A szent háromnapról most nem írok már, de nagyon elhatároztam, hogy valamivel végre lezárom ezt a blogot. Nem tudom, mi lesz belőle, de Loyola Hall kertjében egy időt azért eltöltöttem tűnődéssel, úgyhogy pár érdekesebbnek/fontosabbnak tűnő dolgot ideskríbolok a JVC-év tanulságai közül.
Merthogy sokat nyertem az egészből.
Mindenek előtt egy nyelvet, amelyen gyakorlatilag minden (információ, irodalom) hozzáférhető. Persze, spanyolul meg oroszul még kellene tudni, de mégis, a pillanatnyi állás szerint már ez is hatalmas ablakot nyitott a nagyvilágra. (BBC rulezz!)
Aztán örülök, hogy alulnézetből láthattam egy nyugat-európai társadalmat. Sokmindent jól és sok mást rosszul csinálnak (ők is), és sokmindent nem fogunk tudni elkerülni (mi sem), és ez nagyon érdekes.
Az előbbiekhez persze az is hozzátartozik, hogy kicsit talán radikalizálódtam bizonyos társadalmi dolgokban. Nem hiszem, hogy túlzottan [persze mikor mondaná magáról bárki, hogy túl radikális?! ;-)]; s főleg még kérdéses, hogy mindezzel mit kezdek most és majd később, de kétségtelenül érzek magamon ilyet.
Aztán örülök, hogy kicsit jobban megismerhettem a szentignáci lelkiség alapjait, és kaphattam egypár értékes ötletet, módszert, gondolatot, amihez később is visszanyúlhatok.
S aztán ott vannak ezek az emberek, akikkel együtt éltem / dolgoztam / csináltam az évet, és akik közül jópáran, majdnem megmagyarázhatatlanul, a barátaimmá váltak és azok is maradtak. Hálás vagyok értük és mindazéért, amit tanultam tőlük.
Sokáig lehetne még folytatni a sort, de már csak egy dolgot írok ide: az a bizonyos sokat vitat(koz)ott simple lifestyle. A folytonos reflexió azért hozott tisztulást a képben, s már van valamiféle fogalmam arról, hogy hogyan is kellene élni „simply, sustainably, in solidarity” (egyszerűen, fenntarthatóan, szolidaritásban).
Persze, az is igaz, hogy mindennek a gyökere valahol megvolt már bennem korábban is: hiszen ettől volt a JVC annyira vonzó. Mégis, sokat alakultam. Köszönöm mindenkinek.
2009. április 18., szombat
2009. április 16., csütörtök
Képek
A Link Weekend fotói itt (Aura) meg itt (Clare, az új főnök) meg itt (sajátok) láthatóak.
Ez pedig a szent háromnap, szintén Aura szerint.
Ez pedig a szent háromnap, szintén Aura szerint.
2009. április 8., szerda
A haz s a varos
Szoval a haz nagy csalodas volt, egyszereuen mocsokban elnek az ideike, es valahogy pusztuloban van sokminden, amin mi dolgoztunk (mint az udvar, amin ugyan en szemelyesen sokat nem, de azert osszeszedtem a szemetet legalabb idorol idore).
Maguk az onkentesek amugy kedvesek, harom kontinens van kepviselve: van egy koreai lany (o orokolte a munkahelyeimet), egy ugandai srac, egy francia es egy brit fiu, meg egy brit lany. A francia srac batyja is itt van (angoltudas nelkul, de a jenga jo otletnek bizonyult tegnapelott este), plusz Aura, Aron meg en, szoval telt haz volt. :-)
Voltam a Booth-ban, s ugyan a staffnak csak a ferfi fele volt benn, ok nagyon orultek, hogy lattak (hogy oszinte legyek, a fel karomat odaadtam volna tavaly, hogy egyszer lassam Mattet ennyire orulni nekem; persze menet kozben azert rajottam, hogy valojaban csak ilyen fajta, s a marcona kulso erzo lelket takar, meg hasonlo kozhelyek). Amugy festes van, szoval sok service user nem volt a kornyeken, de majd jovore. :-)
Kaptam kolcson egy dvd-t is az utolso dramaprojektjuk gyumolcsevel, ma delelott meg is neztuk, es bar nem hallottam-ertettem mindent, igazan popec kis eloadas lehetett (a gazdasagi valsagrol, mi masrol), es rem orulok, hogy ez a vonal ennyire megy mostanaban.
