Miheztartás

Hétfőn, az indiai étteremben, miután hosszasan szemléltünk egy ötvenes (és kb. száz kilós) asszonyt a harmincas (és kb. százhúsz-százötven kilós) lányával (?) válogatni (büfé-stílusban működik az étterem), Áron egyszercsak hozzám fordult:
— Hát, ha levágják a két lábadat, akkor nem hagylak el, de ha ekkora feneked lesz, akkor egész biztos.
Hát így.

Metamorfózis

Valami igen furcsa történt velem ma.

Úgy ébredtem, mint egy zombi (ez nem meglepő újabban, sajnos), négy-öt óránál aligha aludtam többet. Ehhez jött az eső (kb. két hete megy, egy napnyi szünet nélkül — és az egész hétre ez az előrejelzés), a sötétség (szabályos szürkület van reggel negyed 9-kor (!) még)... Ma ébredtem először azzal a határozott vággyal, hogy lennék inkább otthon. Soha nem fogok ebben az országban élni, ez biztos. Útban a cég felé azon meditáltam, hogy mintha lassan, de biztosan én is kifejleszteném ((develop)) a magam Seasonal Affective Disorderét, pedig mekkora marhaságnak tűnt ez még pár hete is. (Gyakorlatilag arról van szó, hogy ezek az emberek súlyosabban reagálnak az időjárás változásaira, mint mások. Vö. téli depresszió, napfény-függés és effélék.)
Mindehhez jött még néhány nem kimondottan szívderítő e-mail délelőtt.
Annyira magam alatt voltam ("under the weather", az időjárás alatt, milyen plasztikusan is tudnak fogalmazni ezek az angolok...), hogy már-már a userek próbáltak mosolyt csalni a fancsali képemre.
Aztán fél 1 körül elkezdődött a Cookery, a maximális (hatfős :-) ) létszámmal, közülük kettő önálló, kettő teljesen kézivezérlésű, a maradék kettő némi megerősítésekkel eldolgozgatott magában. Állandó figyelmet és beszédet követelt a dolog (jóllehet Kevin is ott volt), ráadásul egyszercsak rájöttem, hogy currypor helyett chilivel etetem őket... Szerencsére még csak a fele kezdte el, és abból is ketten pillanatok alatt újra tudták gyártani az így kidobásra ítélt kevéské vöröslencsét (ne kérdezd, hogy miért nem öblíttettem csak le, egyszerűen nem jutott eszembe). A harmadik már főzte, de ő meg nem bánta ("experimenting" — kísérletezés).
Na, de a lényeg az, hogy észre sem vettem, mikor, de valahogy életre támadtam menet közben. A végére egészen megteltem energiával, ami ki is tartott mostanáig ((ez itt egy present perfect lenne :-) )). És ez jó. Különösen, ha este aludni is fogok tudni, mert akkor van remény, hogy a holnapot kezdenem élőhalottként kell. (Legszebb gimis korszakom alvás-deficitjét hozom lassan, azt hiszem. Akkor volt utoljára, hogy _muszáj_ volt időben fölkelni minden áldott hétköznap...)

Áron pedig már valahol a Csatorna fölött szállhat...

