Lekerekítőnek tervezett bejegyzés

A szent háromnapról most nem írok már, de nagyon elhatároztam, hogy valamivel végre lezárom ezt a blogot. Nem tudom, mi lesz belőle, de Loyola Hall kertjében egy időt azért eltöltöttem tűnődéssel, úgyhogy pár érdekesebbnek/fontosabbnak tűnő dolgot ideskríbolok a JVC-év tanulságai közül.

Merthogy sokat nyertem az egészből.

Mindenek előtt egy nyelvet, amelyen gyakorlatilag minden (információ, irodalom) hozzáférhető. Persze, spanyolul meg oroszul még kellene tudni, de mégis, a pillanatnyi állás szerint már ez is hatalmas ablakot nyitott a nagyvilágra. (BBC rulezz!)

Aztán örülök, hogy alulnézetből láthattam egy nyugat-európai társadalmat. Sokmindent jól és sok mást rosszul csinálnak (ők is), és sokmindent nem fogunk tudni elkerülni (mi sem), és ez nagyon érdekes.

Az előbbiekhez persze az is hozzátartozik, hogy kicsit talán radikalizálódtam bizonyos társadalmi dolgokban. Nem hiszem, hogy túlzottan [persze mikor mondaná magáról bárki, hogy túl radikális?! ;-)]; s főleg még kérdéses, hogy mindezzel mit kezdek most és majd később, de kétségtelenül érzek magamon ilyet.

Aztán örülök, hogy kicsit jobban megismerhettem a szentignáci lelkiség alapjait, és kaphattam egypár értékes ötletet, módszert, gondolatot, amihez később is visszanyúlhatok.

S aztán ott vannak ezek az emberek, akikkel együtt éltem / dolgoztam / csináltam az évet, és akik közül jópáran, majdnem megmagyarázhatatlanul, a barátaimmá váltak és azok is maradtak. Hálás vagyok értük és mindazéért, amit tanultam tőlük.

Sokáig lehetne még folytatni a sort, de már csak egy dolgot írok ide: az a bizonyos sokat vitat(koz)ott simple lifestyle. A folytonos reflexió azért hozott tisztulást a képben, s már van valamiféle fogalmam arról, hogy hogyan is kellene élni „simply, sustainably, in solidarity” (egyszerűen, fenntarthatóan, szolidaritásban).

Persze, az is igaz, hogy mindennek a gyökere valahol megvolt már bennem korábban is: hiszen ettől volt a JVC annyira vonzó. Mégis, sokat alakultam. Köszönöm mindenkinek.