy óránként többször is tud változni az idő, szóval remény általában van.)
És aztán tisztességesen megreggeliztem (tükörtojás, pirítós, tejeskávé (!)), és most ugyan már kezdek kihűlni, de alapvetően egész vidáman nézek a nap elébe.
Este furulyázni fogunk Magdával, és elkezdjük a magyartanulás(á)t is. Végülis az apai nagyanyja magyar, és az édesapja is perfekt (de őt csak a számokra tanították meg tízig).

New Skills

(A nap ismét hulla unalmas volt, úgyhogy megírom a keddi bejegyzést végre.)

Szóval úgy tűnik, újabb képességeket sajátítok el lassan.
A kevésbé izgalmas az űrlap-kitöltés. Ma (izé, kedden) újra elintéztem két születési anyakönyvi kivonatot, és immár a legkevésbé sem estem zavarba a "First Name" rubrika láttán (eddig egy pillanatra mindig meginogtam). Ugyanígy megtanultam végre az „ezt-a-lukat-üresen-hagyjuk” vállrándítást is, mert tényleg nem érdekli őket egy halom dolog, amit azért be lehetne írni. (Sőt. Ha Kevin megy be, akkor elég nekik az a papír, amin a Booth-ban fölvesszük az adataikat, és amit egyébként mindig használunk, ha postán intézzük az egészet. Velem kitöltetik a sajátjukat.)
A másik a háziasszonyság (ez még azért far from perfect avagy távolról sem tökéletes, de határozottan folyamatban). Hazajőve bekapcsoltam a számítógépet, betettem egy mosást és föltettem a krumplit főni; amíg mosott/főtt, addig megnéztem az e-mailjeim, aztán megfőztem a tojást; amíg hűltek a dolgok, kiteregettem, aztán megcsináltam a rakott krumplit (Zsófi jóvoltából ezúttal kolbászos opció is volt :-)), és amíg sült, még az edényeket is elmosogattam meg meg is terítettem.
És mindennek tetejébe még élveztem is az egészet. :-) Bár a James and the Giant Peach-ből továbbra sem értek semmit („Jakab és az óriásbarack” by Roald Dahl, hangjátékban).

S most előttünk egy lasagna-hétvége, Tom hazament. Vasárnap pedig ismét én főzök (ugyanezen okból), holnap ki kéne sütnom, hogy mit.

Őfelsége börtönének kapujában

Ez es megvolt, este is lett: az első napom a Visitors' Centre-ben.
Azt kell mondanom, hogy rém unalmas volt.
Fél 10-"ish"-re ('körül', 'féle', 'szerű') mentem, lett belőle 3/4 is, de sebaj, minthogy egész délelőtt semmi teendőm nem volt. Valamiféle (úgy húszperces) bevezetésben részesültem, aztán egyszer elmosogattam tíz bögrét, és ezzel megszűntem hasznos lenni ebédig.
Illetve igyekeztem azért lekötni magamat: végiglapoztam egy lakberendezési újságot (2005-ből...), valamint elolvastam számtalan szórólapot és brosúrát az alkohol hatásairól a kismamákra és a babákra nézve, a cannbisról és a börtön(ök)ről.
Az ebéd egy remek tonhalas zsömlében manifesztálódott (sajna gyors megéhezés követte), közben kicsit szocializálódtam (újabb körök a "Julia pronounced with a Y" témában („dzsúlia j-vel ejtve”)), egy önkéntes néni 70. születésnapja alkalmából még csokitorta is volt. A nénit 60-ra tippeltem volna.
Aztán beültem egy másik önkéntes néni mellé a recepcióra, és figyeltem a folyamatot. Nem túl izgalmas, ki kell pipálni a látogatókat egy listán. A látogatók kisebb-nagyobb hullámokban jönnek és mennek, a hullámok között viszonylagos nyugalom honol. Olyannyira, hogy a végén egy órát még a számítógéppel is eltöltöttem.
Hát így. Remélem, alakul majd azért a dolog, mert holnap 9-ish-re megyek, és ugyan van új bérletem, úgyhogy holnap nem sétálok, de még nem ismerem buszokat arra, szóval így is el kell indulnom negyed 9 felé. Mármost ha délig semmi, akkor eléggé szomorú leszek. (Bár legalább Wali ott lesz, a zambiai vincés önkéntes lányka, akit igen kedvelek.)

Remembrance (Sun)day

A Nemzetközösség ma az első világháború meg valamennyi egyéb háború (de főleg a későbbiek) katonáira emlékezik. Az „emlékezet napja” ráadásul kivételesen a Remembrance Sunday-jel is egybeesett (ami gyakorlatilag az ünnep maga, a november 11-hez legközelebbi vasárnap. November 11-én ért ui. véget az első vh. 1918-ban).
Ennek örömére a templomban (ma a szomszédban voltunk, az anglikánoknál) volt valamiféle liturgia (nagyjából ez), a templom előtt kezdtük, közben ki-ki leszúrta a földbe a pipaccsal (papírból, persze) ékesített hegyes aljú fakeresztjét, aztán volt egy perc csend, és végül a templomban is megkoszorúztuk (papírpipacs- koszorúval) a hősök emléktábláját. Később előkerült a himnusz is.

Nyugis szombat ismét

Délelőtt végre beiratkoztam a központi könyvtárba (illetve ezzel alighanem az összes többibe is), Magda meg is mutogatta a dolgokat, és a végén kivettem pár furulyakottát. Vannak vicces dolgok a könyvtárban is: például nem kell semmiféle lakóhely- vagy személyazonosítás a beiratkozáshoz, amíg csak könyvet akarsz kölcsönözni — de ha már az internethez is hozzá akarsz férni, akkor igazold magad. (De ennek is megtette a JVC-től való levelem, amelyben Austeja kifejti, hogy ekkor születtem, ez a címem, és jövő nyárig itt önkénteskedem. Semmi fényképes vagy hivatalos.)
Aztán: az alagsorban színház üzemel. Tervezzük is megnézni benne a Tom's Midnight Garden-t („Tom éjféli kertje”, hmm).
Délben továbbálltunk ebbe a kézművesboltba... jaj, gyönyörűséges. Momentán nem vagyok tele lóvéval, de majd ha igen...
Viszont Sarah-val így is bevásároltunk közösségi célokra, és hazajőve meg is csináltuk a 7 db meghívót a december 12-re tervezett "Winter Wonderland Fancy Dress Party"-ra (= „Téli csodaország jelemzes buli”). Juhé! :-)

Back to the Cold House

Hát visszajöttem, és jó volt. Igazából nem is annyira lelkigyakorlat jellege volt, inkább képzés-önképzés-együttgondolkodás, szóval sokat beszélgettünk mindenféle dolgokról a közösségek kapcsán általában, meg a sajátjainkról különösen. Fél nap jutott az egyszerű életnek is, a powerpoint is, meg a beszélgetés is érdekes volt, csak addigra már kicsit tele volt a fejem az okossággal, és nemigen akaródzott befogadnia bármit is. De összességében igen jó időt töltöttünk együtt, és kicsit közelebb kerültünk a többiekhez is
Rossz hír, hogy megvan az első kilépő, Jenny Liverpoolból. Munkahelyi okai voltak jórészt. A közössége viszont így brit nélkül maradt, ami nehéz lesz nekik, de csak megoldják.
Az is kiderült, hogy mi alighanem mi vagyunk a legszervezettebbek, ami csak kis részben a mi érdemünk. Liverpoolnak még nincs bankszámlája (és innentől különösen nehéz lesz, a külföldieket nemigen szeretik a bankok), sőt telefonjuk és internetük sincs a házban, mert a tavalyi közösség felmondta őket. (Ami viszont disznóság volt szerintem.) Birmingham ilyen szempontból jól áll, valami okból azonban ők még mindig nem kapták meg a lelkivezetőiket.
Manchester kellően közel van a tűzhöz...

Különben egy ökumenikus közösség által fenntartott lelkigyakorlatos házban voltunk, ahol a lelkigyakorlatok mellett túrahétvégéket, kézműveskurzusokat, fotóstanfolyamokat és mítoszrombolásokat is tartanak (jelesül összeeresztenek különböző színű, vallású stb. embereket, és megvárják, míg rájönnek, hogy nem is olyan hülye a másik :-) ).