Aztan a Manchesterben gyakrabban megfordulo ex-onkentesek mutattak egy uj helyet, a Nexust, a metodistak uzemeltetik, es allati jokat ettunk-ittunk ott a napokban.
Tegnap megneztuk a Hidden Manchester kiallitast Aronnal, meg elindultunk egy salfordi setara, de elriasztott a szel es egy gyors zapor. Viszont kalandoztunk egy nagyot egy tobbemeletes konyvesboltban, vettem is egyet-mast.
Este pedig Johnnal talalkoztunk negyesben (Aura, Aron meg en), es jot beszelgettunk mindenfele dolgokrol, amik eppen eszunkbe jutottak. Mindig lenyugoz, milyen utak vann: egy bangladeshi, aki elvett egy asztral lanyt, es a frissen megszerzett allampolgarsagaval Angliaban el vele meg a ket (hamarosan harom) gyerekukkel.
Maguk az onkentesek amugy kedvesek, harom kontinens van kepviselve: van egy koreai lany (o orokolte a munkahelyeimet), egy ugandai srac, egy francia es egy brit fiu, meg egy brit lany. A francia srac batyja is itt van (angoltudas nelkul, de a jenga jo otletnek bizonyult tegnapelott este), plusz Aura, Aron meg en, szoval telt haz volt. :-)
Voltam a Booth-ban, s ugyan a staffnak csak a ferfi fele volt benn, ok nagyon orultek, hogy lattak (hogy oszinte legyek, a fel karomat odaadtam volna tavaly, hogy egyszer lassam Mattet ennyire orulni nekem; persze menet kozben azert rajottam, hogy valojaban csak ilyen fajta, s a marcona kulso erzo lelket takar, meg hasonlo kozhelyek). Amugy festes van, szoval sok service user nem volt a kornyeken, de majd jovore. :-)
Kaptam kolcson egy dvd-t is az utolso dramaprojektjuk gyumolcsevel, ma delelott meg is neztuk, es bar nem hallottam-ertettem mindent, igazan popec kis eloadas lehetett (a gazdasagi valsagrol, mi masrol), es rem orulok, hogy ez a vonal ennyire megy mostanaban.
Aztan a Manchesterben gyakrabban megfordulo ex-onkentesek mutattak egy uj helyet, a Nexust, a metodistak uzemeltetik, es allati jokat ettunk-ittunk ott a napokban.
Tegnap megneztuk a Hidden Manchester kiallitast Aronnal, meg elindultunk egy salfordi setara, de elriasztott a szel es egy gyors zapor. Viszont kalandoztunk egy nagyot egy tobbemeletes konyvesboltban, vettem is egyet-mast.
Este pedig Johnnal talalkoztunk negyesben (Aura, Aron meg en), es jot beszelgettunk mindenfele dolgokrol, amik eppen eszunkbe jutottak. Mindig lenyugoz, milyen utak vann: egy bangladeshi, aki elvett egy asztral lanyt, es a frissen megszerzett allampolgarsagaval Angliaban el vele meg a ket (hamarosan harom) gyerekukkel.
2009. április 7., kedd
A hetvege
Csudas volt a Link Weekend: szabalyosan ugy ereztem magam, mintha ugy egy honapja talalkoztam volna utoljara mindenkivel. Talan hozzajarul az is, hogy mindaz, ami az elmult 9 honapban tortent, otthon tortent, Angliaban pedig az "alapertelmezett statusom" a JVC onkentes; de ahogy neztem, mindenki mas is kb. ugyanigy erzett, szoval biztos nem csak ezert.
El is dontottuk, hogy csinalunk reuniont evente, a kovetkezot jovore a husvet utani hetvegen.