Egy zseniális kiállításról

Kissé töredékes a blog mostanában, megnyugtatásul közlöm, hogy ennek az egyetlen oka az, hogy lusta vagyok írni. A jövő héten pedig még lustább leszek, előre készülhettek. :-)
Tegnap viszont láttunk egy egészen kolosszális kiállítást* Tommal, arról most mesélek kicsit. A dolog címe Shrinking Cities vagyis mondjuk 'zsugorodó városok', és egy kutatás eredményeit mutatja be, amely négy hajdanvolt nagyvárosi körzet utóbbi évszázadát (nagyjából: hanyatlását) vizsgálta. A négy körzet: Mancheseter/Liverpool, Halle/Lipcse, Ivanovo és Detroit. A leépülés okai különbözőek (a nehézipar megszűnése, az államszervezet megváltozása, rasszizmus, polarizálódás — tudom én, hogy mind összefügg, de mégis, a hangsúlyok eltérőek), az eredmények viszont súlyosan hasonlóak. Mindezt egyrészt tudományosan mutatták be: vásznakra nyomtatott vagy vetített-mozgó grafikonokon stb.; másrészt életszerűen: város-kronlógiákon (csak egy példa, amely megragadott: az 1926-ban megnyitott 4000 férőhelyes, pazar detroiti mozit, a Michigan Theater-t a '80-as években parkolóvá minősítették át...), filmeken (beszélgetések lakókkal, az épített környezet átalakulása), fotókon; további hozzájárulásként pedig különböző további művészeti alkotásokban. Egy fazon pl. fölhívott néhány manchesteri call-centert, mivel mostanában ez az egyik fő „iparág” errefelé, és megkérdezte az ott ülőtől, „ki vagy mi adja meg neki a valahová tartozás érzését”. A válaszokat aztán énekesek recitálták szalagra, és az egyészet egy halom képernyő dzsungelében lehetett meghallgatni (persze nagyjából egyszerre játszották le őket). A leírás arról szólt, hogy ezek a munkahelyek szándékosan igyekeznek minden belső szolidaritást lepusztítani, aminek feltehetőleg oka is meg célja is, hogy az alkalmazottakat rövid időre veszik föl, és a legkülönfélébb műszakokban dolgoztatják. Vagy az is eléggé ütött, hogy kitettek 50 bakelitlemez-borítót: mind valamiféle lepusztult dzsungelt, élket-halál harcok színterét használta a várost...
A kiállítás bevezetéséül pedig volt egy nagyobb tér tele globális mutatókkal: nagy, henger alakú világtérképeken ábrázolták az utóbbi ötven év természeti és egyéb katasztrófáit (nukleáris, vegyi stb.), a népmozgásokat (migráció, turizmus), a városok és az országok demográfiai változásait (elöregedés, nemi arányok, területi különbségek).
Összességében nagyon látványos és nagyon elgondolkoztató volt az egész. A felénél meg is telt a fejem az információval, meg amint kiderült, Tomé is, úgyhogy kiugrottunk egy kávéra a kínai negyedbe. :-) És láss csodát: ott láttam először a hazaihoz hasonló péksüteményeket! Ettem is mindjárt egy virslis kiflit.
(A projekt különben még két kiállításban manifesztálódott, azok Liverpoolban láthatók, de sajnos azok is csak 26-áig. :-( Az egyik a polarizációról szól, a másik a közbelépés lehetséges módjairól.)

* Katt a kép alatti kacsacsőrre, ott még pár fotó megjelenik.
PS: És tanultam egy új szót is: prefab(ricated) building, panelház.

A Brand New Skill Again

Azaz újabb képesség: kiábrándult e-mailek írogatása különböző szervezeteknek. Tegnap a buszosokat világosítottam föl, hogy a reggeli buszuk nap nap után 6-8-... percet késik; ma a katedrálisnak, a belvárosi anglikán majd a belvárosi katolikus templomnak írtam, hogy miért nincs egyetlen ökumenikus liturgikus alkalmuk sem az imahét alkalmából. (A katedrálisban lesz 1 db előadás, de valahogy azt nem érzem elégségesnek.)
Szép az élet.

Kedden keresztülkutyagoltunk

a városon "student Andy"-vel (Andykkel és Steve-ekkel van tele a Booth, ezért nekik jobbára mellékneveik is vannak), mire megtaláltuk a Cold Weather Provision nevezetű irodát, az eheti kiruccanás színhelyét. Ez egy igen érdekes kezdeményezés, gyakorlatilag a mi „krízis”-ünknek fele meg, csak egy fokkal hatékonyabb (jóllehet valami 13 ágyuk van összesen, vagy hat-hét különböző szállón).
A szép az volt a mókában, hogy Andynek nem lévén buszbérlete, gyalogoltunk. És én azt hittem, ő tudja, hova (végtére éveket járt itt az egyetemre) — ő meg azt, hogy én (végtére nekem „lett elmagyarázva”). De aztán valahogy csak megtaláltuk, és megint örültem magamban, hogy van velem egy native (avagy: egy bennszülöttel vagyok), aki el tud csevegni helyettem. (Bár most már én is el tudok, szinte bármilyen helyzetben, de csak egyszerűbb így. :-))
Visszafelé keresztülbaktatunk a Gay Village (vélhetően) főutcáján (és nem látszik rajta semmi).