Indulok Yorkshire-be

Péntekig biztosan nem leszek, megyünk a reklollekcióra ((valaki fordítsa le nekem a residential illetve a retreat szót)) közösség és egyszerűség témában.
Egészségem köszöni, jövöget visszafele. Tiszta szerencse, hogy a tavalyiakról ránk maradt egy fél üveg ASDA (ez egy szupermarket-lánc, mint mondjuk a Tesco) köptető szirup — rémes, de hatékony. (Azt, hogy cseresznyeízű akar lenni, csak akkor realizáltam, mikor elolvastam az összetevőit (cherry flavour), de legalább már tudom, hogy van rosszabb a hazai ánizsosnál is.)

Guy Fawkes Night

Látszik már, hogy van haszna a korai nyelvtanulásnak: számos angol versikét / dalocskát / mondókát tudok felidézni különböző kulturális ingerekre. Ilyen az is, hogy

Remember, remember
the fifth of November

(jóllehet pontosan annyira emlékeztem a történetből, hogy valaki valamiért föl akarta robbantani a parlamentet).
A fickót (nyilván nem volt egyedül, de ő vitte el a balhét) Guy Fawkesnak hívták, de a történet számomra legfontosabb mozzanata az, hogy a lőporos összeesküvés emlékére ma mindenki tűzijátékokat robbantgat, napszálltától eddig egyhuzamban. (Elég idegesítő. Különösen miután úgy egy hónapja megy, napi átlagban húszat biztos hallunk; de most legalább kiderült, hogy nem marad így tavaszig.)
Régebben egy bábut is körbehordoztak pénzt gyűjtve (aztán persze elégették a bábut, ezt ismerjük, csak ugye mindenütt másutt tavasszal csinálják), nagy családi meg közösségi fesztivál volt. Mostanra (itt legalábbis) a házi tűzijátékozás maradt.
Viszont London gyönyörű volt tegnap este fentről: legalább száz helyen lődöztek egyszerre, ha mégoly kicsi szerkezeteket is.

Back in the U...K

Egy cseppet zsúfolt volt az elmúlt hét. A türelmem véges lévén, inkább csak címszavakban.

Hétfőn Zsófi jött, találkozott Balázzsal, aztán mindketten velem, aztán jól bejártuk a belvárost. Valami négy órát sétálgattunk, olyan helyeken is, ahol én se jártam korábban. Jó volt nagyon, de a végére alaposan elfáradtam. Azt hiszem, akkor kezdhettem megfázni.
Kedden elkezdtem az üzem, nem, intézménylátogatást: a Cornerstone (szegletkő) nevezetű katolikus nappali akármiben jártam, Salfordban. Érdekes volt: egy marha nagy csarnokot kell elképzelni, jobb oldalán leválasztott helyiségekkel (zuhanyzó, alvószoba, iroda, tévészoba, kápolna, mosoda), középen asztalokkal, biliárddal stb., szemben egy fél szinttel följebb ruhosztás húsz- meg ötvenpennys alapon. Balra konyha, természetesen :-) , a meleg ételek szintén fizetősek. Egy vincés önkéntes lánykával ültettek le, aki amerikai volt, de remekül értettem, és egyáltalán, abban az órában semmi sztereotip amerikait nem tudtam fölfedezni benne.
A legmeglepőbb (azon túl, hogy valami napi kétszáz emberrel foglalkoznak) az volt, hogy egész sor ilyen-olyan, könnyű szellemi sérült ember fordult meg körülöttünk: "people suffering from homelessness, social isolation, disabilities and addictions" (hajléktalanságtól, társadalmi elszigeteltségtől, fogyatékosságoktól és függőségektől szenvedők).
Aztán este még taizéi imaórán is jártunk Aurával meg a megismert és egy másik, zambiai vincés önkéntes lánnyal (ő egyébként munkatársam lesz a börtönben). Olvastam Jánost magyarul a népeknek, jó volt. :-)

Szerdán repülőre szálltam, és elutaztam Luxemburgába a bátyámékhoz, Áronhoz meg a mamámhoz. Az út elég stresszesre sikeredett a vélt időkrízis és az elképesztő méretű manchesteri reptér miatt; aztán kicsit elszámoltuk a tömegközlekedést is, úgyhogy jól átfáztam estére.
Az éjjel már lázas voltam, és a csütörtököt otthon kellett töltenem, változó, de inkább rossz közérzettel.
Péntekre elmúlt a láz és csak nátha maradt meg a reggeli-esti rekedtség. Délután kimentünk a német katonai temetőbe (l. a bátyámnál), este pedig leginkább a brazil bárban ücsörögtünk Áronnal. :-)
Szombaton Nancyba kirándultunk. Jó kis tőrőlmetszett barokk-rokokó főtere van, és nem kevésbé izgalmas libanoni étterme, a Mandaloun. Halbarátoknak pedig kötelező a látogatás az állattani múzeumba, ahol valami elképesztő mennyiségű és minőségű akváriumot lehet végigcsodálni a legkülönfélébb tengeri és édesvízi szörnyekkel. Az emeleten sok szép halott állatot tartanak kitömve, az kihagyható.
Vasárnap délelőtt misén voltunk (valami tévedés folytán csak németül és letzebuergiül zajlott), aztán az uszodában (pezsgőfürdeni :-)), aztán Áronnal bóklásztunk még egy kicsit a belvárosban, ettünk egy-egy remek tonhalas baguette-et a Kapucinusok utcájában, ittunk mellé nem túl erős kapucsínót, nagyon francia hangulata volt az egésznek. Megnéztük a katedrálist is, valami igen furcsa kiállítás van benne.
Aztán csokifondüztünk, az pedig igen-igen jó. A második feltétlenül szükséges háztartási gép (a jacuzzi után), ha egyszer majd. ((Don't panic, viccelek.))
Végezetül gépre ültem, és visszajöttem. Ennek a részleteibe nem mennék bele, elég talán annyi, hogy a gépet a hazai légtérben jól megrázogatták a szelek, késtünk 40 percet, aztán mire buszra szálltam, egy újabb óra eltelt, és aztán még egy rajta. 11 előtt estem be.

Az éjjel olyan köhögések kínoztak, hogy azt hittem, a tüdőm is szakad ki vele. Úgyhogy most betegszabadság, itthon.

Sicko

Moziban jártunk délután Sarah-val, a Sarokházban. A filmről (magyarul, illetve Michael Moore honlapján) talán annyit, hogy minimálisan is elgondolkoztató az utolsó percekben a magán-egészségbiztosítós rendszer bevezetése előtt otthon...
A logikája különös (leírva nem), de végsősoron egyszerű: először bemutat néhány esetet, amikor az elvileg biztosított amerikaiak belerokkantak (anyagilag) az egészségügyi költségeikbe (alkalmasint belehaltak, mert nem tudták kifizetni) (NB. nem arról az 50 millió amerikairól van szó, aki egyáltalán nincs biztosítva); megfűszerezve néhány volt biztosítási alkalmazott vallomásával. Megtudjuk, hogy 37 oldalas a lista, amely alapján valakinek a biztosítási kérelmét azonnal elutasítják (az autizmust jegyeztem meg az okok közül...); hogy az orvosi szakértők bizonyos számú elutasító szakvélemény után prémiumot kapnak; és hogy végül, ha netán kifizették a költségeket, még mindig ott van az utolsó alkalmazott, akinek az a dolga, hogy a delikvens utolsó öt évének valamennyi orvosi papírját átvizsgálja, és találjon valamit, ami alapján az illető „preegzisztens kondíciók” miatt elutasítható (azaz vissza lehet követelni tőle a pénzt).
Aztán továbbáll Kanada, Nagy-Britannia és Franciaország felé, és mit talál? Ki nem találnánk: alanyi jogon járó, ingyenes ellátást.
A legizgalmasabb rész most jön. Merthogy nemcsak utca-emberei vannak annak a nagy böhöm országnak, hanem ünnepelt hősei is — mi a helyzet például azzal a néhány ezer tűzoltóval és önkéntessel, aki szeptember 11-én segédkezett a mentésben? És mondjuk légőti sérüléseket szenvedett vagy hasonlók.
Hmm-hmm. Ugyan létesítettek a megsegélyezésükre egy 50 millió (? — a számot nem feltétlenül értettem jól / jegyeztem meg, bocs') dolláros alapot, de ahhoz nehéz hozzáférni. Máris előttünk áll három közülük, aki alig-alig tudja kiköhögni ((ez morbid, elnézést)) a gyógyszereit.
És akkor kiderül (hogy hogyan, azt most nem tudnám megmondani)... hogy van az Egyesült Államoknak egy pontja, ahol ingyenes és teljes körű az egészségügyi szolgáltatás: Guantanamo!
Úgyhogy Moore fogja a három beteget, és elhajózik velük a Kubai-öbölbe. Ahová persze nem jutnak be, viszont ha már egyszer kiszálltak Kubában, lássuk, mi a helyzet TB-fronton ott.
És láss csodát: ingyen ellátnak mindenkit. A gyógyszer pedig, amelyet a néni az Államokban 120 dollárért nemigen tudott megvenni — nagyjából 5 centbe kerül. Bizony-bizony.