Es csudas ido is volt, napsuteses, meleg. Penteken besetaltam a Visitors' Centrebe, ami feledheto elmeny volt, utana viszont folgyalogoltam a hazba, ahol a hetveget toltottuk, es nagyon jolesett. Szombaton meg vasarnap frizbiztunk is egy-egy jot, tan soha nem elveztem meg ennyire.
Aztan vasarnap delutan a salfordi dokkok helzen kialakitott setany-felen korzoztunk Tommal, Auraval es Joval, korulneztunk az Imperial War Museum tetejerol, beszelgettunk. Lejartuk a labunkat, es az is jo volt nagyon.
Vasarnap megint Marie-nal aludtam, megneztuk az Elisabethet, orultem, hogy tud kommentalni tortenelmi szemszogbol, es eszembe jutott, mikor 8. elejen a rendkivul ambiciozus uj toritanarunk addig-addig kerdezgetett, hogy kideritse, hol is tarthatunk az anyagban, mig a vegen vett egy mely lelegzetet, es folirta a tablara: 1588. A gyozhetetlen Armada legyozettetese. (Es ezutan kb. a XX. szazad kozepeig eljutottunk meg abban az evben.)
El is dontottuk, hogy csinalunk reuniont evente, a kovetkezot jovore a husvet utani hetvegen.
Es csudas ido is volt, napsuteses, meleg. Penteken besetaltam a Visitors' Centrebe, ami feledheto elmeny volt, utana viszont folgyalogoltam a hazba, ahol a hetveget toltottuk, es nagyon jolesett. Szombaton meg vasarnap frizbiztunk is egy-egy jot, tan soha nem elveztem meg ennyire.
Aztan vasarnap delutan a salfordi dokkok helzen kialakitott setany-felen korzoztunk Tommal, Auraval es Joval, korulneztunk az Imperial War Museum tetejerol, beszelgettunk. Lejartuk a labunkat, es az is jo volt nagyon.
Vasarnap megint Marie-nal aludtam, megneztuk az Elisabethet, orultem, hogy tud kommentalni tortenelmi szemszogbol, es eszembe jutott, mikor 8. elejen a rendkivul ambiciozus uj toritanarunk addig-addig kerdezgetett, hogy kideritse, hol is tarthatunk az anyagban, mig a vegen vett egy mely lelegzetet, es folirta a tablara: 1588. A gyozhetetlen Armada legyozettetese. (Es ezutan kb. a XX. szazad kozepeig eljutottunk meg abban az evben.)
2009. április 3., péntek
Ismét Őfelsége furcsa országában
A repülés jó volt (amennyire jó lehet bepréselődni egy ilyen székbe...), de a) a reptéri pénzváltás életem egyik komoly hibájának bizonyult, és b) a buszállomásig kb. egy mérföldet gyalogoltam hiába (egyik termináltól a harmadikig, hogy ott kiderüljön, hogy középen van az objektum). Viszont: ott pont jött egy vonat, és gyorsan és olcsón behozott a városba (a busz 1 órát megy, és mindkét alkalommal holt beteg lettem a kanyargásától).
És ez idő alatt volt alkalmam megnyugodni, hogy még mindig tudok angolul. És még az vicces, hogy a sok BBC-angol után állati erős a Mancunian / északi tájszólás, tényleg.
Marie-nál jó volt, forró csoki, csacs, ráérős reggel hot cross buns-zal (édes-kerek péksüti, forrón). Vasárnap is nála alszom, a hétfő-keddet még ki kell okoskodni (ketten Áronnal már nem férünk ott el).
A könyvtári számítógép még mindig működik az olvasójegyemmel; és máris összeszedtem annyi szórólapot, hogy csak gyúzzünk válogatni, mit csinálunk szerda estig. :-)
És ez idő alatt volt alkalmam megnyugodni, hogy még mindig tudok angolul. És még az vicces, hogy a sok BBC-angol után állati erős a Mancunian / északi tájszólás, tényleg.
Marie-nál jó volt, forró csoki, csacs, ráérős reggel hot cross buns-zal (édes-kerek péksüti, forrón). Vasárnap is nála alszom, a hétfő-keddet még ki kell okoskodni (ketten Áronnal már nem férünk ott el).
