Sicko

Moziban jártunk délután Sarah-val, a Sarokházban. A filmről (magyarul, illetve Michael Moore honlapján) talán annyit, hogy minimálisan is elgondolkoztató az utolsó percekben a magán-egészségbiztosítós rendszer bevezetése előtt otthon...
A logikája különös (leírva nem), de végsősoron egyszerű: először bemutat néhány esetet, amikor az elvileg biztosított amerikaiak belerokkantak (anyagilag) az egészségügyi költségeikbe (alkalmasint belehaltak, mert nem tudták kifizetni) (NB. nem arról az 50 millió amerikairól van szó, aki egyáltalán nincs biztosítva); megfűszerezve néhány volt biztosítási alkalmazott vallomásával. Megtudjuk, hogy 37 oldalas a lista, amely alapján valakinek a biztosítási kérelmét azonnal elutasítják (az autizmust jegyeztem meg az okok közül...); hogy az orvosi szakértők bizonyos számú elutasító szakvélemény után prémiumot kapnak; és hogy végül, ha netán kifizették a költségeket, még mindig ott van az utolsó alkalmazott, akinek az a dolga, hogy a delikvens utolsó öt évének valamennyi orvosi papírját átvizsgálja, és találjon valamit, ami alapján az illető „preegzisztens kondíciók” miatt elutasítható (azaz vissza lehet követelni tőle a pénzt).
Aztán továbbáll Kanada, Nagy-Britannia és Franciaország felé, és mit talál? Ki nem találnánk: alanyi jogon járó, ingyenes ellátást.
A legizgalmasabb rész most jön. Merthogy nemcsak utca-emberei vannak annak a nagy böhöm országnak, hanem ünnepelt hősei is — mi a helyzet például azzal a néhány ezer tűzoltóval és önkéntessel, aki szeptember 11-én segédkezett a mentésben? És mondjuk légőti sérüléseket szenvedett vagy hasonlók.
Hmm-hmm. Ugyan létesítettek a megsegélyezésükre egy 50 millió (? — a számot nem feltétlenül értettem jól / jegyeztem meg, bocs') dolláros alapot, de ahhoz nehéz hozzáférni. Máris előttünk áll három közülük, aki alig-alig tudja kiköhögni ((ez morbid, elnézést)) a gyógyszereit.
És akkor kiderül (hogy hogyan, azt most nem tudnám megmondani)... hogy van az Egyesült Államoknak egy pontja, ahol ingyenes és teljes körű az egészségügyi szolgáltatás: Guantanamo!
Úgyhogy Moore fogja a három beteget, és elhajózik velük a Kubai-öbölbe. Ahová persze nem jutnak be, viszont ha már egyszer kiszálltak Kubában, lássuk, mi a helyzet TB-fronton ott.
És láss csodát: ingyen ellátnak mindenkit. A gyógyszer pedig, amelyet a néni az Államokban 120 dollárért nemigen tudott megvenni — nagyjából 5 centbe kerül. Bizony-bizony.

A mozi előtt ebédeltünk is, egy újabb ázsiai tésztabárban: Tampopo. Ezúttal nem volt erős, és a pálcikákkal is elboldogultam. :-)

Most viszont megyek furulyázni. Juhé!

Alkottam

Nézd meg nagyobban
(Az azért elmond valamit a GoogleMaps-ről meg a világról, hogy a kb. ötven lehetséges helyjelölő ikon között egyetlen speciálisan keresztény/monoteista szimbólumot sem találtam (a templomoknak)...)

Megsimogattam egy corvinát

Lassan behozom, amit művelődésben kihagytam az elmúlt másfél hónapban, azt hiszem. Hat nap alatt a harmadik múzeum. :-) ((Vö. Aszfalt Guru 2004 is.))
Ezúttal Chetham könyvtára, ami másfél percnyire van a katedrálistól, és Zsófi, szerintem ezt most ne olvasd tovább, ha szeretnél egy kis meglepetést hétfőn. :-) Az épület az 1400-as évekre datálódik, a könyvtárat 1650-ben alapította egy gazdag (és agglegény) kereskedő.
Mindenféle érdekességeket mutatott a könyvtáros, pl. (hallván, hogy honnan jöttem) — egy corvinát. Illetve csak a kötés volt az, belül valamiféle (nem sokkal későbbi) itáliai kézirat; de na.
Azért a legviccesebb az a könyv volt (1675-ből), amelyben egy jezsuita részletesen leírta-rajzolta az állatokat Noé bárkájában. Felül- és oldalnézetben is, mármint a bárkát, hogy a fedélzeten a madarak laktak, lejjebb a többi; minden kétséget kizáróan az elefánttal és az orrszarvúval a két legnagyobb helyiségben.
S aki esetleg nem tudta volna: (a jó Isten és) Noé a sellőről sem feledkezett meg. :-)

