Csudák hétvégéje

Hát úgy esett, hogy ezen a hétvégén több „életemben először”-t vittem végbe, mint alighanem az egész év során.

Tegnap Anti Francival és Paullal kalandoztunk, először a Nemzeti Médiamúzeumban. Egy 3D filmmel kezdtük, egész zseniális volt: jobbára űrállomásokat mutatott be, ami kiváló téma 3 dimenziós feldolgozásra. Az űrhajósok szabályosan elúsztak mellettünk időről időre...
A BBC-vel kapcsolatos dolgok annyira nem kötöttek le, ez a két fotókiállítás viszont annál inkább.

Aztán továbbálltunk egy Saltaire nevezetű faluba (Wikipedia), amelyet egyetlen körben építtetett filantróp alapítója, Sir Titus Salt. Volt egy nagy böhöm gyapjúüzeme (lámaszőrt dolgozott fel, ami hatalmas biznisznek bizonyult) vagy háromezer munkással, akiknek aztán fölhúzatta a falut, templommal, vasárnapi és nem vasárnapi iskolával, kórházzal, szegényházzal stb.
A gyár most galéria mindenféle evőhelyekkel, a falu egészében pedig teljesen lakhatónak tűnik. Nem tudtam nem merengeni el egy percig, hogy vajon mikor fog Bill Gates városokat építeni a munkásainak...

Aztán este a liverpooli (Liverpudlian) leánykák farwell partyt (búcsúbulit) tartottak. A szervezésről annyit, hogy este 7 körül elsrták, hogy jajj, nem tudják, mi lesz az egészből, mert szinte senki nem tud jönni... Egy óra múlva érkeztek az elsők, és n10 táján szűk húsz ember próbálta kerülgetni egymást a konyha-ebédlő-nappaliban... Többségük a liverpooli Bárkából, de voltak templomi, JVC- és pub-ismerősök is. Származásilag Németország, Románia (egy román és egy magyar lány), Lengyelország, Litvánia, Írország és néhány közelebbről meg nem határozott afrikai ország képviseltette magát, amennyire emlékszem (plusz elvétve néhány brit, valamint az öt jelenlevő JVC önkéntes).
Az est fénypontja (a csocsó után, amely során különben megértettem, miért utálják a profik a pörgetőket) a karaoke volt. Az eszköz egy eltúlzott (vagy legalábbis jó régi) projektorra emlékeztet leginkább, van hozzá két mikorofon és egy kézi vezérlőkonzul, aztán hadd szóljon. A számok alatt vetíti a klipet, alul megy a szöveg (szépen kizöldül, amikor odaér a zene), a képernyőn pedig vízszintes vonalak futnak aszerinti magasságban, hogy hol kell(ene) szólnia. De azt is mutatja, hogy a delikvens hol énekel... sőt, minden sor végén hozzáfűz valami kommentárt (az awfultól (rémes) a coolig (király; ha van még ilyen otthon)). (Itt egy kép, hátha többet mond.) A végén pontoz, és ha ketten énekelnek, össze is hasonlítja őket.
Mi tagadás, komoly fenntartásaim voltak... Tudom, hogy egyesek szerint exhibicionista vagyok (de legalábbis vannak ilyen hajlamaim), de azért a templomi ötven-ember-énekel-valamit-én-meg-valami-mást nagyon más műfaj, higgyétek el nekem. :-) Mindenestre azzal, hogy kb. két számot ismertem, eléggé védve voltam a nyomástól. A végén, amikor a népek nagy része már valami mással volt elfoglalva, azért bevállaltam a Friday, I'm in Love-ot — katasztrofális eredménnyel. :-7 De összességében igazán jó heccnek bizonyult a móka.