A könyvtári számítógép még mindig működik az olvasójegyemmel; és máris összeszedtem annyi szórólapot, hogy csak gyúzzünk válogatni, mit csinálunk szerda estig. :-)
2008. július 27., vasárnap
Csudák hétvégéje
Hát úgy esett, hogy ezen a hétvégén több „életemben először”-t vittem végbe, mint alighanem az egész év során.
Tegnap Anti Francival és Paullal kalandoztunk, először a Nemzeti Médiamúzeumban. Egy 3D filmmel kezdtük, egész zseniális volt: jobbára űrállomásokat mutatott be, ami kiváló téma 3 dimenziós feldolgozásra. Az űrhajósok szabályosan elúsztak mellettünk időről időre...
A BBC-vel kapcsolatos dolgok annyira nem kötöttek le, ez a két fotókiállítás viszont annál inkább.
Aztán továbbálltunk egy Saltaire nevezetű faluba (Wikipedia), amelyet egyetlen körben építtetett filantróp alapítója, Sir Titus Salt. Volt egy nagy böhöm gyapjúüzeme (lámaszőrt dolgozott fel, ami hatalmas biznisznek bizonyult) vagy háromezer munkással, akiknek aztán fölhúzatta a falut, templommal, vasárnapi és nem vasárnapi iskolával, kórházzal, szegényházzal stb.
A gyár most galéria mindenféle evőhelyekkel, a falu egészében pedig teljesen lakhatónak tűnik. Nem tudtam nem merengeni el egy percig, hogy vajon mikor fog Bill Gates városokat építeni a munkásainak...
Aztán este a liverpooli (Liverpudlian) leánykák farwell partyt (búcsúbulit) tartottak. A szervezésről annyit, hogy este 7 körül elsrták, hogy jajj, nem tudják, mi lesz az egészből, mert szinte senki nem tud jönni... Egy óra múlva érkeztek az elsők, és n10 táján szűk húsz ember próbálta kerülgetni egymást a konyha-ebédlő-nappaliban... Többségük a liverpooli Bárkából, de voltak templomi, JVC- és pub-ismerősök is. Származásilag Németország, Románia (egy román és egy magyar lány), Lengyelország, Litvánia, Írország és néhány közelebbről meg nem határozott afrikai ország képviseltette magát, amennyire emlékszem (plusz elvétve néhány brit, valamint az öt jelenlevő JVC önkéntes).
Az est fénypontja (a csocsó után, amely során különben megértettem, miért utálják a profik a pörgetőket) a karaoke volt. Az eszköz egy eltúlzott (vagy legalábbis jó régi) projektorra emlékeztet leginkább, van hozzá két mikorofon és egy kézi vezérlőkonzul, aztán hadd szóljon. A számok alatt vetíti a klipet, alul megy a szöveg (szépen kizöldül, amikor odaér a zene), a képernyőn pedig vízszintes vonalak futnak aszerinti magasságban, hogy hol kell(ene) szólnia. De azt is mutatja, hogy a delikvens hol énekel... sőt, minden sor végén hozzáfűz valami kommentárt (az awfultól (rémes) a coolig (király; ha van még ilyen otthon)). (Itt egy kép, hátha többet mond.) A végén pontoz, és ha ketten énekelnek, össze is hasonlítja őket.
Mi tagadás, komoly fenntartásaim voltak... Tudom, hogy egyesek szerint exhibicionista vagyok (de legalábbis vannak ilyen hajlamaim), de azért a templomi ötven-ember-énekel-valamit-én-meg-valami-mást nagyon más műfaj, higgyétek el nekem. :-) Mindenestre azzal, hogy kb. két számot ismertem, eléggé védve voltam a nyomástól. A végén, amikor a népek nagy része már valami mással volt elfoglalva, azért bevállaltam a Friday, I'm in Love-ot — katasztrofális eredménnyel. :-7 De összességében igazán jó heccnek bizonyult a móka.