Munka után beugrottam vért adni, és az is nagyon vidám volt (mint mindig). Kezdődik azzal, hogy a donorokat az orvosválasztással együtt gyűjtik, mármint a regisztrációs lapon van egy kérdés, hogy óhajt-e az illető vért adni. Ha kipipálja, nemsokára megérkezik a meghívó (én már kettőt is kaptam): egy A3-as papír, az egyik oldala egy szépséges levél, a másik a kérdőív; valamint mellékelve az időben-térben környékbeli véradások ideje. (Lehet időpontot is egyeztetni, de én nem tettem. Nemrég olvastam valakit az Evening News-ban is panaszkodni az új rendszerre.)
Szóval megkerestem a központot, persze a hosszabbik úton, de sebaj. hanem belépve... hát, amit láttam, arról eklőször egy óvóda jutott eszembe. :-) Egy nagy teremben zajlik minden, az orvosi helyiség valami cseles fa-paravánnal van lehatárolva, de úgy, hogy a tényleges véradás mintha egy labirintus túloldalán zajlana.
És minden SZÍNES. Nem nagyon, de a székek kárpitja sötétkék, akárcsak a nénik ruhája, az ágyak (amelyek mindkét vége emelhető: a szemem előtt valakit felém fejjel fektettek le, csak hogy kényelmesebb legyen a mellette már dolgozó nővérnek) türkizkékek, a falon körbefutó léc pedig egyenesen... sárga! Nem ám az a rémséges kórház-séma, hogy fehér, kórházzöld, netán egy-két vörös kereszt... Teljesen le voltam nyűgözve.
A kérdező nővér nagyon kedves volt (no, erre otthonról sincs panaszom), az első csepp vért egy sűrű zöld folyadékkal töltött kémcsőbe csöppentette, és elmesélte, hogy ha leszállt volna az aljára, akkor vashiányos lennék (de nem, remek). Beszélgettünk a hazai rendszerről: ők pl. nem mértek vérnyomást — viszont rettenetesen érdekelte őket, hogy melyik nap érkeztem az országba, és mettől meddig voltam hol közben. „Azért ellenőrzöm, bár sem Luxemburgban, sem Magyarországon nincs nagy esélye a maláriának, gondolom”, mosolygott rám a néni, és sajnos nem tudtam fölidézni, hogy nálunk hogy ellenőrzik a vasszintet, de valami üveglapocskákra cseppentgetnek, nem?
Természetesen egy tucat kérdést kaptam a szexuális szokásaimat illetően is (határozottan több részlet érdekelte őket, bár az utóbbi időben otthon is mintha többet kérdeznének), de nem tudott zavarba hozni. :-)
A véradás mint olyan egészen úgy ment, mint otthon, csak itt fölfújták a karomon a szorítót, nem megrángatták. És a végén vekkerrel mérték, hogy mennyit kell még feküdnöm. :-)
A keksz önkiszolgáló, a lét pedig egy ingyenessé berhelt italautomata ontja. Hogy ez nálunk miért nem jutott még senkinek sem eszébe...? Közben mindenfelől csili-vili szórólapok az egyéb lehetőségekről: csontvelő- és plazma(?)donorság, szervek és szövetek felajánlása... valamint visszajelzés-űrlap, ahol megírhatod az észrevételeidet compliment, complaint és comment (elismerés, panasz és megjegyzés) kategóriákban.
Egy szó mint száz, gördülékenyen és gyakorlatilag minden „kórház-szag” nélkül zajlott az egész. És ez nekem tetszik.

Hétfőn hektikus

volt minden. Délelőtt először lettem rettenetesen mérges a Booth-ra: bevásárlás után tudtam meg, hogy mégsem Garden chicken supreme-ot (izé, lehet, hogy mégis Chicken garden, de most mindegy) kéne főznöm a népekkel délután. Most nem írom le az összes részletet, elég az hozzá, hogy kész újabb receptet kaptam (végül fajitát csináltunk), meg minden egyéb támogatást is, és azt hiszem, azt is látom, hogy miért alakult így az egész az utolsó pillanatban; de ott egy pillanatig (na jó, egy félóráig) menthetetlennek tűnt az egész. És mindez persze az általam (!) vezetett (ööö, koordinált, mentorált, mederben tartandó) főzőcske-kurzus első alkalma előtt.
No, de végülis csak egész jól sült el minden, persze ott volt a talán-egyetlen arc, akivel nemigen csípjük egymást, viszont a négyből három delikvens kellően önálló volt ahhoz, hogy a negyedikkel foglalkozhassak eleget. És a végén pont a legkevésbé kedvelt adta nekem a maradék( kb. három adag)ot.
Este community partnerek voltak, a munkahelyeinkről beszélgettünk, és igen gyümölcsözőnek találtuk az egészet. A dolog úgy fest, hogy mindannyiunknak két-két helye van, és mind eléggé utáljuk az egyiket... Majd kiderül ki merre lép, de mindenképp jó volt kicsit számba venni a lehetőségeket.