A mozi előtt ebédeltünk is, egy újabb ázsiai tésztabárban: Tampopo. Ezúttal nem volt erős, és a pálcikákkal is elboldogultam. :-)

Most viszont megyek furulyázni. Juhé!

Alkottam

Nézd meg nagyobban
(Az azért elmond valamit a GoogleMaps-ről meg a világról, hogy a kb. ötven lehetséges helyjelölő ikon között egyetlen speciálisan keresztény/monoteista szimbólumot sem találtam (a templomoknak)...)

Megsimogattam egy corvinát

Lassan behozom, amit művelődésben kihagytam az elmúlt másfél hónapban, azt hiszem. Hat nap alatt a harmadik múzeum. :-) ((Vö. Aszfalt Guru 2004 is.))
Ezúttal Chetham könyvtára, ami másfél percnyire van a katedrálistól, és Zsófi, szerintem ezt most ne olvasd tovább, ha szeretnél egy kis meglepetést hétfőn. :-) Az épület az 1400-as évekre datálódik, a könyvtárat 1650-ben alapította egy gazdag (és agglegény) kereskedő.
Mindenféle érdekességeket mutatott a könyvtáros, pl. (hallván, hogy honnan jöttem) — egy corvinát. Illetve csak a kötés volt az, belül valamiféle (nem sokkal későbbi) itáliai kézirat; de na.
Azért a legviccesebb az a könyv volt (1675-ből), amelyben egy jezsuita részletesen leírta-rajzolta az állatokat Noé bárkájában. Felül- és oldalnézetben is, mármint a bárkát, hogy a fedélzeten a madarak laktak, lejjebb a többi; minden kétséget kizáróan az elefánttal és az orrszarvúval a két legnagyobb helyiségben.
S aki esetleg nem tudta volna: (a jó Isten és) Noé a sellőről sem feledkezett meg. :-)

Aztán átsétáltunk az Urbisbe is, mert a többiek (Anti Franci meg két barátnője) még nem jártak benne. (Én bezzeg!) Így tehát alkalmam nyílt ismét körülnézni, most a második emeleten, a világ legjobb reklámjai és designerei (?) között. (Sajnos nincs róla sok a honlapon, de talán majd lesz.) Mindenesetre egyik-másik egészen zseniális ötlet.
Pl. a Tate Tracks, amelynek keretében (könnyű)zenészeket kértek meg, hogy járják végig a Tate galériát Londonban, és írjanak egy számot valamihez. A felvételt aztán megcsinálták CD-n — egyetlen példányban, amit a kép előtt lehetett meghallgatni. Amivel egyrészt múzeumlátogatásra ösztönözték a tizenéveseket, másrészt alkotásra a zenészeket. (Azóta föltették őket a webre is.)
Vagy az Amnesty International kampánya, amelyről képeket pl. itt találtok. Minden citylighthoz azonos a szöveg: „Nem itt történik, de most”.

Aztán ebédeltünka Wagamama nevezetű japán tésztabárban. :-) Az enyém rettentő csípős volt, de ettől eltekintve finom — haza is hoztam a felét, dupla adag tésztával vagy rizzsel jó lesz. (Vagy talán Tom is meg tudja majd enni, mert valószínűleg nem búzából készült a tészta. Csak ő most otthon van, Londonban.)

Utána már csak shoppingoltam egy s(h)ort (meg szaglásztam a BodyShopban :-)), és már haza is értem. Nem sokkal később pedig csörgött a telefon, a börtönből, hogy elkészült a rendőrségi akármim. Soha jobbkor: most helyből kezdhetek két szabadnappal, amire nem került volna sor, ha csak egy héttel tovább gyártják. :-( (Mondjuk a nénit a legkevésbé sem zavarta, hogy november 15-tel tudok kezdeni, de engem igen, hogy eszerint addigra a 15-ből három szabadnapom elmegy.)
Mindenesetre annyiból biztató, hogy csak-csak lesz szó itt még a börtönről. Bár a látogató-központ külön épület, és bizalmi okokból nemigen szeretik, ha az ember mindkét oldalon mozog (ami érthető: fura lenne szembetalálkozni azzal az elítélttel, akinek a felesége két napja pont nekem találta elmesélni, hogy mi is történt volt); szóval be valószínűleg nem fogok jutni.

„...cipőüzlet!”

(Valami „üzlet” volt előtte is, de azt elfelejtettem mostanra, persze.) A lényeg, hogy ezt a Market Streeten (Piac utca :-P) hallottam ma. Kristálytisztán. Merthogy már pár hete hajlamos vagyok magyar szót hallani ott is, ahol nincs (jobbára éppen a Piac utcán), de ez most tényleg az volt.

Az élet rendben van, csak én vagyok kissé leeresztve. Sebaj, pénteken alszom, meg könyvtárba (talán a legrégebbi brit?) megyek. Holnap meg egy újabb busy (tevékeny, nyőzsgő) nap.

Múzeumban jártam

Ma délután az 50 fölöttiekkel Rochdale-ben jártam a Co-operative mozgalom szülőházába (igazából volt neki vagy háromszáz elődje, de ez az egy élt csak túl).
A történet dióhéjban úgy fest, hogy valamikor a 19. század első felében ugyebár megjelentek a szövőgépek (na jó, korábban, de addigra vált elviselhetetlenné a helyzet), aminek folytán a munkások bére 80%-ot esett néhány évtized alatt. A vásárlóerő csökkentével a boltokban kezdtek hamis mértéket és mindenféle adalékokat használni, így aztán az egész egyre reménytelenebbé vált — mígnem 13 rochdale-i úr elhatározta, hogy nyit egy saját, méltányos üzletet.
Ami korántsem volt egyszerű. A helyi malmok nem adtak el nekik lisztet, mondván, hogy akkor a többi (mint láttuk, csaló) árus nem fog tőlük vásárolni azután. Még gázlámpájuk se volt egy évig, mert a szolgáltató nem látta biztosítva, hogy ki fogják tudni fizetni a számlát.
De persze a nép örült, hogy végre azt kapja a pénzéért, amit szeretne, úgyhogy az üzlet csak beindult: búzalisztet, zablisztet, vajat és cukrot árultak kezdetben.
Aztán jól kinőtte magát a dolog, és most már van bankjuk (ott van a bankszámlánk is), biztosítójuk, szupermarket-láncuk (helyben termesztett, fair trade és hasonló cuccokkal — ők az elsők (!) az országban, akik „pucér uborkát” árulnak, és ezzel évente kb. 8 tonna (!) műanyag hulladékot készülnek megspórolni), meg effélék.

Aztán ma volt az első JVC-review-m is, beszélgetés Austejával mindarról, hogy ami szeptember eleje óta történt velem. És jó volt. Meg a buddhisták Earth Caféja is igen pöpec hely. :-) ((A honlapot lassan lecserélhetnék az őszi változatra...)) „A nap levesét” ettem (sárgaborsó lehetett talán...?) + almateát fahéjjal... Mmm...