Ma megrökönyödésemre 10 körül fenn voltunk Aurával (2 táján fekhettünk le), és ekkor jött a harmadik kaland: a biciklizés az út túloldalán. És igazán nem kispályáztunk, mindjárt 2x3 sávban nyomtuk... (És csak egyszer kanyarodtam a másikba, azt sem ott, hanem valami kis mellékutcában.)
Persze ennyire nem volt azért egyszerű. A lányok meglehetősen elhanyagolták a bringáikat, úgyhogy az egyik egész lapos volt, a másik kevésbé (de azért nem is jó). A pumpájuk meg úgy arasznyi, úgyhogy láttuk, hogy azzal nem jutunk messzire. Nosza, gugli, nearest petrol station (legközelebbi benzinkút). Meg is lett, persze félrenavigáltam Aurát (a harmadik napom ebben a városban, talán nem olyan nagyon ciki), végül egy sofőr segített, meg is leltük, éljen.
A pumpa persze out of work (nem működik).
És addigra már arra is rájöttem, hogy a bringa legalább félarasznyival alacsonyabbra van állítva a nekem kényelmesnél... Úgyhogy Aura végülis rávett, hogy kérdezzem meg a benzinkutast, ő ui. nem tudja, hogy hívják a szükséges eszközt (hadd ne mondjam, nem voltak illúzióim egy esetleges french key-ről („francia kulcs”), úgyhogy én is maradtam a screw driver-nél (csavarhúzó)).
A benzinkutas mogorva volt, nem úgy az éppen fizető (alighanem skót) fazon, aki a fél kisteherautóját feltúrta a kedvünkért, csak hogy a végén rájöjjön, hogy a telephelyén hagyott mindent.
A végén még a helyben vett gyümölcslevét is ott felejtette, úgyhogy azt hirtelen el is tettem...
Közben került pumpa egy rasztahajú (?) négertől, jó kis taposós, ment, mint a karikacsapás. Aura tett még egy kísérletet csavarhúzóra (közben megbeszéltük, hogy in Lithauania / Hungary minden autóban kell lennie szerszámoknak...), sikertelenül, úgyhogy nekivágtunk, mondván, hogy a végén sehova nem jutunk.
Hanem alig mentünk ötven métert (részemről ugyebár a biciklin guggolva), amikor nagy integetve megállt mellettünk az utoljára megkérdezett ezüstszín kabrió, és kiszólt belőle az ötvenes néni eképpen:
— If you give my son ten minutes, he goes home and brings you a screw driver // Ha adtok tíz percet a fiamnak, hazamegy, és hoz egy csavarhúzót.
Hát adtunk.
Úgyhogy hamarosan immár a pöpecre turbúzott biciklijeinken karikáztunk, a nap során először hegyről lefelé — ez volt az a pont, ahol rájöttünk, hogy a fékek egészen elképesztően nyikorognak. Sebaj, féklámpa híján ez is jó balesetvédelmül; többet nem foglalkoztunk vele.
Útközben Liverpool néhány eddig ismeretlen utcáján száguldottunk :-) végig, most kezdtem csak megérteni, hogy azért ez is jó nagy város, ha kisebb is Manchesternél.
Az Albert Dock szépséges, körbesétáltunk, Aura fényképezett, megnéztük a piermaster házát (ő volt felelős gyakorlatilag a dokk teljes forgalmának biztonságáért — és az ő háza maradt meg egyedül épségben a német bombázások után), aztán beálltunk a sorba a Beatles múzeum előtt. Fáin idő volt, öröm volt a lépcsőn süttetni a hátunkat (sorban állás címén), odalenn pedig gond nélkül kaptunk kedvezményes jegyet a JVC-levelünkre (8.50 12.50 helyett, hmm).
Az audioguide-ot hallgatva (hangos vezetés, egy kis kütyü, amelyiken a megfelelő számot beütve meg lehet hallgatni, hogy mit látsz, meg még többet is, persze, hiszen a Beatles korából számtalan szemtanút stb. meg lehetett interjúvolni) rájöttem, hogy ez is megváltozott: mikor jöttem, könnyebben be tudtam fogadni az olvasott szöveget, mint a hallottat. Elég későn kaptam rá a rádióra (az olvasáshoz képest is), de azóta szinte folyamatosan hallgatom; alighanem nem eredménytelenül.