Vasárnap kiszellőztettem

a testem-lelkem: végre elég korán mentem Rainhillbe ahhoz, hogy még a kertben is tudjak sétálni egy jót, mielőtt végképp besötétedik. Gerryvel igen jót beszélgettünk (mint mindig), aztán séta, olvasgatás a könyvesboltban, mise, vacsora — és haza, esőben, nyilván. (Na jó, végül taxiztam.)

Szombaton szemlélődtem

ezúttal a Whitworth múzeumban, amelyik jó, szép, és nagy. Mindössze három termet jártam végig: az egyikben szövetek vannak különféle szempontok szerint kirakosgatva a tárlókban, a másik modern festészet (? — meg nem csak), a harmadik (és egyben számomra a legizgalmasabb) a rabszolgaságról mesél. Ennyi a fejemnek elegendő lévén a boltban folytattam, majd a vásárolt képeslapot meg is írtam a kávézóban egy 'decaff latte' (gy. k. koffeinmentes tejeskávé) mellett. Az asztalon egy feles-pohárban virágok virítottak, a kávé és a cukor fairly traded, a süti home-made, az egyéb ennivalók szezonálisak és helyben termesztett összetevőkből készülnek. Nemrossz, nemrossz. :-)
Délután 'Garden chicken supreme'-ot főztem (sütögettem), ami nagyjából sült csirkét jelent valamiféle paradicsomos-zöldséges szósszal. Finom lett. :-)
Este megjött Aura, és rettenetesen örültem neki. El is beszélgettünk egy ideig, ami különösen is jólesett, mert tőle érzem magam talán legtávolabb néha.

Elmúlt egy újabb hét

és majd' minden napra jutott írnivaló, csak mind lusta voltam hozzá. De most nekiveselkedem, ezúttal kisebb részekben, hogy könnyebb legyen felfüggeszteni az írást meg az olvasást is.
Csak előtte még ideteszem a legújabb szerzeményem: egy remekbe szabott naptár, féláron, mert kissé ütődött volt (meg ugye idestova január közepe van). Azt hiszem, ebből se lesz sokkal több a Dél-Alföldön, mint a tavalyiból volt (amelyet az Európai Bizottság adott volt ki luxemburgi dolgozói számára :-)).

Utolértek a miniatűr kínaiak

Azt hiszem, a pár hete potom pénzen vásárolt vekkerrel hozhattam be őket... Ma reggel megszólalt 8-kor, lekapcsoltam, átállítottam fél 9-re. Megszólal újra, lekapcsolom, kicsit visszaszundítotok — s hát nem fél 11 van, mikor legközelebb ránézek? No, mondok, ennek már úgyis lőttek, akkor alszom még egy órácskát, ebédidőre érni oda úgyis fölösleges. Forgolódom, szunyókálok, fél 12-kor megint megszólal, na, most már tényleg föl kell kelni.
Lejövök, fölhívom a céget, sorry-sorry, alig bírtam elaludni az éjjel (ez így is volt), a néni mintha nem nagyon értené a problémát, de sebaj.
Aztán kimegyek a konyhába, és a faliórára pillantok: 9.52.
Hát még mondja valaki, hogy nem a miniatűr kínaiak keze van a dologban.

Képeslapok

Azon tűnődöm (olykor, de napok óta), hogy vajon hol van a hiba (s van-e egyáltalán), ha az elküldött kb. kéttucat karácsonyi lap helyébe mindösszesen egyet kaptam, a bátyáméktól (ők jobban nyomták!).
Talán hozzájárul a külföldön lét is.
Meg aztán jött egy kvázi-karácsonyi ma is, és olvasom, hogy elvileg még egy-kettő úton van. Lehet, hogy csak félrehordta őket a postás (ismét).