Film és szeretetcsomag

Ezt láttuk az előbb (Az ember, aki beperelte Istent — sose hallottam róla korábban). Projektorral + minden. :-) De azért magyarul alighanem jobban élveztem volna.
És megérkezett az első JVC-carepackünk (ezt fordítottam szeretetcsomagra): van benne pár fűszermag, tanácsok-weboldalak fenntartható életvitelre, néhány lapnyi imádság meg imaszándékok (jezsuiták, JVC), meg egy könyv Meglepetések Istene (God of Surprises) címmel..
A napot egyébként zoknikkal, kekszekkel és borítékokkal töltöttem javarészt. :-) De már nincs sok hátra a gyűjtésből... (Tulajdonképpen péntekig tartott, csak hát ugye haza mégse illik küldeni a késedelmes szállítmányokat.)

Apropó, fenntarthatóság: az elmúlt héten egyetlen nagyobb konyhai kukányi szemetet termeltünk mindösszesen — azért ez nem rossz! A komposzt sokat elnyel.

Napos vasárnap

Végre egy reggelinek mondható (9.15-ös) misén voltam, az Avila-házban (egyetemi lelkészség). A kápolnában kb. másfél tucat ember gyűlt össze, szóval családias volt. (Ugye hárman mi (Aura, Tom meg én), egy lányka, akinek az elsőáldozása volt + a mamája + a nővére + két barátnő... A többiek jobbára ázsiaiak vagy feketék.)
Utána reggelizni is fölballagtunk a klubterembe (van valami biliárdasztal-féléjük és nagy csocsójuk (!) is), elég vicces az egész épület: egy nagy üveg + beton kocka. Jó hideg volt.
Ragasztottunk matricát a „Honnan jöttél?” világtérképre. :-) (Eszembe jutott a szentimrés Magyarország-térkép. :-) )
Aztán elmentem összeszedni a freecyclingolt melegszendvicssütőt, és közben láttam egy mókust kb. másfél méterről. Hosszú-hosszú ideig meredt rám, és közben húszcentinként kúszott följebb.
Aztán hazajöttem, becsavartam magam egy takaróba, és leküzdöttem valami harminc-negyven oldalt a Háború és békéből. Valamint ebédeltünk is, meg fejtettem keresztrejtvényt. Igazi vasárnapi semmittevés.

Jut eszembe, nem is írtam a tegnapról. Pedig végre megnéztem magamnak az Urbist, ami csudás. A bevezető sétára mentünk, a vezető srác a ferde liftben Budapestet emlegette, mint ahol pl. van hasonló, csak az sínen jár (a sikló). Nekik meg, ha sínre tették volna, kellett volna vasúti engedély meg néhány vasutas. :-)
Aztán kiderült, hogy önkénteskedett egy ideig Budapesten. (De ez már a legvégén, szóval hagytam menni, nem kérdeztem tovább.)
Most csak egy kiállítás van, a Haciendáról, Manchester legendás night club-járól (jó, annyira azért nem legendás, hogy valaha is hallottam volna róla korábban, de állítólag az egész várost és a törvénykezést meghatározta volt :-) ), illetve még néhány tucat fotó Mixed Manchester címmel, kevert-rasszú (hogy mondjuk az ilyet magyarul? félvér, negyedvér...?) (jobbára) gyerekekről.
Igen jó a büfé, a megtakarított kajapénzünk egy részét fölhasználva ettünk egyet. Én somerset(i?) kecskesajtos-körtés-fügés szendvicset, valamiféle magos, egészen kontinentális kenyérrel. Mmm...

Spiritual director avagy lelkivezető

Tegnap megkaptuk a levelet a JVC-től a lelkivezetőinkkel. Az enyémet Gerald O'Mahony-nak hívják (SJ), és valami okos ember lehet...
A Loyola Hall honlapját egyébként is érdemes megnézni. Kíváncsi lennék például, hogy mikor lesz nálunk vajon ilyen, mondjuk:

Called to Life
Stephen Hoyland, Rob Marsh SJ and Loyola Hall Team
A weekend for lesbian, gay, bisexual and transgendered Christians. Time to listen and reflect, to meet and celebrate, to relax and pray.

Életre hívva
S. H., R. M. és a Loyola Hall csapata
Hétvége leszbikus, meleg, biszexuális és transznemű keresztényeknek. Alkalom figyelni és reflektálni, találkozni és ünnepelni, relaxálni és imádkozni.

Vagy hogy egy kicsit kevésbé/másképp meglepőt is mutassak:

Finding God in Film
This retreat offers an exploration through film of some of the key themes of the Spiritual Exercises of St. Ignatius Loyola.
Why do we go to the pictures? To be entertained, to be distracted, to be informed, to be with friends. The cinema has been described as the contemporary church. The cinema has taken on for most of our culture the effects and resources of religious worship. The films we see, from the most elevated and profound to the most exploitative and banal, all share those manifestations of the divine.
This week [!] will use the medium of film to explore spiritual ideas by reflecting upon the film, ourselves and the Spiritual Exercises.

Isten a filmben (szó szerint „Isten megtalálása filmben”)
Ez a lelkigyakorlat filmeken keresztül ajánlja Loyolai Szent Ignác Lelkigyakorlatainak néhány kulcstémájának fölfedezését.
Miért nyúlunk a képekhez? Hogy szórakozzunk, ???, informálódjunk, barátokkal legyünk. A mozit korunk templomaként emlegetik. Kultúránk legtöbb tagja számára a mozi adja meg mindazt a forrást és hatást, amelyet a vallásos áhítat jelentett. A filmek, amelyeket megnézünk, a legemelkedettebbtől és legmélyebbtől a legbanálisabbig, mind az isteni egy-egy megtestesülését osztják meg.
Ez a hét a film médiumát fogja használni lelki felfedezésekre; a filmekre, önmagunkra és a Lelkigyakorlatokra való reflektálás által.

Fejtágítás

Ma délelőtt a városházán jártunk hajléktalanügyi (vagy talán inkább: lakhatási) fejtágításon. Az első két órában még képes voltam figyelni, aztán vége(m) lett, de az volt az érdektelenebb rész is.
Otthon eközben lemondott Vecsei, amiről az SZMM honlapja nem tud (...), engem azonban elszomorít, mert tényleg keményen vívta a maga szélmalomharcát.

Itt vendégeskedések vannak: tegnap Austėja járt itt este (apropó, én főztem, erről majd alább), ő a support workerünk a JVC oldaláról: ő intézte a munkaügyeinket, a ház körüli teendőket stb. Holnap Magda jön, aki két évvel ezelőtt lakott itt, szlovák, és aztán itt maradt tanár-segédnek (általános iskolában, asszem); valamint Martin is, aki szintén szlovák ugyanabból az évből, de ő papnövendéknek maradt itt. Jövő hét elején előbb Sarah két barátja alszik itt, aztán Cathie a tavalyiak közül.

Tegnap tehát vacsorát főztem, illetve sütöttem: röstit párolt póréhagymával és sajttal összedolgozva. Finom lett, csak nem nagyon sok.

Az irodáról és az irodai munkáról

Tegnap ugye csak három órára kocogtam be a Booth Centerbe délután, mert alapvetően nincsenek nyitva (na jó, legelsősorban azért, mert aludni szerettem volna, de azért is, mert kevesebb volt a tennivaló).

A hely úgy fest, hogy van egy kb. lelkes-klub méretű helyiség, ahol a dolgok zajlanak (a sarkában egy pulttal lekerítve a konyha), egy vécé, és egy kb. 2x2 m-es iroda (amelyből még nyílik egy „szekrénynek” nevezett szobasufni: egy szabályos ajtó, amelyen belépni nem lehet a cucctól, de az egyik fala fogas, a másik polc, középen pedig talán iratos dobozok állnak és a széf).

Az iroda egyik sarkában áll az íróasztal, rajta a mozgatható és a mozdíthatatlan telefonnal meg az ezer egyéb aprósággal, előtte a szék, az ablakban telefon- és egyéb könyvek, borítékok stb., továbbá egy méter falfelület még plafonig be van polcozva. Az íróasztal mögötti sarokban, egy paravánnal leválasztva a laptop áll, fölötte további két polcnyi iratpapucs, mappa, miegyéb. Van mindezen túl egy lóca-félénk, amelyen szükség esetén talán még két ember is elfér, és természetesen tárolóhely is, ha kinyitod: esőkabátok vannak benne leginkább. Egy szó mint száz, középen marad kb. 1x1 m „járófelület”. Klausztrofóboknak ellenjavallt.