Itt kell beszúrnom, hogy a BBC Radio4 egyszerűen zseniális. Az egy dolog, hogy az egész BBC-n nincs reklám (az előfizetési díjakból tartják fenn). Egyébként ez kicsit kétélű — a műsoroknak főcímzenéje se igen van, így meglehetősen egybefolynak a legkülönbözőbb beszélgetések, a kezdő rádiózónak legalábbis biztos; de azért kétségkívül hatalmas vívmány. Hanem ami még jobb: hogy egyszerűen minden érdekes rajta. Azt hiszem, kb. három alkalommal válthattam más csatornára helyette.
Újságban ugyanilyen a Guardian. (Mondjuk azt furcsállom, hogy egy napilapban a címlap legyen az egyetlen reklámmentes oldal, a többinek legalább a negyede, de akár a kétharmada lehet hirdetés... de hát ahány ház, annyi szokás).
No, a múzeum után még biciklizgettünk egy sort a város dombjain (javarészt sétálóutcákban, persze, de csak egy férfi ordított ránk; megjegyzem, otthon én is utálom ezt, de itt egyszerűen nem ismerem a várost eléggé), aztán jó fáradtan értünk haza. Kicsit szundítottam a kanapén, aztán zuhany és mise a katedrális altemplomában.
És holnap megyek haza...
Tegnap Anti Francival és Paullal kalandoztunk, először a Nemzeti Médiamúzeumban. Egy 3D filmmel kezdtük, egész zseniális volt: jobbára űrállomásokat mutatott be, ami kiváló téma 3 dimenziós feldolgozásra. Az űrhajósok szabályosan elúsztak mellettünk időről időre...
A BBC-vel kapcsolatos dolgok annyira nem kötöttek le, ez a két fotókiállítás viszont annál inkább.
Aztán továbbálltunk egy Saltaire nevezetű faluba (Wikipedia), amelyet egyetlen körben építtetett filantróp alapítója, Sir Titus Salt. Volt egy nagy böhöm gyapjúüzeme (lámaszőrt dolgozott fel, ami hatalmas biznisznek bizonyult) vagy háromezer munkással, akiknek aztán fölhúzatta a falut, templommal, vasárnapi és nem vasárnapi iskolával, kórházzal, szegényházzal stb.
A gyár most galéria mindenféle evőhelyekkel, a falu egészében pedig teljesen lakhatónak tűnik. Nem tudtam nem merengeni el egy percig, hogy vajon mikor fog Bill Gates városokat építeni a munkásainak...
Aztán este a liverpooli (Liverpudlian) leánykák farwell partyt (búcsúbulit) tartottak. A szervezésről annyit, hogy este 7 körül elsrták, hogy jajj, nem tudják, mi lesz az egészből, mert szinte senki nem tud jönni... Egy óra múlva érkeztek az elsők, és n10 táján szűk húsz ember próbálta kerülgetni egymást a konyha-ebédlő-nappaliban... Többségük a liverpooli Bárkából, de voltak templomi, JVC- és pub-ismerősök is. Származásilag Németország, Románia (egy román és egy magyar lány), Lengyelország, Litvánia, Írország és néhány közelebbről meg nem határozott afrikai ország képviseltette magát, amennyire emlékszem (plusz elvétve néhány brit, valamint az öt jelenlevő JVC önkéntes).
Az est fénypontja (a csocsó után, amely során különben megértettem, miért utálják a profik a pörgetőket) a karaoke volt. Az eszköz egy eltúlzott (vagy legalábbis jó régi) projektorra emlékeztet leginkább, van hozzá két mikorofon és egy kézi vezérlőkonzul, aztán hadd szóljon. A számok alatt vetíti a klipet, alul megy a szöveg (szépen kizöldül, amikor odaér a zene), a képernyőn pedig vízszintes vonalak futnak aszerinti magasságban, hogy hol kell(ene) szólnia. De azt is mutatja, hogy a delikvens hol énekel... sőt, minden sor végén hozzáfűz valami kommentárt (az awfultól (rémes) a coolig (király; ha van még ilyen otthon)). (Itt egy kép, hátha többet mond.) A végén pontoz, és ha ketten énekelnek, össze is hasonlítja őket.