Ma megrökönyödésemre 10 körül fenn voltunk Aurával (2 táján fekhettünk le), és ekkor jött a harmadik kaland: a biciklizés az út túloldalán. És igazán nem kispályáztunk, mindjárt 2x3 sávban nyomtuk... (És csak egyszer kanyarodtam a másikba, azt sem ott, hanem valami kis mellékutcában.)
Persze ennyire nem volt azért egyszerű. A lányok meglehetősen elhanyagolták a bringáikat, úgyhogy az egyik egész lapos volt, a másik kevésbé (de azért nem is jó). A pumpájuk meg úgy arasznyi, úgyhogy láttuk, hogy azzal nem jutunk messzire. Nosza, gugli, nearest petrol station (legközelebbi benzinkút). Meg is lett, persze félrenavigáltam Aurát (a harmadik napom ebben a városban, talán nem olyan nagyon ciki), végül egy sofőr segített, meg is leltük, éljen.
A pumpa persze out of work (nem működik).
És addigra már arra is rájöttem, hogy a bringa legalább félarasznyival alacsonyabbra van állítva a nekem kényelmesnél... Úgyhogy Aura végülis rávett, hogy kérdezzem meg a benzinkutast, ő ui. nem tudja, hogy hívják a szükséges eszközt (hadd ne mondjam, nem voltak illúzióim egy esetleges french key-ről („francia kulcs”), úgyhogy én is maradtam a screw driver-nél (csavarhúzó)).
A benzinkutas mogorva volt, nem úgy az éppen fizető (alighanem skót) fazon, aki a fél kisteherautóját feltúrta a kedvünkért, csak hogy a végén rájöjjön, hogy a telephelyén hagyott mindent.
A végén még a helyben vett gyümölcslevét is ott felejtette, úgyhogy azt hirtelen el is tettem...
Közben került pumpa egy rasztahajú (?) négertől, jó kis taposós, ment, mint a karikacsapás. Aura tett még egy kísérletet csavarhúzóra (közben megbeszéltük, hogy in Lithauania / Hungary minden autóban kell lennie szerszámoknak...), sikertelenül, úgyhogy nekivágtunk, mondván, hogy a végén sehova nem jutunk.
Hanem alig mentünk ötven métert (részemről ugyebár a biciklin guggolva), amikor nagy integetve megállt mellettünk az utoljára megkérdezett ezüstszín kabrió, és kiszólt belőle az ötvenes néni eképpen:
— If you give my son ten minutes, he goes home and brings you a screw driver // Ha adtok tíz percet a fiamnak, hazamegy, és hoz egy csavarhúzót.
Hát adtunk.
Úgyhogy hamarosan immár a pöpecre turbúzott biciklijeinken karikáztunk, a nap során először hegyről lefelé — ez volt az a pont, ahol rájöttünk, hogy a fékek egészen elképesztően nyikorognak. Sebaj, féklámpa híján ez is jó balesetvédelmül; többet nem foglalkoztunk vele.

Útközben Liverpool néhány eddig ismeretlen utcáján száguldottunk :-) végig, most kezdtem csak megérteni, hogy azért ez is jó nagy város, ha kisebb is Manchesternél.
Az Albert Dock szépséges, körbesétáltunk, Aura fényképezett, megnéztük a piermaster házát (ő volt felelős gyakorlatilag a dokk teljes forgalmának biztonságáért — és az ő háza maradt meg egyedül épségben a német bombázások után), aztán beálltunk a sorba a Beatles múzeum előtt. Fáin idő volt, öröm volt a lépcsőn süttetni a hátunkat (sorban állás címén), odalenn pedig gond nélkül kaptunk kedvezményes jegyet a JVC-levelünkre (8.50 12.50 helyett, hmm).
Az audioguide-ot hallgatva (hangos vezetés, egy kis kütyü, amelyiken a megfelelő számot beütve meg lehet hallgatni, hogy mit látsz, meg még többet is, persze, hiszen a Beatles korából számtalan szemtanút stb. meg lehetett interjúvolni) rájöttem, hogy ez is megváltozott: mikor jöttem, könnyebben be tudtam fogadni az olvasott szöveget, mint a hallottat. Elég későn kaptam rá a rádióra (az olvasáshoz képest is), de azóta szinte folyamatosan hallgatom; alighanem nem eredménytelenül.

Itt kell beszúrnom, hogy a BBC Radio4 egyszerűen zseniális. Az egy dolog, hogy az egész BBC-n nincs reklám (az előfizetési díjakból tartják fenn). Egyébként ez kicsit kétélű — a műsoroknak főcímzenéje se igen van, így meglehetősen egybefolynak a legkülönbözőbb beszélgetések, a kezdő rádiózónak legalábbis biztos; de azért kétségkívül hatalmas vívmány. Hanem ami még jobb: hogy egyszerűen minden érdekes rajta. Azt hiszem, kb. három alkalommal válthattam más csatornára helyette.
Újságban ugyanilyen a Guardian. (Mondjuk azt furcsállom, hogy egy napilapban a címlap legyen az egyetlen reklámmentes oldal, a többinek legalább a negyede, de akár a kétharmada lehet hirdetés... de hát ahány ház, annyi szokás).

No, a múzeum után még biciklizgettünk egy sort a város dombjain (javarészt sétálóutcákban, persze, de csak egy férfi ordított ránk; megjegyzem, otthon én is utálom ezt, de itt egyszerűen nem ismerem a várost eléggé), aztán jó fáradtan értünk haza. Kicsit szundítottam a kanapén, aztán zuhany és mise a katedrális altemplomában.

És holnap megyek haza...