Itt töltöttem a tegnap délutáni három órácskámat Kevinnel (odakinn Christine mesélte valami másik szervezet képviselőinek az Over 50's (50 fölöttiek) programot). A feladat úgy indult, hogy le kellett fűznöm kb. öt születési anyakönyvi kivonatot (igen furcsa módon itt ez az elsődleges irat, ha az embernek nincs útlevele és/vagy jogosítványa; jóllehet nyilván nincs rajta fénykép és az aljára oda is van írva, hogy nem alkalmas azonosításra — a lényeg, hogy többszáz ilyen papirost őriz a Booth olyan emberek helyett, akik erre maguk képtelenek), ami nem is lett volna nagy feladat, hiszen három mappában szépen ábécében ott sorakozik a többi. Hanem az általános sietségben az ábécébe itt-ott hibák csúsznak, valamint az eredetik és a másolatok olykor több lapnyira eltávolodnak egymástól — nyilván ez volt az oka, hogy a héten megcsináltattam egyet valakinek, és mire visszaértem a regisztrációs irodából, megtalálták a korábbit. Szóval fogtam magam, és rendet raktam.
2 órába telt, és ennyi ideje soha senkinek nem lett volna rá. Részben mivel az egész cég 4 (+ talán egy félállású) dolgozóból áll, akik közül azonban háromnál többet még nem láttam egy helyen, valaki mindig szabadságon volt; részben mert ezt az egy szem csóró irodát használják hétfőtől csütörtökig adatfelvételre, tanácsadásra, lelkibeszélgetésre stb. is, vagyis éppen csak beoson az ember a szükséges dolgokért, és már kúszik is kifelé. (Tiszta szerencse, hogy jobbára semmit sem értek a benn folyó társalgásból. :-))

(Valójában van még egy iroda a katedrális tornyában (!), de az mindennapos munkára nyilván alkalmatlan, a fenének sincs kedve naponta ötvenszer megmászni. Abban sem vagyok biztos, hogy hivatalosan a Booth-hoz tartozik-e, de ott volt az „indukcióm” az első délelőtt.)

Az a jó különben (sok más mellett) a Booth Centerben, hogy szemlátomást rettenetesen igyekeznek megóvni az irodai munkától, merthogy mennyivel érdekesebb emberekkel foglalkozni. És ez így is van. De én azért néha örülök, amikor borítékokat címezgethetek egy órán át...

Pénteki

Az ismert paradoxon lépett fel: az ember vagy ír, vagy él; és én erre a hétre az élést választottam.
Ez ilyanokat jelentett:
— Vasárnap este voltam egy remek egyetemi lelkészségi misén (orgonás, többé-kevésbé gregorián, és végigtömjénezték az egészet, hmm), és utána összetalálkoztam egy csomó ismerőssel (ex-JVC-k), ami mindig jó, de különösen egy kvázi-idegen országban-városban.
— Négy teljes munkanapot (9-től 4-ig) töltöttem a Booth Centerben (és hamarost indulok az ötödik fél-re), mert a börtönből majd hívnak, ha meglesz az összes papír, de igazából a pillanatnyi állás szerint talán azt sem bánnám, ha nem hívnának: továbbra is halálosan élvezem a Booth-t, és egyre inkább látom a háttérmunkát is (sőt, időnként végzem is).
— Tegnap voltam egy déli misén a Hidden Gem-ben a belvárosban... Hát, mit mondjak, amolyan ebédszüneti liturgia volt. Tíz percet késtem, és további 11 múlva kinn voltam, minthogy a szentmise véget ért. Viszont legalább ötven ember volt, és legalább a harmaduk férfi.
— Hétfő este a hitünk történetéről meséltünk-beszélgettünk a két community partnerünkkel, tegnap pedig immár a második reflexiót tartottuk magunknak (örömeink-küzdelmeink a héten), és mind a kettő jó volt. Nagyon.

Ásatáson jártam

Megnéztem a roytoni „hall” ásatásának majdnem végleges eredményeit Anti Franci jóvoltából. Az épület középkori (eddig a legkorábbi, amit találtak, pár 15. századi fal), de állt egészen 1939-ig, amikorra is annyira lelakták, hogy le kellett rombolni.

A Lényeg

Ma gyakorlatilag f e l h ő t l e n volt az ég! Ilyet még itt nem láttam, vagy talán csak az orientáción, pár órára. (De azt már akkor éreztem, hogy meg fog változni az időjárás fogalmainak az alkalmazása: ami otthon „felhős”, az itt még simán „napos” lehet.)

Újabb day off

Tegnap voltam a börtönben (azaz ott nem, csak a Visitors' Centerben, ami külön épület), de majdnem hasztalan, mert továbbra is várják a rendőrségi papírjaimat. (Az otthoni erkölcsi bizonyítvány senkinek sem kell, éljen-éljen. Jópár ezer forint volt és egy adag rohangálás.)
Ilyenformán újabb másfél nap szabadidőm volt, amit ma a kertben ücsörgéssel, levélírással és keresztrejtvényekkel ütöttem el, meg némi házimunkával is, na.
A leves tegnap nem volt nagyon savanyú (fél citromot vettem három tojáshoz), de szerették, lehet, hogy egyszer majd megpróbálom savanyúbban is.
Remek esti imánk volt (némileg átalakított completorium formájában), meg játszottunk is. És mostanra megérkezett Tom barátnője egyenesen Oxfordból, és nagyon kedves.

Ez + az

Ma megérkezett a TAJ-számom. Meg voltam lepve, mert nem is számítottam rá, jóllehet pár hete kitöltöttem egy húszoldalas kérdőívet (szerencsére nem minden vonatkozott rám) a társadalombiztosításnak (amelyben többek között töredelmesen bevallottam, hogy 3.3 £-ot őrzök külföldi banxámlán :-P); de ezt Tom és Sarah is végigcsinálta, pedig ők már benne vannak a rendszerben.
Szóval jó dolog a királynő vendégszeretetét élvezni.

Aztán meg már régen akartam írni az új háziállatról ((c) SíkSándor PESZK, természetesen), csak nem jutottam hozzá;de most, hogy tegnap még eggyel gyarapodtam, most már tényleg.
Szóval először kaptam egy memóriakártyát postán. Kicsit furcsálltam, megnézettem Sarah-val, hogy ki van-e fizetve; ki volt.
Aztán másnap megérkezett a hozzá tartozó fényképezőgép is (nekem semmit sem mond a leírás, de legalább kép van róla — bár az enyém fekete). Köszönet a bátyáméknak. :-)
Tegnap pedig szolgálati telefonnal gazdagodtam, hogy ha valahová elküldenek a Booth-ből, akkor is elérjem őket. Úgyhogy van már vekkerem, éljen. :-) (Másra nemigen készülök használni.) Furcsa kis masina egyébként: láthatólag egyszerűnek és olcsónak tervezték, de a rádió így se maradt ki belőle. (Ellentétben a böngészővel.)
Ja, és valami csillogós neonkék színe van...

Életem első csorbája

Péternek és Olga néninek :-)

Szóval ma (nem kevés agyalás után, végül) Áron ötletére hallgatva csorbát főztem a többieknek. Az elkészítést Péter súgta le, szintén skype-on. :-) A leve nem lett rossz, a zöldségek egy részét valószínűleg túlfőztem, a másik része ellenben félig nyers maradt (ezt mondjuk a répától nem szoktam rossz néven venni). (Ki kéne deríteni a főzési időket...) Viszont elhasználtam a maradék zöldbabot (elég csoffadt volt már a szerencsétlen, de ingyen volt, rossz szavam nem lehet :-)) és a maradék brokkolit (vajon látott-e már valaki brokkolit ciorba originale-ban? :-)); valamint került bele krumpli, zeller (ajaj, ez az itteni zeller nagyon nem hasonlít a miénkhez), répa és paradicsom.

Kíváncsi vagyok, mit szólnak hozzá.

Húsos hétvége és az első kimozdulásunk

Sarah elutazott a hétvégére, úgyhogy húst eszünk hússal. Hehe. Tegnap például „kolbászt” (sausage) sütöttem az omlettnek indított rántotta mellé. Azt kell tudni róla, hogy valahol félúton van a kolbász és a virsli között: méretre meg ízre inkább virsli, de tömörebb valamivel.