Mi tagadás, komoly fenntartásaim voltak... Tudom, hogy egyesek szerint exhibicionista vagyok (de legalábbis vannak ilyen hajlamaim), de azért a templomi ötven-ember-énekel-valamit-én-meg-valami-mást nagyon más műfaj, higgyétek el nekem. :-) Mindenestre azzal, hogy kb. két számot ismertem, eléggé védve voltam a nyomástól. A végén, amikor a népek nagy része már valami mással volt elfoglalva, azért bevállaltam a Friday, I'm in Love-ot — katasztrofális eredménnyel. :-7 De összességében igazán jó heccnek bizonyult a móka.
Ma megrökönyödésemre 10 körül fenn voltunk Aurával (2 táján fekhettünk le), és ekkor jött a harmadik kaland: a biciklizés az út túloldalán. És igazán nem kispályáztunk, mindjárt 2x3 sávban nyomtuk... (És csak egyszer kanyarodtam a másikba, azt sem ott, hanem valami kis mellékutcában.)
Persze ennyire nem volt azért egyszerű. A lányok meglehetősen elhanyagolták a bringáikat, úgyhogy az egyik egész lapos volt, a másik kevésbé (de azért nem is jó). A pumpájuk meg úgy arasznyi, úgyhogy láttuk, hogy azzal nem jutunk messzire. Nosza, gugli, nearest petrol station (legközelebbi benzinkút). Meg is lett, persze félrenavigáltam Aurát (a harmadik napom ebben a városban, talán nem olyan nagyon ciki), végül egy sofőr segített, meg is leltük, éljen.
A pumpa persze out of work (nem működik).
És addigra már arra is rájöttem, hogy a bringa legalább félarasznyival alacsonyabbra van állítva a nekem kényelmesnél... Úgyhogy Aura végülis rávett, hogy kérdezzem meg a benzinkutast, ő ui. nem tudja, hogy hívják a szükséges eszközt (hadd ne mondjam, nem voltak illúzióim egy esetleges french key-ről („francia kulcs”), úgyhogy én is maradtam a screw driver-nél (csavarhúzó)).
A benzinkutas mogorva volt, nem úgy az éppen fizető (alighanem skót) fazon, aki a fél kisteherautóját feltúrta a kedvünkért, csak hogy a végén rájöjjön, hogy a telephelyén hagyott mindent.
A végén még a helyben vett gyümölcslevét is ott felejtette, úgyhogy azt hirtelen el is tettem...
Közben került pumpa egy rasztahajú (?) négertől, jó kis taposós, ment, mint a karikacsapás. Aura tett még egy kísérletet csavarhúzóra (közben megbeszéltük, hogy in Lithauania / Hungary minden autóban kell lennie szerszámoknak...), sikertelenül, úgyhogy nekivágtunk, mondván, hogy a végén sehova nem jutunk.
Hanem alig mentünk ötven métert (részemről ugyebár a biciklin guggolva), amikor nagy integetve megállt mellettünk az utoljára megkérdezett ezüstszín kabrió, és kiszólt belőle az ötvenes néni eképpen:
— If you give my son ten minutes, he goes home and brings you a screw driver // Ha adtok tíz percet a fiamnak, hazamegy, és hoz egy csavarhúzót.
Hát adtunk.
Úgyhogy hamarosan immár a pöpecre turbúzott biciklijeinken karikáztunk, a nap során először hegyről lefelé — ez volt az a pont, ahol rájöttünk, hogy a fékek egészen elképesztően nyikorognak. Sebaj, féklámpa híján ez is jó balesetvédelmül; többet nem foglalkoztunk vele.