Aztán átsétáltunk az Urbisbe is, mert a többiek (Anti Franci meg két barátnője) még nem jártak benne. (Én bezzeg!) Így tehát alkalmam nyílt ismét körülnézni, most a második emeleten, a világ legjobb reklámjai és designerei (?) között. (Sajnos nincs róla sok a honlapon, de talán majd lesz.) Mindenesetre egyik-másik egészen zseniális ötlet.
Pl. a Tate Tracks, amelynek keretében (könnyű)zenészeket kértek meg, hogy járják végig a Tate galériát Londonban, és írjanak egy számot valamihez. A felvételt aztán megcsinálták CD-n — egyetlen példányban, amit a kép előtt lehetett meghallgatni. Amivel egyrészt múzeumlátogatásra ösztönözték a tizenéveseket, másrészt alkotásra a zenészeket. (Azóta föltették őket a webre is.)
Vagy az Amnesty International kampánya, amelyről képeket pl. itt találtok. Minden citylighthoz azonos a szöveg: „Nem itt történik, de most”.

Aztán ebédeltünka Wagamama nevezetű japán tésztabárban. :-) Az enyém rettentő csípős volt, de ettől eltekintve finom — haza is hoztam a felét, dupla adag tésztával vagy rizzsel jó lesz. (Vagy talán Tom is meg tudja majd enni, mert valószínűleg nem búzából készült a tészta. Csak ő most otthon van, Londonban.)

Utána már csak shoppingoltam egy s(h)ort (meg szaglásztam a BodyShopban :-)), és már haza is értem. Nem sokkal később pedig csörgött a telefon, a börtönből, hogy elkészült a rendőrségi akármim. Soha jobbkor: most helyből kezdhetek két szabadnappal, amire nem került volna sor, ha csak egy héttel tovább gyártják. :-( (Mondjuk a nénit a legkevésbé sem zavarta, hogy november 15-tel tudok kezdeni, de engem igen, hogy eszerint addigra a 15-ből három szabadnapom elmegy.)
Mindenesetre annyiból biztató, hogy csak-csak lesz szó itt még a börtönről. Bár a látogató-központ külön épület, és bizalmi okokból nemigen szeretik, ha az ember mindkét oldalon mozog (ami érthető: fura lenne szembetalálkozni azzal az elítélttel, akinek a felesége két napja pont nekem találta elmesélni, hogy mi is történt volt); szóval be valószínűleg nem fogok jutni.

„...cipőüzlet!”

(Valami „üzlet” volt előtte is, de azt elfelejtettem mostanra, persze.) A lényeg, hogy ezt a Market Streeten (Piac utca :-P) hallottam ma. Kristálytisztán. Merthogy már pár hete hajlamos vagyok magyar szót hallani ott is, ahol nincs (jobbára éppen a Piac utcán), de ez most tényleg az volt.

Az élet rendben van, csak én vagyok kissé leeresztve. Sebaj, pénteken alszom, meg könyvtárba (talán a legrégebbi brit?) megyek. Holnap meg egy újabb busy (tevékeny, nyőzsgő) nap.

Múzeumban jártam

Ma délután az 50 fölöttiekkel Rochdale-ben jártam a Co-operative mozgalom szülőházába (igazából volt neki vagy háromszáz elődje, de ez az egy élt csak túl).
A történet dióhéjban úgy fest, hogy valamikor a 19. század első felében ugyebár megjelentek a szövőgépek (na jó, korábban, de addigra vált elviselhetetlenné a helyzet), aminek folytán a munkások bére 80%-ot esett néhány évtized alatt. A vásárlóerő csökkentével a boltokban kezdtek hamis mértéket és mindenféle adalékokat használni, így aztán az egész egyre reménytelenebbé vált — mígnem 13 rochdale-i úr elhatározta, hogy nyit egy saját, méltányos üzletet.
Ami korántsem volt egyszerű. A helyi malmok nem adtak el nekik lisztet, mondván, hogy akkor a többi (mint láttuk, csaló) árus nem fog tőlük vásárolni azután. Még gázlámpájuk se volt egy évig, mert a szolgáltató nem látta biztosítva, hogy ki fogják tudni fizetni a számlát.
De persze a nép örült, hogy végre azt kapja a pénzéért, amit szeretne, úgyhogy az üzlet csak beindult: búzalisztet, zablisztet, vajat és cukrot árultak kezdetben.
Aztán jól kinőtte magát a dolog, és most már van bankjuk (ott van a bankszámlánk is), biztosítójuk, szupermarket-láncuk (helyben termesztett, fair trade és hasonló cuccokkal — ők az elsők (!) az országban, akik „pucér uborkát” árulnak, és ezzel évente kb. 8 tonna (!) műanyag hulladékot készülnek megspórolni), meg effélék.