Ma napközben a ház körül és -ban dolgozgattunk „De a kedvencünk a — MOTOROS KASZAAA!” mottóval; illetve én a kerti munkából a szemétszedés nemes feladatát vállaltam (összejött egy zacskónyi, és az utcafronton a templom felé még nem is jártam). Aztán takarítás, mert addig még nemigen jutottunk az elmúlt két hétben.

Este pedig egy stockporti metodista gyülekezetben jártunk: Tom és Aura közös munkahelye, a CAP (Church Action on Poverty — mondjuk „egyházi szegénység-kampány”) egyik munkatársa hívott meg bennünket. Az alkalom vacsorával indult (nekünk ingyen, hmm), aztán az Amazing Grace című filmmel folytatódott. Idén 200 éves az a törvény, amely megszüntette a brit rabszolgakereskedelmet, és ennek kapcsán kiállítások és kisebb-nagyobb rendezvények vannak mindenfelé. ((Megjegyzem, a törvényt március 25-én fogadták el...))
A film közepén szünetet tartottak, nagy érzékkel... Jégkrémet és üdítőt lehetett venni, úgyhogy le is tudtam az eheti édességet :-) egy egyfontos (!) fagyival — még jó, hogy jótékonysági volt. Különben nem csinálják rosszul: David mesélte, mikor körbevezetett az alig tízesztendős templomban (az alagsortól az üvegezett karzatig, ahol a vetítés és hangzás teljes arzenálját működtetik), hogy a jótékonysági boltjukon (ahol mindenféle felajánlott dolgot árulnak) évi tízezer fontot keresnek. Úgyhogy ha egyszer befejezik az építkezés törlesztését, akkor is igyekeznek majd fenntartani. :-)
És van egy eredeti méretű snooker (=biliárd...?) asztaluk is. Sajna le volt takarva, de még így is lenyűgözött.
Aztán a film végén (miután megállapítottam, hogy jó nekünk, hogy van egy Tomunk, aki kedvesen el tud csevegni bárkivel) David hazafuvarozott, ami igen jólesett, mert ez nem feltétlenül az a környék, ahol éjszaka boldogan sétálgatnánk.

Alvás-zavar

Az van, hogy esténként nehezen alszom el (vagy sehogy, de ez eddig csak hétvégén fordult elő), reggel meg persze nehezen kelek (fél 8 felé illik magamhoz térnem, ha 9-re megyek, és ez eddig hétfőtől csütörtökig így volt. A jövő héttől valószínűleg már csak hétfő–szerda, mert csütörtökön indul a börtön, és az minden bizonnyal délutáni munka lesz).
Így aztán ha tudok, alszom délelőtt, tegnap is, ma is fél 11-ig. Ami csak nem az igazi.
Különben azóta alszom elég rosszul, mióta kijöttem. Furcsa. Az orientáció hete kimondottan rossz volt ebből (és csak ebből) a szempontból, aztán azóta a munka nyilván kifáraszt (mikor hazaérek, egy fél órát garantáltan semmit sem tudok és akarok kezdeni magammal), de mire végzünk a vacsorával, a csacsogással és az imával, valahogy kiszáll az álom a szememből.

És: a múlt héten néhányszor angolul álmodtam. Sose hittem volna, hogy ilyen egyáltalán létezik, bár gyanakodhattam volna, mert a harmadik naptól angolul gondolkozom az esetek egy részében, akkor is, ha egyedül vagyok. Meg angolul írok a naptáramba, amit mondjuk az is indokol, hogy a dolgok egy részének nincs (illetve nem használódik a) magyar neve (pl. community partners). De az is, hogy a nyelvek közti váltás az igazán fárasztó, nem önmagában az idegenen beszélés. Próbáltam németül kommunikálni: szinte lehetetlen.

Megint okosodtam

Ma megtudtam, hogy a ketchupban (vagy legalábbis ebben a fajtában) tej van.

Továbbá nemrég vált nyilvánvalóvá, hogy ebben az országban a karton nem számít papírnak, azaz nem gyűjtik a szelektív gyűjtők (se el nem viszik itthonról, se konténerek nincsenek). Viszont: a karton komposztálható. Legalábbis a nem-műanyagos része, pl. a tojásosdoboz és a vécépapír-guriga, különösen mivel az még levegőt is hagy. (Már van komposztládánk, csak még darabokban, előbb ki kell irtani a bozótot az udvaron, mivel a láda akkora, hogy a végső helyén kell összeraknunk.)
És a műanyagot sem gyűjtik, ami mondjuk a kb. kétszáz gyakrabban előforduló fajtája mellett annyira nem meglepő; de a PET-palackot sem. (Na jó, olyat mondjuk nem is termelünk.)
Viszont találtam néhány recycling-udvart, ahol jó eséllyel nagyjából minden egyebet is be lehet adni — majd meglátjuk. Lehet, hogy megér mondjuk kéthavonta egy autózást.
Amit elvisznek innen: üveg (csak palackok, színtől függetlenül), fémdoboz (alumínium és acél is), textil (!) és papír (újság, magazin; sárga lapok és boríték nem).

Ahány ház, annyi szokás.

További érdekességek a higiénia és az elsősegély témakörében

Azt kell mondanom, Zsófi, hogy igazad volt: tényleg vannak még furcsaságok errefelé a tisztaság körül.
Feltehetően mind ismeritek a háromfázisú mosogatás mibenlétét: zsíroldás — fertőtlenítés — öblítés. Na most a Booth-ban, amely napközben hajléktalan/szegény embereket etet és itat, egy fázis van, a zsíroldás. Én azért le szoktam öblögetni a dolgokat (legalább ne igyuk a mosogatószert, ha nem muszáj), de fertőtlenítés csak a klotyó (tág) környékén van (illetve az asztalokat is valami antibakteriális cuccal mossuk).
Külön hűtő van a húsnak, és hatféle (!) vágódeszka: nyers hús, nyers hal, feldolgozott hús (rejtély, hogy a hallal mi lesz), pékáru, valamint feltehetőleg tejtermék és zöldség-gyümölcs, bár ezekre nem emlékszem. :-( (Ami viszont jó: mind más színű, és a falon van egy matrica a színkódokkal. Nem mintha bármi egyebet is használnánk, mint a fehér kenyérvágót...)

Ma megkaptam a tanúsítványomat a múlt hétfői „kézi kezelés” (manual handling; gyakorlatilag nehéz cuccok emelgetéséről és rakodásáról szólt), és a szintén múlt hét szerdai sürgősségi elsősegély képzésről, így most eljött a perc, amikor arról is írok kicsit. Merthogy errefelé nem egészen ugyanazt kell ám csinálni vészhelyzetben, mint otthon.
Amire például biztosan emlékszem otthonról: a sokkos embert itatjuk (kivéve hasi sérülés gyanúja), mert izzad a szerencsétlen. Itt nem, mert aki annyi vért vesztett, hogy sokkot kapott, azt minden bizonnyal műteni fogják, az pedig üres hasat kíván. (Igaz, arról nem volt szó, hogy mi a teendő, ha nem vérveszteségtől kapott sokkot.)
Aztán: nem ellenőrizzük a sérült keringését. Ne kérdezzétek, hogy miért, de csak légút van és légzés.
Meg voltak olyasmik is, amikről a hazai tanfolyam talán szól is, de az én könyvem biztos nem: hogy csekkoljuk végig a sérült zsebeit, hátha találunk bennük valamit, ami hasznos információ lehet (gyógyszer, inzulin, miegymás).
De óvatosan ám a zsebekkel, mert a) körülöttünk azt fogják gondolni, hogy most éppen kiraboljuk az áldozatot; valamint b) nem jó tűbe nyúlni.
És most hallottam először azokról a tollszerű cuccokról, amelyeket a súlyosan túlérzékeny emberek hordanak magunkál, hogy bele ne haljanak a méhcsípésbe például.

Mindkét tréning erősen élvezhető volt, a nyelvi korlátaimmal együtt is (gerincvelő, sérv etc.). A manual handling különösen is tanulságos — vajon miért nem tanítják a közoktatásban, hogy hogyan (és miért úgy) kell nehéz dolgokat megemelni?! Vagy ez (lenne/lesz) az eg(észség)tan-tanárok feladata? Szerintem simán beleférne a biológiába, csak valahol lenne szó róla.
Nézzétek meg a tréner szervezet honlapját is, érdemes.