Útközben Liverpool néhány eddig ismeretlen utcáján száguldottunk :-) végig, most kezdtem csak megérteni, hogy azért ez is jó nagy város, ha kisebb is Manchesternél.
Az Albert Dock szépséges, körbesétáltunk, Aura fényképezett, megnéztük a piermaster házát (ő volt felelős gyakorlatilag a dokk teljes forgalmának biztonságáért — és az ő háza maradt meg egyedül épségben a német bombázások után), aztán beálltunk a sorba a Beatles múzeum előtt. Fáin idő volt, öröm volt a lépcsőn süttetni a hátunkat (sorban állás címén), odalenn pedig gond nélkül kaptunk kedvezményes jegyet a JVC-levelünkre (8.50 12.50 helyett, hmm).
Az audioguide-ot hallgatva (hangos vezetés, egy kis kütyü, amelyiken a megfelelő számot beütve meg lehet hallgatni, hogy mit látsz, meg még többet is, persze, hiszen a Beatles korából számtalan szemtanút stb. meg lehetett interjúvolni) rájöttem, hogy ez is megváltozott: mikor jöttem, könnyebben be tudtam fogadni az olvasott szöveget, mint a hallottat. Elég későn kaptam rá a rádióra (az olvasáshoz képest is), de azóta szinte folyamatosan hallgatom; alighanem nem eredménytelenül.
Itt kell beszúrnom, hogy a BBC Radio4 egyszerűen zseniális. Az egy dolog, hogy az egész BBC-n nincs reklám (az előfizetési díjakból tartják fenn). Egyébként ez kicsit kétélű — a műsoroknak főcímzenéje se igen van, így meglehetősen egybefolynak a legkülönbözőbb beszélgetések, a kezdő rádiózónak legalábbis biztos; de azért kétségkívül hatalmas vívmány. Hanem ami még jobb: hogy egyszerűen minden érdekes rajta. Azt hiszem, kb. három alkalommal válthattam más csatornára helyette.
Újságban ugyanilyen a Guardian. (Mondjuk azt furcsállom, hogy egy napilapban a címlap legyen az egyetlen reklámmentes oldal, a többinek legalább a negyede, de akár a kétharmada lehet hirdetés... de hát ahány ház, annyi szokás).
No, a múzeum után még biciklizgettünk egy sort a város dombjain (javarészt sétálóutcákban, persze, de csak egy férfi ordított ránk; megjegyzem, otthon én is utálom ezt, de itt egyszerűen nem ismerem a várost eléggé), aztán jó fáradtan értünk haza. Kicsit szundítottam a kanapén, aztán zuhany és mise a katedrális altemplomában.
És holnap megyek haza...
2008. július 25., péntek
Farwell // Bucsu
Egeszen zavart vagyok...
Az ertekeles jo volt, folhivtak a figyelmunket a reverse culture shock-ra is, remek lesz, alig varom...
Aztan el kellett bucsuzni a sok jo embertol, es ez is eleg fajdalmas.
Kaptunk vissza egy vagyonnyi lovet (hala a takarekos letunknek), ez jo.
Kicsit koltogettem is belole gyorsan.
Alommunka nr1 nem ir semmit, ez rossz jel.
Alommunka nr2 kuldott egy mailt, hogy kuldjem be a diplomam masolatat faxon maig, kulonben formai okokbol elutasitanak. Elvileg most mar ott van, de hogy elfogadjak-e munkanap vegezten, az remains to be seen.
Az ertekeles jo volt, folhivtak a figyelmunket a reverse culture shock-ra is, remek lesz, alig varom...
Aztan el kellett bucsuzni a sok jo embertol, es ez is eleg fajdalmas.
Kaptunk vissza egy vagyonnyi lovet (hala a takarekos letunknek), ez jo.
Kicsit koltogettem is belole gyorsan.
Alommunka nr1 nem ir semmit, ez rossz jel.
Alommunka nr2 kuldott egy mailt, hogy kuldjem be a diplomam masolatat faxon maig, kulonben formai okokbol elutasitanak. Elvileg most mar ott van, de hogy elfogadjak-e munkanap vegezten, az remains to be seen.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