Aztán ma volt az első JVC-review-m is, beszélgetés Austejával mindarról, hogy ami szeptember eleje óta történt velem. És jó volt. Meg a buddhisták Earth Caféja is igen pöpec hely. :-) ((A honlapot lassan lecserélhetnék az őszi változatra...)) „A nap levesét” ettem (sárgaborsó lehetett talán...?) + almateát fahéjjal... Mmm...

Film és szeretetcsomag

Ezt láttuk az előbb (Az ember, aki beperelte Istent — sose hallottam róla korábban). Projektorral + minden. :-) De azért magyarul alighanem jobban élveztem volna.
És megérkezett az első JVC-carepackünk (ezt fordítottam szeretetcsomagra): van benne pár fűszermag, tanácsok-weboldalak fenntartható életvitelre, néhány lapnyi imádság meg imaszándékok (jezsuiták, JVC), meg egy könyv Meglepetések Istene (God of Surprises) címmel..
A napot egyébként zoknikkal, kekszekkel és borítékokkal töltöttem javarészt. :-) De már nincs sok hátra a gyűjtésből... (Tulajdonképpen péntekig tartott, csak hát ugye haza mégse illik küldeni a késedelmes szállítmányokat.)

Apropó, fenntarthatóság: az elmúlt héten egyetlen nagyobb konyhai kukányi szemetet termeltünk mindösszesen — azért ez nem rossz! A komposzt sokat elnyel.

Napos vasárnap

Végre egy reggelinek mondható (9.15-ös) misén voltam, az Avila-házban (egyetemi lelkészség). A kápolnában kb. másfél tucat ember gyűlt össze, szóval családias volt. (Ugye hárman mi (Aura, Tom meg én), egy lányka, akinek az elsőáldozása volt + a mamája + a nővére + két barátnő... A többiek jobbára ázsiaiak vagy feketék.)
Utána reggelizni is fölballagtunk a klubterembe (van valami biliárdasztal-féléjük és nagy csocsójuk (!) is), elég vicces az egész épület: egy nagy üveg + beton kocka. Jó hideg volt.
Ragasztottunk matricát a „Honnan jöttél?” világtérképre. :-) (Eszembe jutott a szentimrés Magyarország-térkép. :-) )
Aztán elmentem összeszedni a freecyclingolt melegszendvicssütőt, és közben láttam egy mókust kb. másfél méterről. Hosszú-hosszú ideig meredt rám, és közben húszcentinként kúszott följebb.
Aztán hazajöttem, becsavartam magam egy takaróba, és leküzdöttem valami harminc-negyven oldalt a Háború és békéből. Valamint ebédeltünk is, meg fejtettem keresztrejtvényt. Igazi vasárnapi semmittevés.

Jut eszembe, nem is írtam a tegnapról. Pedig végre megnéztem magamnak az Urbist, ami csudás. A bevezető sétára mentünk, a vezető srác a ferde liftben Budapestet emlegette, mint ahol pl. van hasonló, csak az sínen jár (a sikló). Nekik meg, ha sínre tették volna, kellett volna vasúti engedély meg néhány vasutas. :-)
Aztán kiderült, hogy önkénteskedett egy ideig Budapesten. (De ez már a legvégén, szóval hagytam menni, nem kérdeztem tovább.)
Most csak egy kiállítás van, a Haciendáról, Manchester legendás night club-járól (jó, annyira azért nem legendás, hogy valaha is hallottam volna róla korábban, de állítólag az egész várost és a törvénykezést meghatározta volt :-) ), illetve még néhány tucat fotó Mixed Manchester címmel, kevert-rasszú (hogy mondjuk az ilyet magyarul? félvér, negyedvér...?) (jobbára) gyerekekről.
Igen jó a büfé, a megtakarított kajapénzünk egy részét fölhasználva ettünk egyet. Én somerset(i?) kecskesajtos-körtés-fügés szendvicset, valamiféle magos, egészen kontinentális kenyérrel. Mmm...