Ideje a rombolásnak (?)

Tegnap itt járt egy szlovák lányka a két évvel ezelőtti közösségből, és sok más mellett elmesélte, hogy ezt a házat is el fogják tüntetni a város(rész)rendezés keretében.
Szomorú lettem, akkor is, ha mi még minden bizonnyal maradhatunk jövő nyárig.
Ez valamit megmagyaráz a környékről: ha az itt lakók legalább három éve tudják, hogy előbb-utóbb menniük kell, akkor iagzán nem csoda, hogy hagynak minden pusztulni.

Ideje a fényképezésnek.

Aztán egyéb történetei is voltak: ők vették birtokba a házat annak idején sokévnyi lakatlanság után — három hónapig csak ágyuk volt, konyhájuk meg ebdlőasztaluk székekkel... Ehhez képest mi a két tévével (igaz, az egyiket rögvest bevágtuk a lépcső alatti szekrény-helyiségbe, a másikat pedig még nem kapcsoltuk be), mikrosütővel (abból is van még egy a dobozában...), mosógéppel...
És róluk negyedannyira sem gondoskodott a cég (a JVC), mint rólunk: a Support Workerük decemberben távozott, és az ősszel már inkább kinyomta a telefonját, ha meglátta a számukat; a többiek újak voltak... Ráadásul igen különös figurák is jöttek össze abban az évben, szóval volt mit leküzdeniük.

Nekünk sokkal könnyebb.

A hadaró papoktól — ments meg, Uram, minket!

Tegnap este a feltehetőleg legközelebbi üzemelő katolikus templomban voltam misén — 35 perc volt mindenestül. Igaz, csak a legvégén énekeltünk (valami ismerős dallamra, szóval próbáltam föléintonálni a másik szólamot, több-kevesebb sikerrel :-)). A templom új, félkörívben elhelyezett padokkal, a szentély felé lejtő hajóval, kétoldalt egy-egy „klasszikus” Jezus- és Mária-szoborral. Volt vagy harminc ember, plusz egy halom kisiskolás, egy részük melegítőben, amitől falnak megyek.
És volt egy pap, akiről már tudtam (Sarah és Aura a délelőtti misén volt ugyanott), hogy elég gyorsan nyomja, de hogy ennyire... Uhh. Kezemben volt a teljes miseszöveg, de a Hiszekegy harmadánál föladtam. Valószínűleg korábban is kissé frusztráló lett volna, de így, hozzászokva Paffy Isten adta mindenre-van-idő miséihez...

Viszont ha itt tartok, elmesélem, (villamoson, egy este a Széna téren... — honnan idéztem?) szóval elmesélem a múlt vasárnapi istentiszteletet (anglikán misét?) is. A szomszédba ballagtunk át, csak hogy egyértelmű legyen, mellékelem a képet is:


Nézd meg nagyobban
Katt a linkre alul, aztán közelíts, ameddig tudsz (+), aztán 1-2 kattintás a lefelé nyílra, és a bal alsó sarokban már látszik is a házunk. :-) (Valami csoda folytán süt a nap. Lehet, hogy photoshopolták, mint a koppenhágai képeslapokat...)
Az a fura formájú épület jobbra fölfelé pedig a templom. A furcsa oldala (éppen az udvarunk tőloldalán) a templom maga, a szélesebb, amelyik a kettéosztott út felé van, a közösségi terem.

De azért időben elindultunk, a n12-es szertartásra 11:05 körül.
A templomban 5 db néni volt, mind 60 fölött, tettek-vettek, rém lelkesen üdvözöltek bennünket — aztán egyszercsak megjelent a két pap, és kezdetét vette a liturgia, minden cécó nélkül, azzal, hogy „hányadika is van ma?”, amire valamelyik néni válaszolt, mira „ó igen, szeretettel köszöntünk mindenkit szeptember 16-án...”

Az egyik pásztor (a kvázi-főcelebráns) egy néni volt. Kicsit viccesen mutatott miseruhában, különösen mikor néha kiment az olvasóállvány vagy az oltár mögül, mert a felül még nagyjából átlagos testalkata valami irdatlan hátsóban folytatódott. De főleg az okozott valami hihetetlen disszonanciát, hogy a szertartás gyakorlatilag szó szerint egy mise volt. Kézbe kaptuk a szövegeket meg az énekeskönyvet (azóta ugyanazt láttam a reformátusoknál és a katolikusoknál is!), és nagyon kellemesen követhető volt az egész (még az oldalszámokat is mondták, a gyengébbek kedvéért).

Az orgonát egy CD-lejátszó helyettesítette. (Egyszer valami történt vele, akkor a capella folytattuk.)

Aztán a végén még elcsevegtünk kicsit a papokkal, áthívtuk őket egy kávéra, odaadtuk Peternek a postáját, amit ide hoztak a nyáron meg azóta, és mindenfélét megtudtunk tőlük a környékről. Ez igazából Peter temploma (meg van neki egy másik is a környéken), a néni a szomszéd parókiáról (plébániáról? végülis az anglikánok nem protestánsok...) jár át. Ígértek kerti szerszámokat, biztosítottak, hogy mehetünk bármikor, meg ilyesmik. Sarah-nak igaza volt az orientáción, mikor a kulturális különbségekről beszélgettünk: ez a hihetetlen verbális udvariasság tényleg minden angol sajátja.

Rakott krumpli angolosan

Ma főztem. Mégpedig rakott krumplit ("layered potatoe"? Well...), az ugye pofonegyszerű.
Mifelénk a rakott krumplinak 4 összetevője van, jelesül: a krumpli, a tojás, a tejföl és a kolbász. Na már most.
A kolbász itt valami nagyon más dolog, mint az otthoni, pl. nyersen árulják, úgy kell megsütni otthon. Nem volt nehéz megválnom tőle — legyen bacon. A nagyobbik tálban — a kisebbik hústalan, Sarah-nak.
A tejföl nehezebb ügy, gyakorlatilag ismeretlen, ráadásul ugye Tomnak is főzünk, aki tejérzékeny, tehát marad a SZÓJAKRÉM ('cream' mint tejszín). Csakhogy azt nem árulnak ám mindenütt... És én okosan elhasználtam a maradékot a kisebb tálhoz... Úgyhogy a végén az lett a megoldás, hogy abba raktam a bacont, a nagyobbikban pedig megcsináltam a vega-verziót a lányoknak, TEJSZÍNnel.
Került hozzá saláta is: reszelt répa és salátalevél, egy széttrancsírozott naranccsal és némi olivaolajjal (ez már inkább Sarah ötletei nyomán — én nehezen tudtam elszakadni a csemegeuborka képzetétől).
Na, de egy szó mint száz, megettük jóízűen. Azt hiszem, szeretni fogok főzni.

Magamra maradtam

itthon, mindenki dolgozik. :-7 Úgyhogy mosok, vasalok (a deszka a hét eleje óta vár a szobámban — hogy a bánatba tudnak háztartást vezetni azok, akik dolgoznak?!), és végre bejelentkezem az orvoshoz. Jut eszembe, igen vicces dolgokat kérdeztek az űrlapon, a nemzetiség rovat pl. így fest (sajnos a katgóriák címei részben olvashatlanok, láthatólag az x. fénymásolatról készült példány van a kezemben):

White
- British
- Irish
- Any other please write in below

?????
- White and Black Caribbean
- White and Black African
- White and Asian
- Any other mixed background please write below

Asian or Asian British
- Indian
- Pakistani
- Bangladeshi
- Any other Asian background please write below

Black or Black British
- Caribbean
- African
- White and Asian
- Any other black background plese write below

Chinese or other ethic group
- Chinese
- Any other please write below

Valamint érdeklődnek a dohányzási szokásaimról, a testmagasságomról és -súlyomról, továbbá hogy voltam-e vérnyomásmérésen és vizeletvizsgálaton az utóbbi öt évben.
Ugyanitt kell nyilatkozni a szerveim sorsáról esetleges halálom esetén, továbbá jelentkezni véradónak.

A többiek

Akkor most egy kicsit bővebben arról a három emberről, akikkel a házon és az életünkön osztozunk.