Ja, és ha már itt tartok, megosztom Veletek egy képeslapos élményemet... A Booth Centre minden évben rendez karácsonyilap-gyűjtést, hogy legyen mit tenni a népek csomagjába (a sapka-sál-kesztyű + valami meglepetés mellé). Na most az idén valakitől kaptunk néhányat a következő szöveggel:

If only life could keep
its Christmas glow
When hearts are warm
and to our homes we go —
Our love to show,
our word of love to say —
And gifts of love to give
on Christmas Day.
(? Strong, nem tudom elolvasni, olyan a betűtípus)

A nyelvet nem bírók számára álljon itt egy hevenyészett fordítás:

Bárcsak meg tudná őrizni
karácsonyi ragyogását az élet
Mikor a szívek melegek
és otthonunkba megyünk —
Hogy kimutassuk a szeretetünket,
kimondjuk a szeret szavait —
És a szeretet ajándékait adjuk
karácsony napján.

Kíváncsi lennék, elolvasták-e egyszer is, mielőtt berakták a csomagba... és ha igen, vajon komolyan gondolták-e egészen... (A vers élvezeti értéke különben eredetiben sem sokkal nagyobb a fordításoménál... de ez igazán messze vezetne, l. még Petronius levele Neróhoz...)

Ember tervez :-)

Hétfőn elfelejtettem, hogy csak fél napot vagyunk nyitva, és meglepetésemre itthon voltam 1-kor. Ma tudtam, hogy délben zárunk, de azért volt mit csinálni háromig. :-) Na persze a mosogatás megvárt, örültem, hogy valami hasznosat csinálok délután is.
A napot javarészt ((ó, hogy utálom, mikor beírok fél sort, aztán várok tíz másodpercet, hogy megjelenjen, és hasonló sebességgel visszamehessek javítani...!)) különböző boltokban töltöttem: beadtam egy adag fotót és kiváltottam kettőt (összesen három körben, miért is ne — igaz, két helyen), voltam a postán (lehet kapni kartonpapír-hátlapú C4-es borítékot, nagyon okos), és feltöltöttem az elsősegélydobozt (a drogériában, ahol az egyik fényképes menetet is intéztem. All in one).
És végül még csináltam egy nagy kupac fotót a betlemeről a katedrálisban: a Booth Centre népei csinálták októbertől decemberig (hatante), bezonyám! Majd ha lesz türelmem újabb tízperceket tölteni minden egyes fölcsatolással, akkor idekerülnek.

Lencseleves sárgaborsóból

...mert ugye tegnap mindent ellenőriztem/megvettem, csak a lencsét nem. És itthon csak vörös van, s az sincs kibontva. Így hát a borsót áztattam be tegnap, és főztem ma meg, a maradék fél konzerv paradicsommal meg egy répával. A végén még be is sűrítettem az anyai tanácsnak megfelelően (hideg víz + liszt keverékével).
Közben tésztát is főztem (sikerült pont egy adagnyit!), és valami bacon-szerűséget is pirítottam a túrós tésztához. Ami profi lett, nem kis mértékben annak hála, hogy a soured cream (immár minden kétség nélkül) teljesen azonos a tejföllel. (A túró hazai volt.)
A mosogatnivaló pedig csak gyűlik, gyűlik, mert tegnap azt olvastam, hogy a szilveszter dologtiltó nap — és erre ma nem azt mondta Timi, hogy a ma (is) az? ;-)

...és elkezdődött az újabb :-)

Mindenek előtt (fanfár, dobpergés): fényképek! (Tavalyiak, bocs'. :-) )

Ez a három angyal vigyázza zsebkendőnyi (de annál drágább) műjegünket a Piccadilly Gardens-en.

Ez pedig maga őfelsége börtöne, előtérben a Visitors' Centre-rel.

Amely belülről így fest.

Ma már csak emlék: ezt a bájos betlehemet itthon találtuk. Aztán elvittem a plébánia karácsonyi vásárára. :-)

Maradván a dekorációnál: ez a Fa, amelyet Aura alkotott a falra a buli előtti éjszakán. A lánc-féleség a Birminghamtől kapott adventi naptárunk, és jobb oldalt a karácsonyfa is látható.

Ez a vidor angyal Lymm katolikus templomában húzza, az éjféli misén szemezgettem vele.

Lufikutya. És én csináltam! (Környezetét a karácsonyi ebéd maradványia adják, háttérben a Christmas cake-kel.)

29-én Anti Francival meg a szüleimmel bóklásztunk Oldham környékén.