Spiritual director avagy lelkivezető

Tegnap megkaptuk a levelet a JVC-től a lelkivezetőinkkel. Az enyémet Gerald O'Mahony-nak hívják (SJ), és valami okos ember lehet...
A Loyola Hall honlapját egyébként is érdemes megnézni. Kíváncsi lennék például, hogy mikor lesz nálunk vajon ilyen, mondjuk:

Called to Life
Stephen Hoyland, Rob Marsh SJ and Loyola Hall Team
A weekend for lesbian, gay, bisexual and transgendered Christians. Time to listen and reflect, to meet and celebrate, to relax and pray.

Életre hívva
S. H., R. M. és a Loyola Hall csapata
Hétvége leszbikus, meleg, biszexuális és transznemű keresztényeknek. Alkalom figyelni és reflektálni, találkozni és ünnepelni, relaxálni és imádkozni.

Vagy hogy egy kicsit kevésbé/másképp meglepőt is mutassak:

Finding God in Film
This retreat offers an exploration through film of some of the key themes of the Spiritual Exercises of St. Ignatius Loyola.
Why do we go to the pictures? To be entertained, to be distracted, to be informed, to be with friends. The cinema has been described as the contemporary church. The cinema has taken on for most of our culture the effects and resources of religious worship. The films we see, from the most elevated and profound to the most exploitative and banal, all share those manifestations of the divine.
This week [!] will use the medium of film to explore spiritual ideas by reflecting upon the film, ourselves and the Spiritual Exercises.

Isten a filmben (szó szerint „Isten megtalálása filmben”)
Ez a lelkigyakorlat filmeken keresztül ajánlja Loyolai Szent Ignác Lelkigyakorlatainak néhány kulcstémájának fölfedezését.
Miért nyúlunk a képekhez? Hogy szórakozzunk, ???, informálódjunk, barátokkal legyünk. A mozit korunk templomaként emlegetik. Kultúránk legtöbb tagja számára a mozi adja meg mindazt a forrást és hatást, amelyet a vallásos áhítat jelentett. A filmek, amelyeket megnézünk, a legemelkedettebbtől és legmélyebbtől a legbanálisabbig, mind az isteni egy-egy megtestesülését osztják meg.
Ez a hét a film médiumát fogja használni lelki felfedezésekre; a filmekre, önmagunkra és a Lelkigyakorlatokra való reflektálás által.

Fejtágítás

Ma délelőtt a városházán jártunk hajléktalanügyi (vagy talán inkább: lakhatási) fejtágításon. Az első két órában még képes voltam figyelni, aztán vége(m) lett, de az volt az érdektelenebb rész is.
Otthon eközben lemondott Vecsei, amiről az SZMM honlapja nem tud (...), engem azonban elszomorít, mert tényleg keményen vívta a maga szélmalomharcát.

Itt vendégeskedések vannak: tegnap Austėja járt itt este (apropó, én főztem, erről majd alább), ő a support workerünk a JVC oldaláról: ő intézte a munkaügyeinket, a ház körüli teendőket stb. Holnap Magda jön, aki két évvel ezelőtt lakott itt, szlovák, és aztán itt maradt tanár-segédnek (általános iskolában, asszem); valamint Martin is, aki szintén szlovák ugyanabból az évből, de ő papnövendéknek maradt itt. Jövő hét elején előbb Sarah két barátja alszik itt, aztán Cathie a tavalyiak közül.

Tegnap tehát vacsorát főztem, illetve sütöttem: röstit párolt póréhagymával és sajttal összedolgozva. Finom lett, csak nem nagyon sok.

Az irodáról és az irodai munkáról

Tegnap ugye csak három órára kocogtam be a Booth Centerbe délután, mert alapvetően nincsenek nyitva (na jó, legelsősorban azért, mert aludni szerettem volna, de azért is, mert kevesebb volt a tennivaló).

A hely úgy fest, hogy van egy kb. lelkes-klub méretű helyiség, ahol a dolgok zajlanak (a sarkában egy pulttal lekerítve a konyha), egy vécé, és egy kb. 2x2 m-es iroda (amelyből még nyílik egy „szekrénynek” nevezett szobasufni: egy szabályos ajtó, amelyen belépni nem lehet a cucctól, de az egyik fala fogas, a másik polc, középen pedig talán iratos dobozok állnak és a széf).