A legfiatalabb (21) Aura Litvániából. Kémia szakon volt két évet az egyetemen, és kórust vezetett, mielőtt idejött (42 órát töltve a buszon..). Eddig nem sok hangját hallottuk, most kezd visszabeszélni. :-) (De nagyon kedvesen, viccel.)

Aztán Sarah következik (23), a Chanel-szigetekről, ahol a házukban annyi fürdőszoba van, amennyi lakó. Azt mondta, arrafelé az emberek hétvégi és szabadidős elfoglaltsága a jachtjaik fényesítgetésére korlátozódik, ami őt valahogy nem elégíti ki... Teológiát végzett (részben ökumenikusat Prágában), aztán egy évet dolgozott valami irodában (eredetileg jogásznak szánták), most pedig itt van.

A harmadik Tom (23), aki a középiskola után egy évet Indiában töltött (angolt próbált tanítani egy csoportnak, amelyben tíz, számára ismeretlen nyelvet beszéltek...), aztán Oxfordban diplomázott középkori angol irodalomból. Az első este azt mondta, most idejött, hogy valami olyasmit csináljon, amit nem vártak (el) tőle otthon.

Közös pontként a jezsuita kötődés mellett gyorsan fölfedeztük a taizéi gyökereket is, azóta is jókat éneklünk együtt. :-)

Hát ilyesmi. A napi rutinunk kezd beállni (reggel mind máskor indulunk, de este együtt eszünk és imádkozunk). A főzés nem egyszerű, amennyiben Sarah vegetáriánus, Tom pedig tej- és lisztérzékeny... de egyelőre úgy fest, el lehet élni rizsen, krumplin és zöldségeken. :-) Majd én is próbálkozom néha, és ígérem, beszámolok. A házimunka egyelőre egyéni preferenciák alapján zajlik, majd kiderül, mennyire működőképes a rendszer(telenség)...

A ház különben hatalmas. Van 4 hálószoba fönn, lenn pedig egy nappali, ami ebédlőül is szolgál, valamint egy ebédlő, ami ilyenformán most imaszoba; továbbá mindjárt az előszobából nyílik még egy helyiség, ahol most gépelek.
A konyhában és a mosókonyhában laminált parketta van, a fürdőben és a vécékben valami linóleum-féle, és mindenütt másutt padlószőnyeg. (Az előszobában is. Igaz, azóta kiderült, hogy nincs sár...) Nem nagyon tetszik. Hozzászoktam, hogy padlószőnyeget a kápolnában használunk, és levesszük a cipőnket rajta.

Helyzetjelentés

Kénytelen vagyok belátni, hogy képtelen vagyok annyit írni, amennyit napközben tervezek. Az ember vagy blogot (naplót?) ír, vagy él — és nekem most jobban fekszik az utóbbi.

Nagy vonalakban úgy áll a helyzet, hogy halálosan jól érzem magam.

A hajléktalanos munkahely remek, úgy látszik, mindkét irányból megtaláltuk a számításunkat. Az angolom elég (több bajom van vele itthon — itt valahogy jobban érzem, hogy gyakran „csak-az-üzenet-átmenjen” szinten kommunikálok, valószínűleg azért, mert bonyolultabb, elvontabb dolgokról próbálok beszélni); a környezetben el tudom helyezni magam (pörgős stáb, kedves hajléktalanok); tapasztalatom tengernyi (7 év homelessteam, hmm) — jó lesz.

A lakóközösségnél aligha kívánhatnék jobbat — de ez már egy újabb bejegyzés témája lesz, máskor. Most ennyi; nem megy több. Aludni is kell még, mert két napja ásítozom.

Az Úr napja

A délelőtti anglikán istentiszteletről _föltétlenül_ fogok még írni, most csak röviden: vége a jó hosszú hétvégének, holnap pedig indul a munka. Részemről őfelsége katedrálisában, ugyanis a Booth Center (kb. 'Kuckó') nevezetű hajléktalan-szolgáltató-akármi (nem tudom, miért nem akarom ellátónak nevezni — majd kiderül, mi is tulajdonképpen) a katedrális épületében üzemel.
Kilencre megyek, nem lesz egyszerű. (Gábor okos volt, a GoogleMapson összerakta, hogy kb. fél óra az út, és tényleg, tegnap megjártuk.)
Ma láttam esőt. Egy óra volt, változó intenzitással. És holnapra is ezt jósolják.

Furcsasagok

Vannak itt azert erdekes dolgok. Egy reszuk nem volt nagyon ujdonsag, de nap nap utan latni oket eleg kulonos.

Van mosokonyhank (ami jo otlet: altalaban azt hiszem, hogy ami nem feltetlenul kell, hogy a furdoszobaban tortenjen, azt jobb kivinni onnan, mert akkor konnyebb hozzaferni); de nincs spajzunk (ill. ek(k?)ent is a mosokonyha funkcional).
A furdoszobankban a mosdo folotti tukor helyen -- ablak van.
Az ablakok a legkulonfelebb fortelyokkal nyithatok, pl. a bukok altalaban lefele buknak. Gondolom, az eso miatt.
Esot azonban eddig nem lattam. (Na jo, ez szokatlan, mondtak. Es ejjeli zapor volt par.)
Minden konnektor mellett van kapcsolo az aramhoz. Es harom luk van rajtuk.
Az ajtokon gomb van; a vecetartalyon viszont kilincs.
Es ami nagyon idetlen: a mosogatas. Ezek a nepek nem oblitik le a habot az edenyekrol.

A kozlekedes ugyebar az ellenkezo oldalon zajlik. Mindig meglepodom, amikor a bal oldali jardan bandukolva egyszercsak megall elottem egy szembe jovo busz... Es kulon kell kondicionalnom magam, hogy ne a vezetoulesre akarjak ulni (jo, ez innen kezdve nem fog surun elofordulni).

Mindezek mellett neha ugy tunik, hogy amit tanultam, az nem angol volt...

Eletjel

Megerkeztunk az orientaciorol, es jelentem, minden a leheto legjobban van ezen a legeslegjobb vilagon.
Van mosogepunk. :-)
Van szobam. A furdoszoba mellett van, viszont keleti.
Ami fontosabb: harom remek emberrel fogok lakni es elni. Egyelore csak egy-egy mondatban:
- Sarah a Genzi-szigetekrol van (fonetikusan, mert pillanatnyilag nem tudom maskepp),
- Tom Londonbol (az apja finn szulok gzermekekent latta meg a napvilagot Amerikaban, innen a ket i a neveben -- nem, nem a Tom-ban),
- Aura pedig litvan. :-)
Ezer dolgot tudnek meg meselni, de inkabb folmegyek belakni a szobat. Este mar vendegeink is lesznek, jelesul a ket Community Partnerunk, Kate es Kevin. Az o feladatuk lesz csoportkent foglalkozni velunk, meg mindenfele praktikussagokat atadni a varosrol.

Félelmeim

Úgy döntöttem, jól összeírom, mitől is tartok (leginkább?) a következő 11 hónapot illetően. Kiábrándítónak tűnhet, hogy ezzel kezdem, ezért gyorsan hozzáteszem, hogy egyrészt ezt még otthon megírtam, hogy kinn ne ezzel kelljen foglalkoznom; másrészt úgy gondolom, jó, ha minderre majd rá-rá tudok pillantani időnként.
Tehát.

1. A nyelv. (Ezen belül: a/ hogy nem értem meg őket, és b/ hogy nem tudom magam úgy megértetni, ahogyan szeretném.)
2. Az időjárás. (Hűvös-hideg, esős-nyálas, és főleg borult.)
3. A mosás. (Lehet, hogy nem lesz mosógépünk. Utálok kézzel mosni. Ha centrifugánk se lesz, akkor semmi nem fog megszáradni.)
4. A pénz. (55 GBP-t kapunk hetente fejenként, ebből kell előre láthatólag a lakbéren kívül mindent fedezni.)
5. A táplálkozás. (Ezen belül: a/ az angol nők közismerten idomtlanok, az leszek-e én is; és b/ minden bizonnyal kell majd néha főznöm, amit ugye egyelőre nem tudok. Bár ez csak addig fog tartani, míg el nem kezdek.)
6. A munkaidő. (8 óra; be kell menni akkor is, ha nem lesz kedvem.)