Az iroda egyik sarkában áll az íróasztal, rajta a mozgatható és a mozdíthatatlan telefonnal meg az ezer egyéb aprósággal, előtte a szék, az ablakban telefon- és egyéb könyvek, borítékok stb., továbbá egy méter falfelület még plafonig be van polcozva. Az íróasztal mögötti sarokban, egy paravánnal leválasztva a laptop áll, fölötte további két polcnyi iratpapucs, mappa, miegyéb. Van mindezen túl egy lóca-félénk, amelyen szükség esetén talán még két ember is elfér, és természetesen tárolóhely is, ha kinyitod: esőkabátok vannak benne leginkább. Egy szó mint száz, középen marad kb. 1x1 m „járófelület”. Klausztrofóboknak ellenjavallt.

Itt töltöttem a tegnap délutáni három órácskámat Kevinnel (odakinn Christine mesélte valami másik szervezet képviselőinek az Over 50's (50 fölöttiek) programot). A feladat úgy indult, hogy le kellett fűznöm kb. öt születési anyakönyvi kivonatot (igen furcsa módon itt ez az elsődleges irat, ha az embernek nincs útlevele és/vagy jogosítványa; jóllehet nyilván nincs rajta fénykép és az aljára oda is van írva, hogy nem alkalmas azonosításra — a lényeg, hogy többszáz ilyen papirost őriz a Booth olyan emberek helyett, akik erre maguk képtelenek), ami nem is lett volna nagy feladat, hiszen három mappában szépen ábécében ott sorakozik a többi. Hanem az általános sietségben az ábécébe itt-ott hibák csúsznak, valamint az eredetik és a másolatok olykor több lapnyira eltávolodnak egymástól — nyilván ez volt az oka, hogy a héten megcsináltattam egyet valakinek, és mire visszaértem a regisztrációs irodából, megtalálták a korábbit. Szóval fogtam magam, és rendet raktam.
2 órába telt, és ennyi ideje soha senkinek nem lett volna rá. Részben mivel az egész cég 4 (+ talán egy félállású) dolgozóból áll, akik közül azonban háromnál többet még nem láttam egy helyen, valaki mindig szabadságon volt; részben mert ezt az egy szem csóró irodát használják hétfőtől csütörtökig adatfelvételre, tanácsadásra, lelkibeszélgetésre stb. is, vagyis éppen csak beoson az ember a szükséges dolgokért, és már kúszik is kifelé. (Tiszta szerencse, hogy jobbára semmit sem értek a benn folyó társalgásból. :-))

(Valójában van még egy iroda a katedrális tornyában (!), de az mindennapos munkára nyilván alkalmatlan, a fenének sincs kedve naponta ötvenszer megmászni. Abban sem vagyok biztos, hogy hivatalosan a Booth-hoz tartozik-e, de ott volt az „indukcióm” az első délelőtt.)

Az a jó különben (sok más mellett) a Booth Centerben, hogy szemlátomást rettenetesen igyekeznek megóvni az irodai munkától, merthogy mennyivel érdekesebb emberekkel foglalkozni. És ez így is van. De én azért néha örülök, amikor borítékokat címezgethetek egy órán át...

Pénteki

Az ismert paradoxon lépett fel: az ember vagy ír, vagy él; és én erre a hétre az élést választottam.
Ez ilyanokat jelentett:
— Vasárnap este voltam egy remek egyetemi lelkészségi misén (orgonás, többé-kevésbé gregorián, és végigtömjénezték az egészet, hmm), és utána összetalálkoztam egy csomó ismerőssel (ex-JVC-k), ami mindig jó, de különösen egy kvázi-idegen országban-városban.
— Négy teljes munkanapot (9-től 4-ig) töltöttem a Booth Centerben (és hamarost indulok az ötödik fél-re), mert a börtönből majd hívnak, ha meglesz az összes papír, de igazából a pillanatnyi állás szerint talán azt sem bánnám, ha nem hívnának: továbbra is halálosan élvezem a Booth-t, és egyre inkább látom a háttérmunkát is (sőt, időnként végzem is).
— Tegnap voltam egy déli misén a Hidden Gem-ben a belvárosban... Hát, mit mondjak, amolyan ebédszüneti liturgia volt. Tíz percet késtem, és további 11 múlva kinn voltam, minthogy a szentmise véget ért. Viszont legalább ötven ember volt, és legalább a harmaduk férfi.
— Hétfő este a hitünk történetéről meséltünk-beszélgettünk a két community partnerünkkel, tegnap pedig immár a második reflexiót tartottuk magunknak (örömeink-küzdelmeink a héten), és mind a kettő jó volt. Nagyon.

Ásatáson jártam

Megnéztem a roytoni „hall” ásatásának majdnem végleges eredményeit Anti Franci jóvoltából. Az épület középkori (eddig a legkorábbi, amit találtak, pár 15. századi fal), de állt egészen 1939-ig, amikorra is annyira lelakták, hogy le kellett rombolni.

A Lényeg

Ma gyakorlatilag f e l h ő t l e n volt az ég! Ilyet még itt nem láttam, vagy talán csak az orientáción, pár órára. (De azt már akkor éreztem, hogy meg fog változni az időjárás fogalmainak az alkalmazása: ami otthon „felhős”, az itt még simán „napos” lehet.)

Újabb day off

Tegnap voltam a börtönben (azaz ott nem, csak a Visitors' Centerben, ami külön épület), de majdnem hasztalan, mert továbbra is várják a rendőrségi papírjaimat. (Az otthoni erkölcsi bizonyítvány senkinek sem kell, éljen-éljen. Jópár ezer forint volt és egy adag rohangálás.)
Ilyenformán újabb másfél nap szabadidőm volt, amit ma a kertben ücsörgéssel, levélírással és keresztrejtvényekkel ütöttem el, meg némi házimunkával is, na.
A leves tegnap nem volt nagyon savanyú (fél citromot vettem három tojáshoz), de szerették, lehet, hogy egyszer majd megpróbálom savanyúbban is.
Remek esti imánk volt (némileg átalakított completorium formájában), meg játszottunk is. És mostanra megérkezett Tom barátnője egyenesen Oxfordból, és nagyon kedves.

Ez + az

Ma megérkezett a TAJ-számom. Meg voltam lepve, mert nem is számítottam rá, jóllehet pár hete kitöltöttem egy húszoldalas kérdőívet (szerencsére nem minden vonatkozott rám) a társadalombiztosításnak (amelyben többek között töredelmesen bevallottam, hogy 3.3 £-ot őrzök külföldi banxámlán :-P); de ezt Tom és Sarah is végigcsinálta, pedig ők már benne vannak a rendszerben.
Szóval jó dolog a királynő vendégszeretetét élvezni.

Aztán meg már régen akartam írni az új háziállatról ((c) SíkSándor PESZK, természetesen), csak nem jutottam hozzá;de most, hogy tegnap még eggyel gyarapodtam, most már tényleg.
Szóval először kaptam egy memóriakártyát postán. Kicsit furcsálltam, megnézettem Sarah-val, hogy ki van-e fizetve; ki volt.
Aztán másnap megérkezett a hozzá tartozó fényképezőgép is (nekem semmit sem mond a leírás, de legalább kép van róla — bár az enyém fekete). Köszönet a bátyáméknak. :-)
Tegnap pedig szolgálati telefonnal gazdagodtam, hogy ha valahová elküldenek a Booth-ből, akkor is elérjem őket. Úgyhogy van már vekkerem, éljen. :-) (Másra nemigen készülök használni.) Furcsa kis masina egyébként: láthatólag egyszerűnek és olcsónak tervezték, de a rádió így se maradt ki belőle. (Ellentétben a böngészővel.)
Ja, és valami csillogós neonkék színe van...

Életem első csorbája

Péternek és Olga néninek :-)

Szóval ma (nem kevés agyalás után, végül) Áron ötletére hallgatva csorbát főztem a többieknek. Az elkészítést Péter súgta le, szintén skype-on. :-) A leve nem lett rossz, a zöldségek egy részét valószínűleg túlfőztem, a másik része ellenben félig nyers maradt (ezt mondjuk a répától nem szoktam rossz néven venni). (Ki kéne deríteni a főzési időket...) Viszont elhasználtam a maradék zöldbabot (elég csoffadt volt már a szerencsétlen, de ingyen volt, rossz szavam nem lehet :-)) és a maradék brokkolit (vajon látott-e már valaki brokkolit ciorba originale-ban? :-)); valamint került bele krumpli, zeller (ajaj, ez az itteni zeller nagyon nem hasonlít a miénkhez), répa és paradicsom.

Kíváncsi vagyok, mit szólnak hozzá.